recenzió
A reciti kiadó ReTextum sorozata immár negyedik darabjához érkezett ezzel a kötettel. Magának a sorozatnak a vállalt célkitűzéseit – sorozatszerkesztői előszó vagy más efféle paratextus híján – csak a sorozatcímből, illetve a rövidke, minden kötetben azonos formában ismétlődő fülszövegből remélheti megismerni az olvasó. Az utóbbi lényegében egy tömör manifesztum, egy lapidáris stílusban megfogalmazott szakítás a pozitivista szövegkritika hagyományával. A „szerkesztőség és a sorozatszerkesztők koncepciója szerint” a kritikai igényű szövegközlések nem „az ideálisnak feltételezett szövegállapot” felé történő előrehaladás lépései, mivel „nincs egy ideális szövegállapot”, s ennek megfelelően a sorozatban megjelenő szövegeket is „csupán szövegváltozatoknak” tartják, bár „egy adott pillanat szakmai kritériumai alapján a legjobbaknak”. E koncepcióra rímel a ReTextum sorozatcím, mely egyrészt érthető a kiadó (reciti) neve és a latin textum (’szövet, szerkezet’) szó játékos egybealkotásaként, másrészt viszont egyetlen latin szóként olvasva valamely felbontott anyagra vagy – átvitt értelemben – eltörölt, érvénytelenített dologra utal, illetve egy átdolgozott, megújított tárgyra. Vagyis a sorozatcím is azt fejezi ki, hogy a szerkesztők az itt megjelentetett szövegközléseket a (filológiai) hagyomány törlésének és/vagy megújításának eszközéül szánják, azonban a végleges és kizárólagos (szöveg)állapotok rögzítésének (hatalmi) igényéről lemondva, alávetve kiadványaikat az idővel elkerülhetetlenül ismétlődő újabb törléseknek és megújításoknak.
Ehhez az alapvetéshez annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a végső ideális szövegállapot illúziójával való elvi leszámolás közben nem szabad megfeledkeznünk róla: a textológusi gyakorlatban továbbra is működik az ideális szöveg feltételezése, hiszen e nélkül nem volna lehetséges akárcsak a legkisebb emendálás végrehajtása sem, ráadásul miközben pótlunk egy hiányzó betűt vagy kiigazítunk egy ékezetet, továbbra is ugyanabba a jelentés-helyreállító hatalmi pozícióba helyezkedünk, mint pozitivista elődeink. Nem olyan egyszerű tehát szakítani a tökéletes szöveg (platóni) ideájával, noha az biztos, hogy immár elérhetetlenségének keserű tudatával kell együtt élnünk.
A szerkesztői koncepció nem ír elő semmilyen megkötést a sorozat konkrét tartalmára nézve, azonban ha végigtekintünk az eddig megjelent darabokon, akkor mégiscsak kibontakozik egy tartalmi összkép a vállalkozásról. Az eddig publikált szövegek (Kis János regényfordítása, az Apafi Mihály temetéséhez kapcsolódó szövegegyüttes, Petelei István regénye, és a jelen Werther-fordítás) annyiban közösek, hogy a szövegkiadásokat (s főleg a kritikai kiadásokat) legitimáló szerzőközpontú kánonban nem szerepelnek kiemelt helyen. Nagyon fontos azonban, hogy a meggyökeresedett irodalmi kánon alapján kitüntetett pozícióba került irodalmi reliktumok szűk körén kívül pusztán az irodalomtörténeti jelentőség jogán is lehetőség legyen filológiailag és textológiailag feltárni egyes szövegeket. Az ennek helyet adó sorozat jelentős elmozdulás egy olyan újfajta irodalomtörténeti szemlélet irányába, mely – az összirodalmi szövegkorpuszt egy tájhoz hasonlítva – nem csupán a legmagasabb hegycsúcsok iránt érdeklődik, hanem azt is szeretné tudni, hogy azok milyen környezetből emelkedtek ki. Ez az irodalomtörténet nem az önmagukba zárt írói világképek egymásutánját szeretné felmutatni, hanem a különböző szerzők irodalmi művei közti összefüggésekre összpontosít.
Jelen kötet – a sorozat hagyományaihoz híven – szövegkritikai jegyzetekkel ellátott szövegközléseket és kísérőtanulmányokat tartalmaz. A cím szerint Bölöni Farkas Sándor (1795–1842) Werther-fordítása a tárgy, azonban ennél többet kapunk, hiszen párhuzamos szövegközlésként szerepel a kötetben a regény fordításához forrásul szolgált 1778-as karlsruhei kalózkiadás német szövege is. Ezen kívül a sajtó alá rendező két tanulmányát találjuk a kötetben: az indító, terjedelmes értekezés (Bölöni Farkas Sándor Werther-fordításáról, 7–54) a fordító munkájának korabeli kontextusait veszi sorra igen alaposan, az ezt követő német nyelvű tanulmány (Werther in Ungarn zu Goethes Lebzeiten, 55–65) pedig speciálisan a korai magyarországi Werther-recepcióra koncentrál, s ennek folyamatában helyezi el a szóban forgó írásművet.
