recenzió

Tüskés Gábor ‒ Knapp Éva. A textualizált Rákóczi. Budapest: Balassi Kiadó, 2023.

A Rákóczi-filológia történetében mérföldkő a fenti kötet megjelenése, amely – a teljesség igénye nélkül ugyan –, de rendkívül részletes összefoglalót és elemzéseket tartalmaz Rákóczi írói életművének legjelentősebb szövegeiről, ezek kiadásairól és hatástörténetéről. A könyv ugyanakkor a szerzők életművének is nagyigényű (488 oldal terjedelmű) összegzése, mert a fejezetek korábbi tanulmányaik összegyűjtéséből álltak össze, illetve a korábban csak idegen nyelven megjelent szövegek magyar változatával egészítették ki a kötetet. Az utóbbi szövegek közlésével Rákóczi-művekre vonatkozó elemzéseik magyar befogadását könnyítették meg, mivel ezek itt egy helyen, magyarul elérhetőek lettek.

A tanulmánykötet azonban ebben az összegző formában sem a teljes életművet veszi számba, hanem azokat a franciaországi és törökországi emigrációban 1715 után keletkezett, irodalmi ambíciójú írásokat, amelyek többsége az 1711-ben kezdődött száműzetés idején keletkezett, és vagy franciául vagy latinul, vagy párhuzamosan ezen a két nyelven íródott, és műfaji változatosságuk ellenére tematikailag rokoníthatók. (Előszó, 9-15.) A problematika tárgyalását négy nagy, és ezeken belül sok kis alfejezetre osztva mutatják be az olvasónak, és a Függelékben a kritikai kiadás (Scriptores)[1] utolsó darabjaként megjelentetett Elmélkedések (röv. Med.) című meditációgyűjtemény tartalmi összefoglalását közlik. A szerkezet nyilvánvalóvá teszi, hogy az életmű egyes részei sokkal nagyobb figyelmet kaptak, mint mások: pl. rendkívül részletesen foglalkoznak a szerzők az egyik főmű, a latin nyelvű Confessio peccatoris (röv. Conf.) legkülönbözőbb aspektusaival, és sokkal kevésbé a másik főmű, a franciául megfogalmazott  emlékirat, a Mémoires (röv. Mém.) kérdéseivel. Ennek a „részrehajlásnak” egyik, és ezúttal nyilvánvaló oka az, hogy az 1978-1997 között megjelent nagy ívű kritikai kiadás úgy szakadt meg, hogy a Confessio tudományosan megállapított és jegyzetelt latin szövege, valamint hiteles magyar fordítása mindmáig várat magára, holott a kiadói tervben az a kötet a sorozat második darabja lett volna. A másik kisebb, de szintén zavaró törés az összképen az Elmélkedések magyar fordításának elmaradása. A lényegében idegen nyelven megfogalmazott fontos művek befogadásának egyik alap-paradoxona az, hogy a fordítások kérdése megoldatlan. Igaz ugyan, hogy készültek korabeli (francia nyelvű) változatok a Conf. szövegéből, amelyeket rendkívül alaposan tárgyal a két szerző, és hogy  mindkét főmű (Conf. és Mém.) létezik ugyan magyarul, de ezek a szövegek nem használhatók történelmi forrásként, mert – különösen a Mém. esetében – semmiképpen nem tekinthetők  hitelesnek.[2] Egy másik szempont alapján is vitatható a Conf. ilyen mértékű előtérbe helyezése, és ez az írások (kevert) műfajával függ össze. Feltétlenül el kell fogadni, hogy mindkét szöveg az én-írás, vagyis önéletírás és emlékirat műfajába sorolható, és ennek értelmében a műfaj számtalan változatai közé sorolandó, de szervesen összetartozik.[3] Philippe Lejeune általánosan elfogadott meghatározásai és tipológiája[4] alapján is egy nagy kategóriába sorolhatók ezek a műfajok, bár az autobiográfia kétségtelenül a szubjektív narrációt részesíti előnyben a külső események elbeszélésével és kommentálásával szemben (ami az emlékirat jellemzője). Mivel azonban Rákóczi nem választotta szét a műfajokat általában, sőt Vallomását sok helyen (gyakran emlékiratba illő) digressziók, illetve vallási ünnepekhez kapcsolódó soliloquiumok szakítják meg, és a két nagy műben sem különbözteti meg ezt a kétféle önéletírás-fajtát rendszer szintűen, ez a súlyozás véleményem szerint nem indokolt.

