recenzió

Hites Sándor és Szabó-Reznek Eszter, szerk. Elbeszélni a pénzt. Gazdasági reprezentációk a prózairodalomban. Reciti Konferenciakötetek 25. Budapest: Reciti, 2024.

Nemrégiben egy kritikát olvasva a következő mondatba botlottam a litera.hu-n: „[…] a regény mindig is a pénzről és a gazdaságról szólt, ugyanis a regény történetileg a tőkés termelési mód terméke.”[1] A kijelentést ki-ki vérmérséklete és meggyőződése szerint, okkal és joggal finomíthatja vagy vitatkozhat vele, abban azonban bizonyosan igaza van a Sally Rooney Intermezzo című regényét bíráló ifjú szerzőnek, hogy a modern regény – azaz a műfajként a 18–19. század során legitimálódó, nagy presztízsre szert tevő, első számú könyvpiaci szegmenssé és irodalompiaci cikké váló szövegtípus – vonatkozásában megkülönböztetett jelentősége van a tágan értett gazdasági viszonyrendszereknek. Az Elbeszélni a pénzt című konferencia (s az annak anyagából összeállított tanulmánykötet) előadói-szerzői is annak a konszenzuális elképzelésnek igézetében alkották meg gondolatmenetüket, hogy a folyton megújuló regény – és általában véve a modern elbeszélő próza – egyszerre alanya és tárgya, alakítója és terméke, leképezője és kritikusa az egyre inkább monetárissá váló nemzetállamoknak s e termelési-fogyasztási szisztéma társadalmi környezetének.

Mi tagadás, az efféle, erős hívószóval bíró konferenciaanyagok, tanulmánygyűjtemények esetében is felmerül az olvasóban a kétely, hogy a beválogatott szövegek egy része csak tematikus vizsgálódásokban merül ki, jobb esetben ügyesen adaptálva a kijelölt módszertani megközelítés – ez esetben a politikai gazdaságtan – metaforakészletetét (úgymint: csereformák, áru, haszon, ökonómia és hasonlók), melyből nehéz megmondani, hogy végül is a politikai gazdaságtan vagy az irodalomtudomány járt jobban. Szerencsére azonban rendre íródnak olyan tanulmányok, amelyek revelatív módon tudják új fénytörésbe állítani (vagy máshonnan láttatni) egy-egy tradicionális diszciplína bevett értelmezési kereteit vagy nagy hagyományokra visszatekintő témáit. S ami a kötet tartalmát illeti, szerencsére itt sem „csak a pénzről van szó”, ahogy mondani szokás. Ugyanis – miképp a szerkesztők is hangsúlyozzák a kötet előszavában – az irodalmi szövegekre vetített gazdaságtörténeti és -elméleti perspektíva nem pusztán önmagában érdekes, hanem azoknak a közösségi, világnézeti, jogi, lélektani és erkölcsi modelleknek a vonatkozási rendszerében, amelyeket (különféle nyelvi-poétikai konstrukciókban) megőrzött számunkra a 19. és 20. század irodalma, s amelyek változásának tanúi vagyunk a kortárs irodalom olvasóiként is.

A kötet anyagát három egységre osztották föl a szerkesztők, ezek címei: (1) Az eredeti irodalmi tőkefelhalmozás korszakából; (2) Nemzetközi tőkemozgások; s végül (3) A kiszolgáltatottság ökonómiái. A kutatócsoport tolvajnyelvén megfogalmazott fejezetcímek a következőképp fordíthatók hétköznapi magyar nyelvre. Az első egység tanulmányai a 19. században és a 20. század legelején keletkezett, magyar nyelvű irodalmi művekkel foglalkoznak; a második blokkban világirodalmi tárgyú dolgozatok kaptak helyet; míg a legutolsó részegység szerzői leginkább a 20. század második felében született (vagy legalábbis érdemi hatást akkor kifejtő) irodalmi műveket tárgyalnak, amelyek valami módon a hatalomgyakorlás különféle változatait, valamint a kiszolgáltatottság egyéni vagy közösségi tapasztalatát viszik színre. Haladjunk sorban.

