recenzió

Csörsz Rumen István, szerk. Enyészetnek örvénnyéből ki ragadtam: Jankovich Miklós és kora. Reciti konferenciakötetek 21. Budapest: reciti, 2023.

Nemcsak a laikus olvasókat, de a szövegek közti bizonyítások és cáfolatok rengetegében járatos kutatókat is gyakran fenyegeti a veszély, hogy összehasonlító vizsgálataik során az irodalomtörténet múltjából felhalmozódott gazdag kéziratanyagot, nyelvemlékeinket és műkincseinket mintegy a lezárt tények sorozatának tekintsék. A tömörített adatbázisok és a tanulmánykötetek formáihoz szokva ugyanis könnyen feledésbe merülhet például egy őskézirat másolatainak variabilitása és tartalmi rugalmassága, a szövegváltozatok vándorlása, és a hagyományozódás epizódjainak ismerete. A kötet bevezetőjében említett két kulcsfogalom, az értékmegőrzés és értékmentés relevanciájának megértése és módszerré alakítása ezáltal illeszkedhet a filológiai munkálatok keretébe.

A fenti „redukciós veszélyek” elkerülésére és a múlt alkotásainak korunk irodalmi emlékezetébe való átörökítésére mutat példát a jelen tanulmánykötet. Középpontjában Jankovich Miklós, a méltatlanul elfeledett tudós áll, aki nyelvészeti, filológiai, fordítói és műgyűjtői munkásságával egyúttal a saját irodalmi és nyelvi közegének is aktív részese, alakítója volt. Csörsz Rumen István bevezető tanulmányának első soraiban említi a még gyermek Jankovich Miklós egyetemi tanárait – Cornides Dánielt, Kovachich Márton Györgyöt – akik ösztönző jelenlétükkel és páratlan műveltségükkel első példái lehettek, a tudományos élet berkeiben. Irodalmi ízlésére számos múltbéli és kortárs szerző volt hatással: Jankovich kedvelte Ányos Pál, Ráday Gedeon és Gyöngyösi István műveit, szívesen olvasta Faludi Ferencet, Kazinczy Ferencet, Virág Benedeket és Kisfaludy Sándort. Közvetlen mesterének tekintette Dugonics Andrást, a budai egyetem egykori tanárát. Mindezen szellemi példáktól áthatva, az ifjú Jankovich az 1790-es évektől kezdett műtárgyakat és könyveket gyűjteni, s először Rácalmáson, majd Vadas-Szalkszentmártonban alakított ki magánkönyvtárat és műkincsgyűjteményt. Voltaképp innen kezdődött el az a nagyívű pályakép, amelyet a sokoldalú tudósról e tanulmánykötet – számos izgalmas vetületének megvilágításával – prezentál.

A bevezetés után Mikó Árpád tanulmánya azt vizsgálja, hogy a 2002-ben, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett Jankovich-kiállítás műtárgyai a 20. század során miként voltak jelen a hazai közéletben és közgondolkodásban, s mi lehetett az oka a gyűjteményről és a nagy tudósról való kollektív megfeledkezésnek. Ezt követően a tanulmánykötet két alkategóriába sorolja a további vizsgálódásokat: az első a Kortárs gyűjtők, a második a Jankovich Miklós könyvtára címet kapta.

A Kortárs gyűjtők című rész izgalmas és releváns kitekintést ad a Jankovich-korabeli, magyarországi műgyűjtők világára. Tüskés Gábor az „atyjáról fiúra szálló” gazdag szellemi és anyagi örökséget, a Viczay-gyűjtemény történetét és rekonstrukciójának lehetőségeit vizsgálja. Tanulmányában külön egységet alkot az ifjabb Viczay Mihály (1756–1831) tulajdonában lévő hédervári birtok és kastélykert kőszobrainak művészettörténeti és eszmei kontextualizálása. Jankovich Miklós egy másik kortársát, Georgios Zavirast (1744–1804) és gyűjteményének sorsát Szebehleczky Borbála tanulmánya ismerteti. A Zaviras-kollekció a korszak legnagyobb magyarországi görög magánkönyvtára volt, amely a fennmaradt kötetek és a tulajdonos 95 számozott oldalból álló autográf katalógusa alapján rekonstruálható. A gyűjtemény köteteinek témakör vagy nyelv szerinti beosztását a vizsgálódás végén, táblázatba foglalva láthatjuk.

