könyvismertetés

Martin József. Ismeretlen ismerősünk: Gajári Ödön élete és pályája: Az Újság a dualizmus liberális sajtóvilágában. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2023.

A magyar irodalom- és sajtótörténetben viszonylag ismeretlen műfaj a hírlapmonográfia. Egy neves, több évtizeden át megjelenő politikai napilap történetének megírásához több folyó(kilo)méternyi anyagot kell átlapoznia a kutatónak, miközben meg kell küzdenie a szembejövő ismeretlenekkel (mára teljesen elfeledett újság- és tárcaírók sokaságával), a magyar történetírás esetlegesen kevéssé vizsgált eseményeivel, valamint az utóbbi időben igencsak feldúsult médiaelméleti szakirodalommal is – érthető hát, miért nem jelennek meg hasonló kötetek éves rendszerességgel, dacára annak, hogy a digitalitás kellős közepén már nem feltétlenül kell hónapokat tölteni közgyűjteményi olvasótermekben, hogy egy száz évvel ezelőtti napilapba beleolvashassunk. Martin József, elmondása szerint, tizenkét évet szánt arra, hogy a dualizmus egyik legfontosabb napilapját közelebb hozza a 21. századi olvasóhoz, de kettős portréjával izgalmas interdiszciplináris munkát tett le az asztalra.

Az Újság 1903-ban indult el, amikor az ereje teljében lévő Monarchia magyarországi (nem csak magyar nyelvű lapokból álló) lappiaca már látszólagos túltelítettségről tanúskodott. A régi „dromedárok”, a Pesti Napló, a Pesti Hírlap vagy a Budapesti Hírlap által lefedett piacon ezek után, a századforduló „inneni”, azaz hozzánk közelebb eső oldalán valóban csak kevés új lap tudott talpon maradni, de Az Újság még a háború és a terrorok után is komoly tényezője maradt a sajtóhálózatnak, sőt, egy belpolitikai botrányt követően még saját megszűnését is túlélte – egy nem túl frappáns, de nem véletlenül nyegle címváltoztatást követően Újság címen még 1944-ig megjelent. Sajnálatos módon az Ismeretlen ismerősünkből a napilap ezen második korszakáról már csak vázlatos áttekintést kaphatunk, de ez olyan szempontból semmiképpen nem tekinthető váratlan húzásnak, hogy a kötet a hírlap portréja mellett egyértelműen az 1919-ben elhunyt Gajári Ödön főszerkesztő arcképét kívánja rekonstruálni.

Tizenhét év nem kis idő egy napilap történetében, ennek áttekintését pedig különleges téttel ruházhatja fel, ha figyelembe vesszük, hogy az adott periodika az első modern magyar vészkorszak egyik bűnbakjának kijelölt Tisza Istvánhoz köthető. Csupán egyetlen véleményt idézek: „A XX. század első jelentősebb nagy lapjának, Az Ujságnak megindítása Tisza István gróf nevéhez fűződik. Az Ujság a feloszlatott és Nemzeti Munkapárt néven újjáalakított Orsz. Szabadelvűpártnak volt a szócsöve” – olvashatjuk Kemény György magisztrális munkájában. (Magyarország időszaki sajtója 1911-től 1920-ig, összeáll. Kemény György [Budapest: Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtára, 1942], XI.) Ezalatt az időszak alatt a lap komoly tényezővé, nyugodtan fogalmazhatunk így, intézménnyé vált, ebben pedig nem elhanyagolható szerepe volt Gajárinak, aki a fiatalabb Tisza pártfogását is élvezte, hatalmas vagyonra és földbirtokra tett szert, de Az Újság – ezt a szerző számtalan kisebb esettanulmány segítségével bizonyítja – nem vált sem a gazdasági térnyerés eszközévé, sem a miniszterelnök gondolatait, ideáit és eszméit szolgaian tolmácsoló orgánummá vagy propagandalappá. A kötet alcímébe is foglalt „liberális sajtóvilág” íratlan szabályait követve Gajári és stábja visszaszólt, ha kellett (ha nem is bonyolódott véres polémiákba a vezető hatalommal), Az Újságból pedig nem lett a katolikus Alkotmányhoz vagy a szociáldemokrata Népszavához hasonló „vonalas” kiadvány, noha a főmunkatársi csapatban található Herczeg Ferencből kiindulva talán ennek ellenkezőjére is következtethetnénk.

A kötet első harmadát a Gajári Ödön-életrajz fejezetei alkotják, majd amikor a narráció eljut a lap megalapításának eseményéig, néhány etapon át a lap műfajairól és szerzőiről olvashatunk, ezt követően pedig az üzletember Gajáriról, végül a lap és az első világháború viszonyáról kapunk egy-egy részletes, önálló tanulmánynak is beillő fejezetet. A könyvet Az Újságról és Gajáriról írt miniportrékat követően az 1918–19-es események tárgyalása, illetve a lap két világháború közötti utóéletéről szóló rész zárja le. A közel 700 lábjegyzet mellett képmelléklet és gazdag bibliográfia segíti az olvasót: a jegyzetekbe foglalt néhány soros életrajzok az elsődleges kontextusban, a századfordulós történelemben és sajtóéletben való eligazodást könnyítik meg, míg az egyidejű és kortárs szakirodalom a hasonló jellegű kutatásokhoz nyújt fogódzókat.