Halmos Károly gazdaság- és társadalomtörténész egy részben még publikálatlan (Tamás Mátéval közösen végzett) kutatás eredményeire hivatkozva tárgyalja a hadsereg-élelmezés hazai társadalomtörténeti vonatkozásait és irodalmi kisugárzásait, legfőképp Jókai regényírásából (Az arany ember; Egy az Isten) merítve példáit. Inspiratív gondolatmenete – melyben többek között az irodalmi reprezentáció és az ún. valóság viszonyának Arisztotelész óta jól ismert dilemmái is szóba kerülnek – a következő konklúzióval zárul: „Történetileg nézve a kapitalizmusok (köztük a hazai is) nem kis mértékben hadseregellátáson”, e mindig is „kétes erkölcsi megítélésű tevékenységen” (19) nevelkedtek fel, „vagyis közszállítások, közpénzekből fedezett megrendelések határozták meg és határozzák meg ma is.” (20) Következőnek Hites Sándor politikai gazdaságtani megközelítésű, alternatív 19. századi regénytörténeti koncepciójának újabb esettanulmányát tisztelhetjük a Földbirtok, tőke, genealógia című írásban, mely Eötvös József utolsó befejezett regényét, A nővéreket (1857) tárgyalja. Hasonlóképp egy évek óta ígéretes publikációk sorát eredményező kutatás újabb fejezeteként értékelhető Márton-Simon Anna tanulmánya, mely Kiss József Budapesti rejtelmek (1873) című regényét elemzi az 1873-as tőzsdekrach kontextusában, meggyőzően érvelve amellett, hogy az álnéven, füzetes formában megjelent (s a Kiss József- életműből és -emlékezetből akaratlagosan kiszorított) mű az irodalom „külpolitikája” szempontjából is a bécsi tőzsdekrachnak köszönheti létét, s cselekménye is a válságba jutás (retrospektíve megalkotott) előtörténeteként olvasható. Tóth Kálmán egy mára feledésbe merült, egykor borzasztóan népszerű hazai elbeszélő, Vas Gereben Garasos arisztokrácia (1865) című kései regényét elemezve részletezi a kapitalista hitelgazdaságba való átmenet társadalmi hatásait (elsősorban a regényben kulcsszerepet játszó váltótörvényt kiemelve), felhívva a figyelmet arra, hogy a váltóval összefüggésben felmerülő kockázatok, visszaélések „jórészt abból fakadtak, hogy a késői feudalizmus magyar társadalmának jelentős része nem volt felkészülve a törvények által is követett gazdasági változásokra.” (49) Bocsik Balázs Mikszáth Kálmán talán legtöbbet elemzett nagyregénye, A Noszty fiú… (1908) apropóján vállalkozik a dzsentri „értékelméletének” megfogalmazására, Wirágh András pedig Krúdy Gyula nyírségi tárgyú regényét, az Andráscsik örökösét (vagy más címváltozatban: örökségét [1906]) vizsgálja a titokzatos Andráscsik Sámuel ingó és ingatlan vagyona körüli furfangos jogi mesterkedésekre helyezve a fókuszt.

Az első nagy egység szövegei tematikus és társadalomtörténeti síkon is termékenyen párbeszédbe lépnek egymással – példaképp: mind a Hites Sándor, mind Márton-Simon Panna által tárgyalt regényekben feltűnik az „elcserélt gyerek” vagy „titkos örökös” motívuma (68); a Budapesti rejtelmekben azonosított kártyajáték-logikának (73) a Noszty-regényben is kulcsszerepe van; valamint Wirágh András is azt a „zéróösszegű” cirkulációt azonosítja a Krúdy-regény örökösödési ügyletében (93–94), amely Bocsik Balázs szerint a Mikszáth által megformulázott dzsentri „értékelméletének” lényeges pontja (85–87, 90).

