Doromb: Közköltészeti tanulmányok, 2.

február 10th, 2014 § 0 comments

reciti könyv

Do­romb: Köz­köl­té­szeti ta­nul­má­nyok, 2, szerk. Csörsz Ru­men Ist­ván, Bu­da­pest, re­citi, 2013.

Doromb2_borбtв

Évszázados tapasztalat, hogy a közköltészet végeláthatatlan svédasztalát (netán bolhapiacát?) egyaránt körülállják hivatásos és műkedvelő költők, de „szűrös-gubás emberek” is, s mindenki leemel róla valamit, ami megtetszik neki. Talán le is tesznek ide ezt-azt: a közköltészet új elemeket szívhat magába a szóbeliségből, népdalokból, mondákból, közmondásokból. E kapcsolatrendszer legalább akkora (ha nem nagyobb) értékek közvetítőjévé teszi, mint amikor a műköltészet „háztáji”, gyengécske visszfényeként viselkedik.

A Doromb: Közköltészeti tanulmányok 2. kötete az előzmények szellemében, mégis új irányokból keresi a választ a fentiekre. Ezúttal e hagyomány tág határvidékére kirándulunk: az alkalmi műköltészet, az epigonizmus, a propaganda világába. A szerzők nem beszéltek össze, ám valamiért azonos vagy hasonló irányba indultak: a nyilvánosság kétarcúságát vizsgálják. Az itt közölt műhelytanulmányok szinte mind rákérdeznek: hogyan „dolgozik” egy szöveg a befogadói közösségén? Mit tehet egy populáris piacra szánt alkotás szerzője, hogy sikeres legyen? Milyen jogi következményei lehettek, s milyen tárgyi tudást közvetített egy ilyen szöveg?

A másik irányt a folklórszövegek megismerésének, s még inkább a folklórélmény tudatosításának történetisége jelenti. A reformkori értelmiségiek folklorisztikai érdeklődése nyomán kibővült a nemzeti romantika költői eszköztára. Kultsár István és Toldy Ferenc népdalközléseire, majd Petőfi Sándor és Arany János néhány alkotására ezúttal ennek a komplex hagyományrendszernek a szemüvegén át pillanthatunk. Mindig akadnak persze olyan művek, amelyek a saját korukban csak műkedvelő időtöltésképp, szórakoztató elfoglaltság során születtek, ám a későbbi korok olvasói vagy kutatói számára érdekessé válhatnak. Ilyesmiről is bőven olvashatunk a kötetben Kisfaludy Sándor egyik utánzója, illetve a kánon peremére szorult, hajdan sikeres poéta, Mátyási József újonnan előkerült kéziratai kapcsán. Az irodalom e rétegei és műfajai gyakran nem annyira önmagukért fontosak, sokkal inkább mint társadalom- és mentalitástörténeti dokumentumok, legyen szó családtörténeti vagy bűnügyi kutatásról, a ’48-as huszárként vitézkedő betyárokról, a korteskedésről mint irodalmi motivációról, vagy egy erdélyi magyar–román versfüzetkéről a XX. század elejéről.

A nyilvánosság kérdése a közköltészetben, s általában a populáris kultúrában úgy is feltehető, hogy a szövegek mennyiben „élnek” a hagyományban, s folytatnak-e vele kreatív vagy destruktív párbeszédet, kapnak-e „hátszelet” vagy „ellenszelet”. Az egyházi iskolákban virágzásnak indult magyar drámakultúra ugyancsak joggal kerül a közköltészeti kutatások látóterébe. Az ellenpólust a XX. századi szamizdatok jelentik, amelyek titkos csatornákon másolódtak, terjedtek, kijátszva a cenzúrát.

A kötet letöltése

Tartalom

Vélemény, hozzászólás?