Martin két meglepetést is tartogat könyve végére, de az egyikről ezen a helyen is nyugodt szívvel lerántható a lepel, lévén apró reflexiókból már korábban értesülhetett róla az olvasó, hogy szerző és kutatásának tárgya között erős személyes érintettség áll fenn. Szerencsére Gajári dédunokája nem esett abba a hibába, mint a leszármazottak oly gyakran: nem kisebbítette őse vétkeit, beszámolt peres ügyeiről, párbajairól, az őt ért kritikákról is, ezekben és sok másban ráadásul a gazdag családi legendárium is segítette. A levéltári források és a szakirodalom segítségével azonban a szerző nemcsak a lexikonszócikkekben fellelhető adatoknak ment utána, de felgöngyölítette Gajári és előző lapja, a Nemzet kapcsolatát, a címszereplő származásának és vagyonosodásának hátterét, valamint a századfordulós sajtóélet olyan sajátosságait, mint a reklám- és hirdetésbiznisz, a példányszámok és a fizetések kérdése. Ennek megfelelően a kötet ki-kitekint fő vizsgálata tárgya, tárgyai mögé, és csak a legritkább esetben vádolható elfogultsággal (a 236. oldalon például az évtized legfontosabb lapalapításai, Az Újság és Az Est mellett illett volna feltüntetni a Világot, főleg, hogy ezt a lapot 1926-ban ténylegesen betiltották a frankhamisítási ügy részleteinek megszellőztetése miatt – ebbe belejátszhatott az is, hogy ennek a napilapnak finoman szólva nem volt olyan pedigréje, mint Az Újságnak). Éppen a szakmai eligazodás szempontjából sajnálatos, hogy az irodalomjegyzékből kimaradt egy-két tétel (például Lipták Dorottya és Vásárhelyi Miklós szövegben hivatkozott munkái), máskülönben nem lehet hiányérzete az olvasónak.

A könyv preferenciái egyértelműek: Gajári neve a főcímben, lapjának címe az alcímben olvasható – ezekhez mérten az irodalmi komponens legfeljebb harmadszintű lehet. Martint azonban – nagyon helyesen – nem hagyta nyugodni ez a szempont sem, erről tanúskodik egy, a napilap tárcáiról szóló fejezet, amelyből elsősorban Mikszáth és Móricz lapban kifejtett tevékenységéről kaphatunk előremutató információkat. Nem gondolom, hogy a napilapokkal feltétlenül külön-külön kellene foglalkozni hírközvetítői és irodalomközvetítői feladataiknak megfelelően, hiszen a programsávok – az író-újságíró vagy hírlapíró kettős státuszú figurájához hasonlóan – szorosan összekapcsolódtak a hasábokon, de a könyv, még ha tehát ettől eltérő fókuszára gyakorta reflektál is, szánhatott volna még néhány plusz oldalt Az Újságban megjelenő szépirodalomra. „Sajtó- és irodalomtörténészeknek óriási anyagot kínálhat(na) a liberális sajtóvilág – s benne Az Újság – tárcáinak több tudományágat is megmozgató, átfogó összehasonlító elemzése, tematikai és stilisztikai vizsgálata, történeti kontextusba helyezve ezt az egykor oly népszerű sajtóműfajt” (156) – foglalja össze többünk óhaját a szerző. Bár egy ilyen jellegű vizsgálat tapasztalatai még Az Újság esetében is önálló kiadványt vagy kiadványokat jelentenének, az Ismeretlen ismerősünkből kissé hiányoznak az irodalomtörténeti megközelítések utóbbi másfél évtizedének fontos (rész)eredményei. Itt többek között Bengi László, Balogh Gergő, Hansági Ágnes, Lengyel Imre Zsolt vagy Török Zsuzsa kutatásaira gondolok, akiknek egyes fogalmait, következtetéseit eredményesen be lehetett volna emelni az argumentációba. Talán apróságnak tűnik, de amikor a könyvben Kosztolányi „erősen eltúlzott víziójáról” (288) esik szó a könyvolvasók műveltségével szembehelyezett „»újságműveltséggel«”, éppen az említett szerzők segítségével lehetett volna reflektálni irodalom, hírlapirodalom és közönség rendkívül összetett problémájára, amihez Az Újság neves tárcaírói és gazdag szépirodalmi tartalma révén bőven hozzátette a magáét.

Martin József Gajári-portréja nemcsak mindenfajta tudományos igényt kielégítő és olvasmányos kiadvány, hanem a kor kutatói, elsősorban társadalom- és sajtótörténészek számára nehezen megkerülhető, alapos és mély szakmunka. Számtalan elágazási pontja révén bízvást remélhető, hogy eredményei visszaköszönnek a közeljövőben, talán hasonló műfajú kiadványok formájában is.

Summary

Az Újság (The Newspaper) was established in 1903 and quickly became one of the most successful and influential daily newspapers in Hungary. The periodical was overseen by an illustrious team, including founder István Tisza, editor-in-chief Ödön Gajári, and renowned writers Ferenc Herczeg, Kálmán Mikszáth, and Tamás Kóbor, who all served on the editorial board. József Martin’s monograph has two main goals: to present the first part of the history of Az Újság and the life of Ödön Gajári, who died in 1919, during the Soviet Republic of Hungary. The chronology of the book mainly focuses on the different stages of Gajári’s life, but it also provides a broader historical context with chapters on Prime Ministers Kálmán Tisza and István Tisza, as well as the genres of the newspaper, particularly the way it covered the events of World War I.

Tagged Az Újság, Gajári Ödön, sajtótörténet, tárcairodalom, Tisza István