Mindazonáltal e szövegcsoportból most csak két írást tárgyalnék részletesebben.

Hites Sándor Eötvös József regényét az ősiség eltörlése és a birtokforgalom (hazánkban 1848 és 1861 között több lépésben lezajlott) újraszabályozása, e modernizációs kulcskérdés kontextusában vizsgálja. A földbirtok elidegeníthetetlensége körüli – jócskán nem partikuláris, csak nálunk érvényesülő s vitákat generáló, hanem a felvilágosodás politikai gazdaságtanában is markáns ellentéteket kirajzoló – diskurzus irodalmi reprezentációja nem pusztán azért tart számot a figyelemre, mivel (mint Hites írja), egy „egész regényvonulat bontakozott ki” (24) az ősiség és az ezt tárgyazó Széchenyi–Dessewffy-vita nyomán az 1850-es, ’60-as években. A 19. századi magyar elbeszélő irodalom egyébként is kedvelt témáját, egy leszármazási sor, egy nemesi genealógia megszakadását (vagy nehézségek árán való fennmaradását) középpontba állító Eötvös-regény részletgazdag elemzésre arra világít rá, hogy az ősiség eltörlése körüli társadalmi-közéleti-politikai beszédrend „vagy/vagy”-logikájához képest – lásd: saját/idegen; statikus/mobil és valós/fiktív vagyon; eredet/pénz; közérdek/önérdek stb. – az Ormosy család körül bonyolódó cselekményből nem valamilyen határozott, egyirányú állásfoglalás, hanem az olvasható ki, hogy „a genealógiai alapon meghatározott és rögzített rendi keretek helyébe lépő pénzalapú értékrend jogilag ugyan egyneműsíti a társadalmat, de közben az egyenlőtlenséget termeli újra.” (29) Azaz Eötvös a genealógia és pénzpiac tulajdonságainak egymásban való tükröztetésével „megszüntetve-megőrzi” a folytonosság gondolati keretét, „amennyiben a történet lényege éppen az, hogy a megszakadni látszó nemesi genealógia rejtve folyik tovább, s értékei nem mennek veszendőbe, hanem más társadalmi-gazdasági-érzelmi viszonyok között megújulnak” (25–26) – s mindezt a tanulmány a szereplői viszonyok sokrétű elemzésével (s világirodalmi párhuzamokra is utalva) bizonyítja.

Szintén feltétlenül továbbgondolásra érdemes Bocsik Balázs értekezése, amelyben – az anekdotizmus-probléma több szakaszban lezajlott perújrafelvétele után – a dzsentri-probléma „exhumálására” vállalkozik. Túl azon, hogy a szerző a Mikszáth-életmű különféle problematikáit, a Noszty-regénnyel és a dzsentri társadalomtörténetével kapcsolatos belátásokat, szakirodalmi előzményeket kivételes szabatossággal és eleganciával körvonalazza, lényeglátóan állapítja meg, hogy a valós társadalmi rétegként nem, legfeljebb mentalitásformaként koncipiálható dzsentrit kis túlzással maguk „az irodalmi művek, a dzsentriregények hozzák létre […] társadalomtörténeti entitásként” (79); amiképp az elemzés egy másik pontján azt is éles szemmel rögzíti, hogy a regény egyik kulcsfigurája, a hangsúlyozottan magyar és polgár Tóth Mihály voltaképp a „saját tehetségéből felemelkedő polgár tiszta absztrakciója”. (84) A dolgozat módszertani újdonsága abban is kifejeződik, hogy a dzsentri-világhoz kötött habitust, társas gyakorlatokat és szokásrendet marxista (Marx, Lukács, Heller) vagy az egyszerűség kedvéért marxistának titulált (Bourdieu) szerzőkből inspirálódva értelmezi. Mikszáth és Marx – szokatlan párosítás. Mindenesetre, úgy tűnik, a dolog működik. Bocsik megállapítása szerint a dzsentri-szemléletforma (így a Noszty család) „gazdasági beágyazottságát […] a nem-modern tőkeformák (kereskedelmi és uzsoratőke)”, azaz a feudalizmusból a kapitalizmusba való termelési átmenet mozgatói adják, s a dzsentrik szokásrendjükben, társadalmi képzeletükben „nem tudnak olyan gazdasági mechanizmusokban ágensként funkcionálni, amelyekben értéktöbblet termelődik, csak olyan csereformákat alkalmaznak biztonsággal, amelyekben a többlet és a hiány zéróösszegű játékot eredményez” (80) – akárcsak a ferbliben, ahol „nem probléma, ha az ember elveszti minden pénzét, mert az elveszített összeg az asztaltársaságon belül marad, s a tőke e zárt cirkulációjában minden esetben marad az este végére olyan szereplő, aki képes hitelezni a többieknek.” (87) A dzsentri efféle „értékelméletének” rekonstruálása (s a Tóth Mihály képviselte „elméleti” polgár nem-zéróösszegű értékelméletével való szembeállítása) tág interpretációs teret nyit meg, nem csupán a Mikszáth-életművön belül, hanem Krúdy és Móricz vonatkozó korpuszára kiterjesztve is.

