recenzió

Kovács Krisztina. „…gazdag gyűjtőteknője különböző fajták patakjainak…”: Táj- és térképzetek Hunyady Sándor prózájában. Budapest: Dotnet, 2023.

Egy írói monográfia szerzője számtalan megközelítési lehetőség közül válogathat, miközben csupán egy fontos dologra kell figyelnie, tárgyának centrális helyzetben tartására. A monográfus szabadon mozgathatja a biográfia és a szoros szövegolvasás arányát szabályozó potmétert, vizsgálatában lemerülhet az adott szerző publikálatlan korpuszáig, de támaszkodhat csupán elérhető, ismert, kanonikus szövegekre is. Dönthet úgy, hogy a fókusz tágabbra nyitásával nagyobb teret enged az elsődleges kontextusnak, de mellőzheti is ezeket az elrugaszkodási pontokat. Az egy évtizeddel korábban megvédett doktori disszertációjának végső át- és kidolgozásában Kovács Krisztina egy olyan, a fenti szempontok szerint mozaikos megközelítést alkalmazott, amellyel nem egy használati utasítást, hanem egy részletgazdag térképet adott olvasói kezébe.

Akárcsak számos hasonló esetben, a téma részben itt is kijelölte az olvasatok irányvektorait. A sokat költöző és utazó, izgága írópályát futó Hunyady poétikájában a különböző terek megragadására, leírására és cselekményesítésére tett kísérletek központi szerepet töltöttek be az életmű egésze folyamán. A tizenöt fejezetre osztott könyv mintegy egyharmadát kitevő hosszú expozéban Kovács lépésről lépésre jut el az oeuvre pereméig, de ezen a ponton az olvasó már éppúgy megbizonyosodhat a célkitűzések relevanciájáról, ahogy tisztába kerülhet irodalom és tér(ábrázolás) kapcsolatának történetével, világirodalmi és magyar irodalmi vonatkozásaival, illetve a Hunyady-féle narrátorok kedvelt diszpozíciójával, a kószálással. Az Eugène Sue-tól Kosztolányiig (és még tovább) ívelő áttekintés a modernség jellemző tereptípusait tekinti át, különös tekintettel a bűnös és sötét nagyváros toposzára és a világvárossá váló Budapest jellegzetes topográfiai kódjait megragadó szövegeire. Ezekben az utalásokkal gazdagon teleszőtt sűrű fejezetekben már megnyilvánul a kötet intermediális jellege, amely egyúttal attól is megóvja az érdeklődőt, hogy egy ponton belevesszen az allúziók tömegébe. Kovács nemcsak az idő- és térhatárokat kezeli könnyedén, de a festészet, a filmművészet és a fotóművészet kapcsolódási pontjait is jó arányérzékkel építi be az elemzésekbe.

A kötet egy részletes kiadástörténeti fejezetet követően fordul rá a témához szorosabban kapcsolódó elemzésekre, amelyek sorrendben a következő kulcsfogalmak köré szerveződnek: utca, város, bérház, szanatórium, nyilvánosház, éjszaka, kisváros, utazás, kávéház. Hunyady kószálóinak narratív jegyei, a rögzítettség, a köztesség, az élőbeszédszerűség és az otthonosságra törekvés részben visszaigazolhatóak az önéletrajzi szövegekből, de Kovács elemzései éppen annyira támaszkodnak a szerző „életszövegeire”, hogy az interpretációk – bár ez sem lenne baj – ne csapjanak át a klasszikus írómonográfiák biografikus beszédmódjába. A könyvnek előnyére válik (és legfeljebb az alcím keltette képzetet módosítja), hogy a Hunyady Sándor prózájának szentelt figyelem gyakorta megoszlik a kortársak szorosan kapcsolódó szövegei és a „főszereplő” írásai között. A monográfia legerősebb fejezetei közül az utazásról szóló részben Kosztolányi, Babits és Krúdy, a kávéházról szóló passzusban pedig Harsányi Zsolt és Nagy Lajos gazdag szövegterméséből kiemelt példák segítik hozzá az értelmezőt a Hunyady-karakterisztika kiemeléséhez.