A kötet második egységében jutunk el a „Jankovich-galaxis” feltárulásához. A Jankovich Miklós könyvtára összefoglaló cím alá ugyanis nem pusztán az óriási műgyűjtői munkásság, de a tudós klasszika-filológiai ismeretei, a hazai nyelvészettel kapcsolatos gondolatai, nyelvújító törekvései, a magyar kulturális életben betöltött mecénás-szerepe és az ennek kapcsán fennmaradt irodalmi levelezése is mind-mind sorolható. Jankovich személyisége válik immár egy terjedelmes könyvtárrá, amelynek egyes „polcaira” mint a tudós pályaképének különböző szegmenseire kínálnak rálátást a következő tanulmányok.

Az első vizsgálódás a milánói humanista, Angelo Decembrio Disputátiójának kiadására irányul. Zsupán Edina a Decembrio testvérek lombard városokban folytatott ténykedéseinek tömör felvázolásától jut el a legkisebb Decembrióhoz, akit Jankovich mint a res publica litteraria („Tudós Világ”) egykori polgártársának tekint, s művét a „feledés örvényéből” kívánja a kiadással kimenteni. A Disputatio tartalmi ismertetését követően a tanulmány egy másik ókori szerzőre, Sallustiusra és a Sallustius-kéziratok újabb hazai fordításának keletkezési körülményeire összpontosít. (A fordítás munkálatairól és az ezzel kapcsolatos tervekről Jankovich és Kazinczy levelezéseiben olvashatunk.)

A különböző századok tudósaival és íróival egyaránt foglalkozó Jankovich Miklós a következő tanulmányban egy provokatív kérdéssel találja szembe magát: „tehát a magyarok 1584-ben még nem tudtak maguknak naptárt készíteni?” („Also konnten sich die Unger im Jahr 1584. selbst noch keinen Kalender machen?”) A Schwartner Márton (1759–1823) tollából származó, eredetileg a Magyar Királyság statisztikájával foglalkozó könyvének lábjegyzetében olvasható kérdést, illetve Jankovichnál az erre adott elhamarkodott, téves adatoktól (például: a magyar kalendárium kapcsán felmerült Georg von Peurbach származásának magyarosítása) sem mentes válaszát elemzi Zsoldos Endre, amely egyúttal az ügy kritikai felülvizsgálatának is tekinthető.

Kegyes Erika egészen új oldalról, a nyelvészet és a nyelvi koncepciók aspektusából láttatja Jankovich Miklós munkásságát. Az eddigiekben a gyűjtési és a filológiai tevékenységéről ismert tudós ide tartozó gondolatai leginkább a „Magyar szó-nemzés ötven példákban” című nyelvészeti munkájában érhetők tetten, melyben a szóhasonlítás és a szóelemzés elvét együttesen alkalmazta, gyakorlati példák nyomán. Nyelvtudományi és nyelvpolitikai nézeteire nagy hatást gyakorolt a Sallustius-fordítás kapcsán már említett Kazinczy Ferenc, továbbá Révai Miklós és Horvát István. Jankovich könyvgyűjteményében már 1817-ben külön részlegben voltak elhelyezve a görög és latin szerzők művei, illetve különvált a Szláv és Német Könyvtár. (A könyvtárak szétválasztásának jelentősége többek között, épp a nyelvhasonlító kutatási program elvein alapult.) Kegyes tanulmánya azt is kimutatja, hogy nyelvi megfontolásaival Jankovich mintegy megelőlegezte a nyelvek szerkezetének (tipológiájának) és szóalkotási módjainak a hazai tudományos vizsgálatát.

Ám a „Jankovich-galaxisban”, vagy a Jankovich-könyvtárban nem csupán a tudós sokoldalú személyisége és a különböző tudományágakban, így a filológiában és a nyelvészetben való jártassága fedezhető fel. Köteteinek, kéziratainak sorsa épp így külön fejezeteket érdemel. Hevesi Andrea tanulmánya feltárja, hogy a szegedi Somogyi Károly kanonokról elnevezett Somogyi-könyvtárban kilencvenhét kötetben található Jankovichtól possessori bejegyzés vagy ex libris. Somogyi a papi pályán indult, majd egyházi feladatai mellett – udvardi káplán, segédlelkész, az esztergomi presbitérium tanára és tanulmányi felügyelője, a teológia doktora, majd hercegprímási könyvtárnok és levéltárnok, végül pozsonyi, esztergomi kanonok – számos szerkesztői, kiadói feladatot is ellátott. A 19. századi polihisztor, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja 1880-ban adományozta könyvtárát Szeged városának. Ennek állományában voltak a Jankovich-kötetek (zömét 18. századi kiadások alkotják), amelyekhez Somogyi – nagy valószínűség szerint – felvásárlás útján juthatott hozzá. A kötetek között több kora újkori magyar és más nyelvű, a művelődéstörténet számára jelentős darab is fellelhető.