A kötet második egységében öt tanulmány kapott helyett. A világirodalmi tárgyú szövegek sorát Dede Franciska átfogó írása nyitja meg, amely Balzac Emberi színjátékában – egészen pontosan a grandiózus regényfolyam hét alkotásában – vizsgálja a pénz és a gazdasági haszonszerzés cselekményalakító jelentőségét. Jól ismert és kevéssé emlékezetes Balzac-hősök valóságos armadája vonul fel a tanulmányban, bár érdemes megjegyezni, hogy a pénz témájának a szereplői viszonyrendszerekre vetítése, e sajátos perspektíva kevéssé mutatja Balzac regényeinek eredetiségét, inkább olyan optikát eredményez, melyben minden karakter képmutató, gátlástalan haszonlesőnek vagy jobb esetben szánalmas pancsernek tűnik. Smid Róbert tanulmánya a társadalmi környezetét fölülíró sajátos parazitikus (zárt rendszert létrehozó) ökonómia működését vizsgálja, amely Bram Stoker Drakula című regényében a vérszívás- és felhalmozás formájában, Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című művében pedig a főhős portréjának elrejtésében, a művészeti piac annulálásában (és a kép vésetekkel való gazdagodásában) jut érvényre – továbbá a szövegekben megjelenő antiszemita hangoltságú biológiai metaforikát is izgalmasan elemzi. Balogh Tamás egy flamand szerző, a Willem Elsschot írói néven ismertté vált és polgári életében üzletemberként tevékenykedő Alfons de Ridder Sajt című regényének komikus főhősét, Laarmans-t követi nyomon balul sikerült és rövid életű sajtkereskedői viszontagságai közepette, az üzlethez fűződő viszony háromféle lehetőségét azonosítva a történetben, a reklámszakemberből lett író életrajzának beszédes mozzanatait is rávetítve a regényre. Schäffer Anett írása a Margaret Atwood nagy sikerű regényeiben (A szolgálólány meséjében és a Testamentumokban) fölépített disztopikus „univerzum” működését, s azon belül a nőknek a pénzforgalomhoz, fizetőeszközökhöz fűződő viszonyát vizsgálja, amellett érvelve, hogy a nők pénztől és vagyontárgyaktól való megfosztottsága további szabadságjogoktól szakítja el őket, így azok a regényekben „egyszerre árucikké, vagyontárggyá és fizetőeszközzé válnak.” (158) A világirodalmi blokk legüdítőbb írását Fodor Péter jegyzi, aki ezúttal nemcsak mint irodalomtörténész, hanem mint középhaladó tőzsde-guru mutatkozik be. A magyar származású spekuláns, André Kostolany – bróker körökben közismertnek számító, sokak által forgatott, de magyar nyelvre csak 1989 után lefordított – köteteit vizsgálva arra jut, hogy a pénzügyi folyamatokat, a pénz „mágiáját” elemző olvasmányos szövegek hogyan csaptak át fokozatosan a tankönyvszerű beszédmódból a modern „storytelling”-be, miképp vált Kostolany számára a pénzről való beszéd a (naplószerű, önéletrajzi, anekdotikus) történetek, viccek elmondásának ürügyévé, s a szórakoztató kisprózák hogyan lettek önjáróvá, kilépve (műkedvelő) gazdaságelméleti kontextusukból. Amint Fodor fogalmaz, a gazdasági spekulánsként nagy karriert befutott Kostolany esetében a „szakszerűség teremtette tekintély ágyazott meg a lazább műfajok könyvpiaci sikerének.” (161) Az eredetileg 1983-ban megjelent, magyarra 2006-ban lefordított Több mint pénz és mohó vágy című kötet szórakoztató történeteinek műfaji-poétikai elemzése arra világít rá, hogy Kostolany-nál a pénz mint központi tematika leginkább arra szolgál, hogy „egymástól távoli eredetponttal bíró anekdoták, adomák, viccek, gnómák és további (Andé Jolles-i értelemben vett »egyszerű formák« összefűzhetőek legyenek.” (167.) Bár a tanulmánynak sok-sok lényeges gazdasági természetű (a tőzsdei machinációkra és bankvilágra vonatkozó) tanulsága is van, a magamfajta régi vágású olvasó nehezen állja meg, hogy ne a magyar anekdotikus elbeszélői tradíció továbbélését érezze a gondolatmenet legfontosabb (implicit) sugalmazásának.