Simon-Szabó Ágnes magyarul írt kísérőtanulmánya mintaszerűen követi végig a fordítás kontextusait a mesterek (Kazinczy Ferenc és Döbrentei Gábor) hatásától a műre vonatkozó, Bölöni által olvasott korabeli német Werther-szakirodalmon át a munka elsődleges forrásának filológiai kérdéseiig. Az áttekintés központi megállapítása szerint ez a fordítás „bizonyos értelemben közösségi teljesítmény”, (24) ugyanis megszületése nem választható el az Erdélyi Muzéum folyóirat körül működő literátori csoportosulástól, melynek Bölöni is tagja volt. A Döbrentei Gábor szervezőkészségének köszönhetően létrejött „fordítói és poétai csoport” (24) tevékenysége mindmáig jórészt feltáratlan, s habár annak korszakos jelentőségére már Csetri Lajos felhívta a figyelmet az Erdélyi Muzéum irodalomszemléletéről írt tanulmányaiban, a téma monografikus feldolgozása még várat magára. Pedig jelen kötet a bizonyság rá, hogy nemcsak a folyóiratban megjelent közlemények jelentősek, hanem a hátterükben lappangó kéziratos anyag is izgalmas lehet. A konkrét eset pedig különösen érdekes, hiszen Döbrentei expressis verbis kijelentette Bölöninek írt egyik levelében, hogy nem kívánja az „érzelgőssé, hiun álmodozóvá” tevő Goethe–regény magyarra való átültetését (30). Vagyis Bölöni Farkas és a szintén a körhöz tartozó Kissolymosi Simó Károly Werther-fordításai (utóbbi 1823-ban meg is jelent nyomtatásban) aligha közvetlenül az Erdélyi Muzéum szerkesztőjének megbízásából készültek. Mindez azonban e fordításszövegeket nem zárja ki a Döbrentei kezdeményezte diskurzusból, hanem inkább az Erdélyi Muzéum körének az eredeti intenciókon is túlmutató inspirációjáról árulkodik.
Döbrentei elutasító véleménye ráirányítja a figyelmet arra a tanulmányban nem exponált problémára, hogy vajon miért csak a Goethe-regény megjelenése után több mint négy évtizeddel született meg annak első teljes magyar fordítása, bár akkor nagyjából közel egy időben mindjárt két változatban is. (Simó Károlyé valószínűleg kevéssel hamarabb készen volt, mint Bölönié, vö. 9. és 38.) A kérdés már csak azért is érdekes, mert Kazinczy Ferenc szintén nekifogott a mű átültetésének 1790-ben, azonban ez a variáns töredékben maradt, amint arra a német nyelvű tanulmányban utal is Simon-Szabó Ágnes (62). Kazinczy a Bácsmegyeynek öszve-szedett levelei (1789) előszavában azt állítja, hogy Kayser művét „Werther helyett” fordította, nem lévén kezénél annak példánya, mely kijelentését a szakirodalom egy része egyfajta önmitológiaként könyvelte el (vö.: 61). Azonban a tény, hogy egy évvel később ténylegesen nekifogott a fordításnak, azt erősíti, hogy Kazinczy mégiscsak vissza szándékozott nyúlni a wertheriádák őspéldányához. E problémakomplexumról a jelen kötet magyar nyelvű tanulmánya mintha megfeledkezne, amikor Bölöni és Simó munkáit a „regény első magyar átültetéseinek” nevezi (9), és a későbbiekben sem tér ki Kazinczy fordítására, noha a „Kazinczy Goethe-kultuszáról” írott részben (10–14) ennek igencsak helye lett volna. Megjegyzendő, hogy a fordítástöredék nyomtatásban is olvasható (Gergye László, Kazinczy Ferenc kiadatlan Werther-fordítása, ItK, 1994/3, 411–419).
A fent jelzett hiányosság a kiadvány szerkesztési hibájára hívja fel a figyelmet, tudniillik hogy problematikus a két kísérőtanulmány egymáshoz való viszonya. Megítélésem szerint az lett volna szerencsés, ha a magyar és a német tanulmány teljesen azonos tartalmú, vagy ha a német nyelvű csupán összefoglalja a magyar nyelvűben mondottakat; így azonban a témáról csak az kap teljes képet, aki mindkettőt végigböngészi, vagyis aki mindkét nyelven ért. Ha viszont az olvasó erre nem képes, akkor nem értesül lényeges mozzanatokról. Így arról a fontos körülményről, hogy a Werther 1786-ig a cenzúra által tiltott olvasmány volt a Habsburg birodalomban, csupán a német tanulmányból értesülhetünk (59), pedig e ténynek a fényében az első tanulmány egyes vizsgált tárgyai is más megvilágításba kerülnek, akár Kazinczy korai Goethe-kultuszára, akár Döbrenteinek a műről kialakított későbbi morális ítéletére gondolunk. Ráadásul – mint láttuk – egy ponton zavart okozó önellentmondásba is keveredik a két tanulmányszöveg.
