recenzió
Béres Norbert. A klasszikus századforduló népszerű prózairodalma. Csokonai Könyvtár 63. Debrecen: Debreceni Egyetemi Kiadó, 2023. 315 p.
„Affectált, erőtetett tónus, vég nélküli szószaporítás, képtelen frazeológia, s mindezzel oly nehézkessége a mondatszerkesztésnek, mely próbára teszi a legfeláldozóbb türelmet is. Valóban ennek a könyvnek olvasását büntetésképen lehetne elrendelni oly embereknek, akik a régi irodalommal szakszerűen nem foglalkoznak.” – írja a dualizmus korának egyik jeles pedagógusa és esztétája, Névy László 1881-ben a Petőfi Társaság havi közlönye, a Koszorú hasábjain Mészáros Ignác bő száz évvel azelőtt, 1772-ben megjelent Kartigám című regényéről.[1] És azon keresztül tulajdonképpen a korai magyar regényirodalom egészéről is. Névy cikkének címe Dédanyáink olvasmányai, vagyis egy olyan korszakban született, amikor még volt folytonossága, személyes, családtörténeti távlatokban is jelentkező folytonossága e művek emlékezetének (még ha ekkor a művek valahai népszerűsége már talányosnak is tűnt föl). Későbbi értekezőknek még lesújtóbb volt a véleménye a magyar nyelvű regény kezdeteiről. Ahogy az utolsó átfogó történeti áttekintés szerzője, Wéber Antal fogalmazott 1959-ben: „nem sok örömünk telik a magyar regényirodalom elindulásában”, hiszen „művészileg másodrangú, tartalmukban elavult, módszereikben követhetetlen” szövegekről van szó.[2]
Béres Norbert A klasszikus századforduló népszerű prózairodalma című, a Csokonai Könyvtár sorozatában megjelent könyve ennek a rossz emlékű korszaknak és korpusznak a feldolgozására tesz kísérletet. Átvágva magát az irodalomtörténeti értékelés aknamezőjén (vagy sivatagán), amellett érvel, hogy ezek a művek, illetve anyagi és diszkurzív környezetük, narratív eszközeik és eszmetörténeti vonatkozásaik, olvasástörténeti helyzetük és annak társadalomtörténeti jellemzői tanulmányozásra érdemes világot rajzolnak ki. Azoknak a mechanizmusoknak, amelyek ezeket a műveket létrehozták és forgalmazták, annál nagyobb jelentőséget nem is tulajdoníthatni, mint hogy „a regények kiadásának és értékesítésének gyakorlata voltaképp párhuzamosan haladt a magyar nyelvű nyilvánosság kialakulásával” (199).
Béres ennek a kiépülő nyilvánosságnak két fő pólusát különbözteti meg: „az egyik póluson a főúri mecenatúrára támaszkodó, a gazdasági haszonszerzés tagadását, a reprezentativitást, a közösségi feladatvállalást előtérbe helyező szemléletek” állnak, a másikon pedig „az olvasói igényeket közvetlenebb módon kielégítő, üzleti alapokra helyezkedő (rentábilisabb kísérleteknek mondható) vállalkozások” (161). A könyv egésze amellett érvel, hogy ez utóbbi keretében létrejött műcsoportok ugyanúgy részei kulturális örökségünknek, mint az előbbiek.
Ennek kapcsán veti fel Béres azt a jelenünkre nézve is érvényes dilemmát, hogy miként fér meg egymással a „létező, reális társadalmi szükségletet kielégítő” „szórakoztató irodalom” vizsgálata az úgynevezett „esztétikai értékítélet” szempontjaival. A kettő (nem önkényes) elkülönítése annál nehezebb feladat, mivel „minden szöveget ugyanaz a termelési és értékesítési apparátus hoz forgalomba” (201). A siker és a népszerűség problémája ennyiben az irodalom és a társadalom viszonyának alapkérdéseihez vezet. A sikeres könyv vajon „elébe megy vagy pedig kiszolgál egy adott közegben hagyománnyal rendelkező olvasásgyakorlatot”? S ha, mint Béres rámutat, az üzletileg sikeres korai magyar regénysorozatok esetében „formálásról (létrehozásról) és alkalmazkodásról egyaránt szó van” (201), úgy e kettő változatos arányai minden irodalmi termék létrejöttében és befogadásában szerepet játszanak.