A századfordulós modernség nagyszabású technikai vívmányai sajátos fenyegetettségérzést is keltettek. A metropoliszok újfajta zajai, a távolságok közlekedési eszközök általi lecsökkenése, illetve a korábbról ismeretlen nyomorjelenségek, ha máshonnan nem is, a német expresszionizmus szövegeiből és filmes alkotásaiból jól ismertek. Ha írásaiban nem is ennek elsődleges tapasztalatáról értesülhetünk (hiszen könyves karrierje viszonylag későn, csak a két világháború között indult el), Hunyady tértapasztalata markáns nyomait viseli a 20. századi ember jelentősen megváltozott percepciójának. Kovács kiemelt figyelmet szentel a könyvben azoknak a helyeknek vagy nem-helyeknek (illetve az itt megmutatkozó narratív mintázatoknak), amelyek mindezt igencsak sajátos szemszögből viszik színre, lévén a város határterületei, a kávéház finom elhatárolásokkal funkcionáló közösségi terei, illetve a közlekedési eszközök minden szempontból kiszámíthatatlan fülkéi és utasterei egyúttal az átmenetiség és a beavatás locusaiként is felfoghatók.

Beszédesnek tekinthető, hogy Hunyady Sándorról fél évszázada jelent meg monográfia, életművét pedig a Kovácséhoz hasonló merítésben és mélységben még soha senki nem vizsgálta. A kötet bőven okot adhat egy szélesebb körű Hunyady-újraolvasáshoz, ennek keretei között viszont nem ártana tisztázni végre a szerző és a Nyugat kapcsolatát sem. Kovács magától értetődőnek veszi ezt a viszonyt, sőt, a lap nemzedéki struktúrájába helyezi a szerzőt, miközben az egyébként is nehezen megragadható szellemi kapcsolaton túl mindez három publikációban merült ki. Természetes, hogy még a 21. században is a Nyugat a legkézenfekvőbb módja egy rekanonizáció beindításához, de ebben az esetben azokhoz az orgánumokhoz is érdemes lesz majd hozzányúlni, amelyektől Hunyady kézzelfoghatóbb támogatást is kapott. Tulajdonképpen ez a gondolatritmus-szerűen felmerülő „nyugatozás” volt az egyetlen olyan jegye a kötetnek, ami miatt fanyaloghattam (Kovács nem fejtette ki, mit is ért „nyugatosság” alatt, kiket és milyen elvek alapján tekint a Nyugathoz „tartozó” szerzőknek, illetve, hogy miért is fontos célszerzője kapcsán a folyóirat ennyire erőteljes, szinte kizáró jellegű hangsúlyozása).

A kötetben kevés hosszabb elemzést olvashatunk (az egyetlen kivétel a sok szempontból izgalmas és tanulságos „útiregény”, A hajó királynője), a jelentősnek tekintett elbeszélések vagy regények több fejezetben is előkerülnek. A szinte beláthatatlan elméleti szakirodalom rendkívül gazdaságosan lép be az értelmezésekbe, amelyek gyakorta reflektálnak a szövegek korántsem példaértékű vagy magisztrális esztétikai színvonalára. Kovács monográfiája végeredményben arra a rendkívül fontos jegyre tapint rá, hogy igenis van értelme több száz oldalon át foglalkozni olyan életművekkel is, amelyek minden fogyatékosságuk és hiányuk mellett is felmutatnak példaértékű mozzanatokat és mintázatokat. A rengeteg nehezen lebontható prekoncepcióval és ideológiai ballaszttal terhelt két világháború közötti magyar irodalom szélesebb körű újraolvasása még várat magára, különös tekintettel azoknak a szerzőknek az életművére, akik ebben az időszakban léptek be az irodalmi mezőbe. Íme, itt egy könyv, amelyre ilyen szempontból is bízvást számíthatunk.

Summary

The most recent monograph on Sándor Hunyady was published in 1973, making Kovács’ book a much-needed addition. Its success can be attributed to its chosen theme, which focuses on the representation of different spaces in Hunyady’s oeuvre, as well as the engaging and insightful re-reading of his work. The main keywords of the book, including ‘the street’, ‘the city’, ‘the sanatory’, and ‘the coffee palace’, create an almost network-based structure. This structure provides the reader with a detailed map of Hunyady’s complex narratives. The chapters introduce the historical background of the dark metropolis and give special significance to the different modes of topographical liminality, such as the borders of the scenes, Foucaultian heterotopias, and non-places. The book is a comprehensive guide to interwar Hungarian literature, with many passages dedicated to comparative studies.

Tagged Hunyady Sándor, két világháború közötti magyar irodalom, liminalitás, próza, tértapasztalat