A kötet utolsó egységében azonban nincs helye mókának és kacagásnak. Két igen alapos tanulmány foglalkozik Kertész Imre életművével. Balogh Gergő írása a Sorstalanság három szférára (azaz a tábor világára, a külvilágra és a második kórházban megismert átmeneti térre) osztott elkülönülő ökonómiáit, illetve a túlélés gazdasági csereviszonyokra fordított működésmódjait elemzi nyelvi-poétikai és filozófiai perspektívából, Horváth Péter pedig a Budapest, Bécs, Budapest (1990) és a Jegyzőkönyv (1991) című szövegek monetáris reprezentációval, a pénz hétköznapi használatával kapcsolatos reflexiói alapján értelmezi Kertésznek az egzisztenciális szabadság és az identitás megragadására irányuló törekvését. Érdemes egymás tükrében értékelni a két írást: míg Balogh az életmű központi jelentőségű alkotása körüli gazdag értelmezéstörténetet kívánja új adalékokkal bővíteni az ökonómiai szemlélet érvényesítésével (ami, érzésem szerint, a lehengerlő apparátus és a minuciózus elemzés ellenére sem tűnik revelatívnak), addig Horváth rövid terjedelmű, kevésbé ismert és értelmezett, kifejezetten önéletrajzi ihletésű Kertész-szövegek elsődleges kontextusait tárja föl nagyon izgalmasan. A következő írás, Danyi Gábor munkája, az államszocialista korszak egyik legelismertebb szerzője, Lengyel József életművét és Elejétől végig (1963) című elbeszélését a középpontba állítva vizsgálja a szovjet kényszermunka-táborok világát és a róluk való nyilvános beszéd Kádár-kori lehetőségeit, újszerű (tárgyéletrajzi és tárgyelméleti) megközelítésből, a szerzőre jellemző módon rendkívül gazdag forrásbázist mozgatva. Klajkó Dániel Mészöly Miklós 1942-es, keveset elemzett rövid novelláját, a Koldustáncot értelmezi az ajándékozással, adományozással kapcsolatos széles körű elméleti (antropológiai, filozófiai, lélektani, társadalomtudományi) horizontból, amellett érvelve, hogy az elbeszélés szövegszervezését döntően a gazdasági cserefolyamatok ismétlődésre, körkörösségre épülő logikája alakítja. A 60-as évekbeli jugoszláviai magyar irodalom társadalmi és kritikai diskurzusaiba vezet be Tóth Tamara tanulmánya, mely Gion Nándor 1968-ban megjelent (a Forum Kiadó pályázatára íródott) Testvérem, Joáb című regényét elemezi, kitérve többek között az évtized közepén beindított (kvázi-kapitalista viszonyokat teremtő) jugoszláv gazdasági reformok és a műben ábrázolt korrupció kapcsolatára, illetve a valóságábrázolás nyelvi-poétikai dimenzióira. A kötet utolsó írását Osztroluczky Sarolta jegyzi; írásában Hajnóczy Péter talán legtöbbet elemzett elbeszélését, A fűtőt (1975) tárgyalja, számba véve a mű kétféle pretextus-bázisát (a Kohlhaas Mihályról mint történelmi és irodalmi alakról szóló szövegeket, valamint a szocialista korszak referenciális érdekeltségű műfajait, diskurzusait), a Heinrich von Kleist-féle feldolgozástól való eltéréseket, illetve a Hajnóczyra jellemző ironikus narráció különféle eljárásait is (elbeszélt monológ, átélt beszéd, speciális tipográfia). A történet konfliktusát képező, egészen abszurd „védőital-ügynek” – mely a korszak „észszerű takarékosság” szintagmával illetett gazdasági logikáját kívánta törvényerővel, rendeleti módon érvényesíteni – így végső soron egyszerre érzékelteti nyelvi, jogi, morális, filozófiai, hatalmi és nyilvánosságtörténeti vonásait az elemzés.