A tanulmánykötet zárófejezetének (Csörsz Rumen István) középpontjában a Nemzeti Dalok Gyűjteménye áll, amelynek kiadását Jankovich szorgalmazta. Nem mellékes körülmény, hogy a hazai 17. és 18. századi közköltészeti repertoár számos ősforrásának és kéziratának fennmaradásáról is ő gondoskodott. E hosszabb tanulmány, akárcsak a szóban forgó tíz kötetes kéziratgyűjtemény rész-egységekre osztódik, a tematikai elkülönülés és a könnyebb átláthatóság érdekében. (A tanulmány szerkezete sikeresen viszi tovább a Jankovich-féle Nemzeti Dalok Gyűjteményének kompozícióját, még akkor is, ha – mint arról Csörsz a Korompay Bertalan összefoglalóját idézve beszámol – Jankovich eredetileg a kötetek címlapján nem római számokkal, hanem nagybetűkkel jelölte meg a kötetekben elkülönített énekanyagot.) A vizsgálat első és második részében Jankovich pályájának kezdeti éveiről, továbbá az akkori tudós társadalom kiemelt tagjairól – Sándor Istvánról, Festetics Györgyről, Széchényi Ferencről – olvashatunk, akik egyúttal a korabeli tudományszervezésben is jelentős szerepet vállaltak. A III. rész a Nemzeti Dalok Gyűjteménye című kézirat köteteinek forrásait rendszerezi, Stoll Béla korábbi megállapításait tovább építve. A IV. pont a másolás sorrendiségének, és a tíz kötet keletkezéstörténetének problematikáját tárja fel. A Nemzeti Dalok Gyűjteményének tematikus felosztása a tárgya az V. résznek, amelyben a Mátray-kódex és a Szentsei-daloskönyv kulcsfontosságú szövegszervező ősforrásnak bizonyul. Míg a VI. részben Csörsz a kézirat befogadástörténetét vizsgálja, a VII. pont a törzsanyaghoz kapcsolódó Szentsei-daloskönyv, a Jankovich korában keletkezett Dávidné Soltári, valamint a Mátray-kódex és az Erdélyi-énekeskönyv eredetét és e kéziratok szövevényes „vándorútját” részletezi. A Nemzeti Dalok Gyűjteményének tükrében Kazinczy és Jankovich szakmai kapcsolatát ismerteti a VIII. rész, kitérve Pálóczi Horváth Ádám és az Ötödfélszáz Énekek Jankovichra gyakorolt hatására. A következőkben megismerhetjük az Erdélyi-énekeskönyv lejegyzője (IX. pont) és az elkallódott, ma már nem kutatható források, többek között a Nemzeti Dalok Gyűjteménye VII. kötetének alapjául szolgáló Jankovich-Erdélyi kódex után végzett nyomozás részleteit (X. pont). Végül a XI. részben a kéziratos forma – nyomtatottal szembeni – 18. századi és 19. század eleji, irodalmi és költészeti hasznosulásairól kapunk tájékoztatást. Csörsz Rumen István e sokrétű és számos új felfedezését közlő vizsgálódásait, valamint a Nemzeti Dalok Gyűjteményének kánonformáló szerepére irányuló elemzésének eredményeit a tanulmány végén kilenc pontban összegzi.

A kötet összes tanulmányírójáról kijelenthető, hogy munkájukkal – az értékmegőrzés és értékmentés kijelölt horizontján haladva – alapos, mélyreható elemzésekkel méltó emléket állítanak az „enyészet örvényéből kiragadott” kivételes hazai műkincsgyűjtőnek és tudósnak, Jankovich Miklósnak.

Zusammenfassung

Dieser Band gibt einen Überblick über das vergessene Werk von Miklós Jankovich (1772-1846). Seine vielfältigen Aktivitäten als Kunstsammler und Sammler ungarischer Sprachdenkmäler, als Altphilologe und als Spracherneuerer sind gleichermaßen von Bedeutung. Nach dem Vorwort und der einleitenden Studie gliedern sich die Beiträge des Bandes in zwei grosse Kategorien. Die ersten beiden Studien widmen sich der Entwicklungsgeschichte der Sammlungen von zwei wichtigen ungarischen Zeitgenossen von Jankovich: György Zaviras und (II.) Mihály Viczay. Die andere Sektion des Bandes umfasst fünf Studien, die sich mit Miklós Jankovichs vielseitigem Werk und seiner ständig wachsenden Kunstsammlung befassen. Die Studien eröffnen neue Perspektiven und regen zu weiteren Forschungen auf dem Feld der Geschichte des Kunstsammelns an.

Tagged Jankovich Miklós, klasszika-filológia, műkincsgyűjtemények, nyelvművelés, nyelvpolitika