A legfőbb probléma azonban így a kritikai kiadással és a kötetben közölt elemzésekkel talán az, hogy a magyar fordítások létfontosságú és égetően aktuális dilemmáit nem veszik fel vizsgálódásaik tárgyai közé. Már a sorozat megindulásakor, 1978-ban, óriási problémákat okozott az emlékirat Vas István tollából származó magyar fordításának közlése,  javítása és esetleges jegyzetelése, és egy korábbi magyar változatához való kötődése. Mivel két ismert fordításról van  szó, vitathatatlan egyrészt, hogy a Mém. két létező magyar szövege összefügg, mert számos közös hibát tartalmaz, másrészt viszont mindkettő éppen történeti forrásnak alkalmatlan a hibák jellegéből adódóan. Erről a fordítás és átírás gubancait boncolgató cikkemben[5] Benda Kálmán lektori jelentésére és az általa felhasznált hadtörténészi bírálatra (Perjés Géza munkájára) támaszkodva részletes ismertetést közöltem. Egyúttal javasoltam az L. Gy. monogrammal megjelent első fordítás szerzőjének és tévedéseinek, majd a hibákat részben átörökítő Vas István-féle változat történészi szempontból nem hitelesíthető terminológiájának javítását egy esetleges új magyar fordítás elkészítésekor. Mindezek az észrevételek ma is aktuálisak, és azt hiszem, hogy egy ilyen alapvetően újragondolt és fordított Conf. és Mém.- szöveg nélkül Rákóczi idegen nyelveken íródott részben szépírói műveinek magyar recepciójáról nehéz tág értelemben beszélni. Amíg ez nem történik meg, a „textualizált Rákóczi” a szaktudomány ügye marad, és akármilyen magas szinten folytatódik is az életmű feldolgozása és értékelése – ebben a munkában Tüskés Gábor és Knapp Éva könyve rendkívül jelentős előre lépést jelent –, Rákóczi nem lehet hitelesen a magyar olvasók és a magyar nemzettudat, a nemzeti önértékelés egyik pillére.

A „textualizált  Rákóczi”[6]  ebben a kontextusban vizsgálva kitűnő filológiai munka, amely részletesen összefoglalja a kéziratok és kiadások, valamint az ezekkel összefüggő problematikák körét, és nagymértékben gazdagítja az eddigi Rákóczi-szakirodalmat. A nagy fejezetek sorrendben hatalmas témákat tekintenek végig. Az I. részt a személyes és a nemzeti identitásra irányuló történeti konstrukciónak szentelték. Itt tárgyalják a műfaji kérdéseket és az önéletrajz, valamint a vallási műfajok egymásba gyakran beleolvadó variációinak kérdését. Érdekes, hogy a Conf. elhelyezkedését ők is határesetnek tekintik az önéletírás különböző egyéni kombinációinak kereszteződésében. A fikcionalizálás fokát kutatva Rákóczinál külső forrásokhoz is folyamodnak, a misszilis levelek és más külső dokumentumok ugyanis hasznos fogódzót nyújtanak erre nézve. Ebbe a részbe került a Mém. részletesebb elemzése, amely azonban a Conf. sokkal elmélyültebb vizsgálatának fényében hiányérzetet hagy. Az önreflexió és a történelem tényszerűbb elbeszélésének viszonya, az egyén szerepének ábrázolása a szabadságharc narrációjában, a pátria képe sokkal komplexebb vizsgálatra szorulna, különösen a modern történettudományi felfogásokkal összevetve, tágabb kontextusban. A szerzők törekednek is ilyen kitekintésre, de például a magyar katonaság szerepére nézve a szabadságharcban ők sem kapcsolják eléggé össze megállapításaikat Rákóczi szövegével, holott egy ilyen összevetés érdekes eredményekre vezethetne. 