A rövid tanulmány-ismertetésekből is nyilvánvalóvá válhatott az olvasó számára, hogy a kötet írásai rendkívül árnyaltan, elméleti fogódzók és történeti perspektívák sokaságát mozgatva (s adott esetben váltogatva) térképezik fel a modern pénzgazdálkodás (és a hozzá kötődő képzetrendszerek) valamint az elbeszélő próza összetett kapcsolatát, csaknem kétszáz év irodalmi kultúrájára kitekintve. Az Elbeszélni a pénzt című kötetben éppúgy megtalálhatók kezdeményező erejű módszertani javaslatok, alternatív irodalomtörténeti koncepciók, mint ötletes, innovatív esettanulmányok, melyek legtöbbjének mindenképp közös vonása, hogy a szűk értelemben vett irodalomtudomány diszkurzív keretein kívül is bízvást számot tarthatnak értelmezői figyelemre.

Summary

The papers in the volume examine the forms and representations of processes of economic exchange (especially money movement) in nineteenth and twentieth-century, as well as contemporary Hungarian fiction. The first part of the book investigates how money is  represented in Hungarian novels and short stories written during the “long nineteenth century” by József Eötvös, Gereben Vas, Mór Jókai, József Kiss, Kálmán Mikszáth, and Gyula Krúdy. The essays in the section on international capital movements analyse the works of Honoré de Balzac, Bram Stoker, Oscar Wilde, Willem Elsschot (Alfons de Ridder), and André Kostolany. The last group of studies discusses the writings of Imre Kertész, Miklós Mészöly, József Lengyel, Nándor Gion, and Péter Hajnóczy, focusing on how various strategies of exercising power and the individual or communal experience of vulnerability is portrayed. The essays offer meaningful insights into the complex relationship between economics and fiction, shedding new light on the poetic traditions of nineteenth and twentieth-century, as well as contemporary literature.

[1] Bocsik Balázs, Meg vagyunk lőve – Sally Rooney Intermezzo című regényéről, Litera.hu, 2024. november 16., https://litera.hu/magazin/kritika/meg-vagyunk-love-sally-rooney-intermezzo-cimu-regenyerol.html [utolsó letöltés: 2025. 01. 19.].

A szerző az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.

Tagged fikció, pénz, politikai gazdaságtan, társadalomtörténet