A korszak magyar regényüzlete, mint azt Béres jól érzékeli, alapvetően a kor német lektűrpiacából táplálkozott, annak trendjeit követte, annak szövegeit forgalmazta a robinzonádoktól a hazugság-történetekig. Mivel az így létrejött magyar nyelvű kiadványoknak a legtöbbje kulturális importcikknek tekinthető, ezért a téma komparatisztikai vonatkozásai legalább annyira fontosak, mint a magyar irodalomtörténettel való belső viszonylatai. Ennek az összehasonlító keretnek a felépítése végigkíséri a könyv fejezeteit. A rémrománok kapcsán például Béres kimutatja, hogy a magyarországi kísértetirodalom miként asszimilálta a „gótikus irodalom” egy olyan német variánsát, amely, eltérően a műfaj angol nyelvű alapváltozatától, integrálta a „lovagtörténetek morális alapokra helyezkedő szemléletét, erkölcsi világképét”, s így egyesítette „a rém- és kísértetirodalom poétikai eszköztárát, toposzkészletét, motívumrendszerét” a „vele paradigmatikusan ellentétesnek tekinthető morális példázat maximáival” (219–220). Hasonló, a kulturális átvételekre összpontosító megközelítés teszi a Báró de Mánx’ [lengyel orsz. confed. generálisnak a’ tengeren, és szárazon tett Útazásai és] tsudálkozásra méltó Történetei című, 1805-ben megjelent műről szóló fejezetet az egész könyv legkiérleltebb és legeredetibb részévé. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az angol nyelvű gótikus irodalomnak is volt erkölcstana. Sőt, ezekben a szövegekben, Az otrantói várkastélytól a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetéig, lehetséges – a „hosszú reformáció” nagyobb dicsőségére – protestáns egyházpolitikai és teológiai megfontolások hordozóit és példázatait is látni.)
Könyvében Béres Norbert nagyon nehéz feladatra vállalkozott, amennyiben megkísérelte összehangolni a szoros szövegolvasást, az irodalomszociológiai megközelítést, illetve a könyvkereskedelem vizsgálatát, hiszen ezek az aspektusok nem mindig támogatják egymást. Ha valaha még folytatná ez irányú kutatásait, folyamodhatna az itteninél merészebb módszertanhoz is, megkísérelve az éppen általa létrehozott regénytörténeti adatbázisból kinyerni következtetéseket, akár a Moretti-féle „távoli olvasás” módszertanával, akár máshogy. Ezzel erősíthetné a vizsgálat komparatisztikai irányait, illetve árnyalhatná a román-vonulat megjelenésére és eltűnésére vonatkozó meglátásait is. Amennyiben viszont ez a feladat immár valaki másra vár, úgy neki innen kívánunk erőt és egészséget, ideget és velőt.
[1] Névy László, ’Dédanyáink olvasmányai,’ Koszorú 1881. VI. 204.
[2] Wéber Antal, A magyar regény kezdetei (Fejezetek a magyar regény történetéből), Akadémiai, Bp. 1959, 15.
Summary
Norbert Béres’s monograph Popular prose fiction around 1800 revisits an important but understudied period in the history of the Hungarian novel. Focusing on the turn of the eighteenth and nineteenth centuries, the book traces the proliferation of popular genres such as the gothic or the robinsonade on the burgeoning Hungarian literary market – mostly in the form of translations or adaptations from the German original (or German adaptations of the English and French sources). Béres’s study combines aspects of narratology with sociological research and convincingly demonstrates that this soon to be despised surge of “entertaining literature” contributed considerably to the rise of a modern public sphere in the Kingdom of Hungary.
Tartalom
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.