A Szöveggondozási elvekben közöltek szerint a szövegközlő rész a „CA”, vagyis az 1778-as Schmieder-féle karlsruhei kalózkiadás szövegét tartalmazza a verzó oldalakon, mellette a rektókon Bölöni fordításával. Továbbá a „CA lábjegyzetében olvashatók az 1774-es első kiadástól való azon jelentősebb eltérések, melyek a fordító számára is relevánsak lehettek a szövegértelmezés folyamatában” (54). A Werther első publikus szövegállapotától való eltérések jelzése lényeges, hiszen jelen vizsgálat fő filológiai újdonsága az a felismerés, hogy Bölöni fordítása nem ezen és nem is a második (1787-es) autorizált változaton alapszik, hanem az említett, eddig figyelembe nem vett és nehezen hozzáférhető 1778-as kiadáson. A szövegkritikai jegyzetek révén tehát láthatóvá lesz, hogy Bölöni miként kapcsolódott be a szöveghagyományba, s melyek saját változtatásai a szövegen. A helyzet azonban bonyolult, mert az 1778-as kiadás alapjául nem az 1774-es első megjelenés szolgált, hanem – ahogyan azt Simon-Szabó Ágnes világossá teszi – egy 1777-es újabb kiadás (62–63). Ez pedig eltér az 1774-estől, legfőképpen a regény két részét bevezető verses mottók beiktatásával, melyek közül a másodikat Bölöni le is fordította. (Talán az elsőt is, de az ezt tartalmazó kéziratlap elveszhetett.) Kérdés mármost, hogy akkor miért mégis az első kiadás lett a viszonyítási alap a szövegkritikai jegyzetekben?
A Werther német szövegét (hasznos módszertani újításként) két szintű lábjegyzet kíséri, a második szinten a fordítói kihagyások jelölésével. Ezen kívül a szövegek jegyzeteiben meg vannak adva a számottevő szövegváltozatok eltérései, betűjelek kíséretében. A jelek (CA, ZA, C, P, T) feloldásai a kísérőtanulmány szövegében lettek elrejtve, de ott sem egy helyen. Az olvasó kímélése érdekében jó lett volna ezeket egy külön táblázatba is összegyűjteni.
Meg kell jegyeznem, hogy a jelzett hibák zömének egy alapos szerkesztés során felszínre kellett volna kerülnie. Összességében azonban a kiadvány belbecséből mit sem vonnak le: kifejezetten hiánypótló és a korszak irodalmának ismeretlen rétegeit feltáró munkáról van szó. Simon-Szabó Ágnes különös érdeme, hogy a mikrofilológiától úgy jut el a nagyobb összefüggések áttekintéséig, hogy az ezzel járó többszörös fókusz- és nézőpontváltások közben sem téveszti szem elől a vizsgált tárgyat, hanem azt a legkülönbözőbb aspektusokból újra- meg újraértelmezi. Remélem, hogy a mostani kötet összeállításakor megcsillantott szintetizáló képességét a témakör monografikus feldolgozásakor is kamatoztatja majd.
Zusammenfassung
Der vorliegende vierte Band der Buchreihe „ReTextum” enthält den Text einer der frühen ungarischen Werther-Übersetzungen aus dem Jahre 1818. Parallel dazu abgedruckt findet man hier auch den Quellentext aus einer Raubausgabe des Goethe-Romans. Beide Texte sind mit textkritischen Notizen versehen. Den einleitenden Teil des Buches bilden zwei Studien der Herausgeberin. Die eine (in ungarischer Sprache) gibt eine ausführliche Darstellung der Entstehungskontexte der Übertragung, die andere (in deutscher Sprache) behandelt das Thema der ungarischen Werther-Rezeption zu Goethes Lebzeiten. Der Übersetzer Farkas Sándor Bölöni (1795–1842) gehörte zum Literaturkreis um die Klausenburger Zeitschrift Erdélyi Muzéum (1814–1818).
Die bisher unveröffentlichte Übersetzung (Zusammen mit der 1823 erschienenen Werther-Übertragung von Károly Simó) gehört zu den Relikten einer späten siebenbürgischen Renaissance des Goetheschen Romans. Die erste Studie untersucht u. a., inwieweit man die Entstehung der beiden Übersetzungen mit der Übersetzungstheorie des Redaktors der Erdélyi Muzéum (Gábor Döbrentei) in Zusammenhang bringen kann. Eine andere Frage, nämlich warum gerade dieser Sturm-und-Drang-Roman von den jugendlichen Literaten ausgewählt wurde, bleibt allerdings offen.
Trotz einiger editorischen Mangelhaftigkeiten leistet dieses Buch einen wichtigen Beitrag sowohl zur Geschichte der ungarischen Goethe-Rezeption als auch zur Werkbiographie von Bölöni.
Tartalom
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.