A második nagy rész (II. Szemantikai és funkcionális terminológiai vizsgálatok) szintén rendkívül gazdag anyagot tár fel, de gyakran eltávolodik a konkrét Rákóczi-szövegektől, amikor a bűn fogalmát és retorikáját, vagy a kegyelem-tanokat ismertetik a szerzők. A janzenista teológiai tanok áttekintése rendkívül hasznos, és a kérdéskör magyar nyelvű szakirodalmát jelentős mértékben gazdagítja. A cupiditas és a concupiscentia jelentését boncolgató eszmefuttatások a szöveghez ragaszkodva világítják meg ezeket a fogalmakat az önéletrajzi elbeszélésekben, ami annál is fontosabb, mert ezek a fogalmi körök az emlékiratban nem játszanak semmilyen szerepet, és csakugyan a Conf. eszmerendszerének fontos részét képezik. A harmadik rész a források felderítésébe sikeresen bevonja a Fohászok (Asp.) és az Elmélkedések (Med.) fogalmi rendszerét. Ennek a résznek a végén találjuk a rodostói könyvtár katalógusának új rekonstrukciós kísérletét, amely a régóta a forráskutatás gerincének tekintett könyvjegyzékeket nemcsak újakkal gyarapítja, hanem a francia Nemzeti Könyvtár elektronikus adatbázisát és más online honlapokat felhasználva hasznos adalékokkal szolgál a könyvek tartalmára nézve is. Ez a szorgalmas gyűjtőmunka a további kutatások számára rendkívül inspiráló lehet majd. A negyedik, egyben utolsó nagy fejezet foglalkozik a fordítástörténettel, és ezzel kapcsolatban érzem sommásnak az értékítéleteket, illetve jelzem azt, hogy sok alapos elemzéssel (például Szepes Erika Conf.-fordításának értékelésével is) adós marad az áttekintés. (A Függelék szintén egy hiányzó magyar fordítást igyekszik pótolni az Elmélkedések fejezeteinek hasznos tartalmi összefoglalóival, amelyek nyilvánvalóan nem helyettesíthetik mégsem és végleg a részletes és pontos magyar fordítást.)

Talán nem illendő részletkérdésnek tűnő problémákra kitérni egy ilyen monumentális munka kapcsán, de személyes érintettségem talán indokolja, ha nem is menti, hogy itt most újra felvessem a nyelvek kérdését. A szerzők is megállapítják, hogy „a francia nyelv nem volt Rákóczi természetes közege. Nyelvi, stílusbeli tudatosságát jelzi, hogy két évvel halála előtt igénybe vette a rodostói udvarba érkezett César de Saussure segítségét a nála maradt kéziratpéldány szövegének javításában. A stílus így is mutat bizonyos egyenetlenségeket, de a kortársak többnyire megértéssel fogadták ezeket (108). Szövegkiadói munkám, a teljes francia kézirathagyaték ismeretében arra indít, hogy megkérdőjelezzek bizonyos kijelentéseket Rákóczi nyelvekhez való viszonyáról. Nagyon érdekes, és további kutatásokat indokolhatna, hogyan maradt meg Rákóczi latin és francia nyelvhasználata mélyén a magyar gondolkodásnak egy alaprétege. Erre utaltak a kritikai kiadás megfelelő köteteiben közölt, Rákóczi latin és francia nyelven írott szövegeire vonatkozó  tanulmányok, amelyek több szerzőtől származnak, de egészében nem tárták fel ezt a kérdéskört. Egy másik, a kötetben nem érintett megközelítés azt is valószínűsíthetné, hogy bizonyos nyelvi hibák, pontosabban idegenségre utaló nyelvi jelek megőrzése az identitás kiemelése vagy erősítése érdekében is történhetett. A XVIII. századi, francia nyelven író nem francia anyanyelvű írók esetében szinte mindenütt ki lehet mutatni, hogy törekedtek egy bizonyos nyelvi egyénítettségre, sajátosan kialakított identitásra. Én Casanova emlékirataiban, a fordítások és tanulmányok készítése közben követtem nyomon ennek a furcsa kettősségnek a működését. Az emlékező sokszor olyan nyelvet választ, amely a korban mindenki számára érthető, tehát Európában nagy közönséget biztosít a számára, az illető nyelvet el is sajátítja valamilyen fokon, ugyanakkor viszont nem akarja teljesen feladni saját egyéniségét, partikularitását és nyelvi identitását sem. Én ezzel az igen komplex jelenséggel hoztam összefüggésbe Rákóczi viszonyát a műveiben használt „idegen” nyelvekkel, és konkrétan a Mém. nyelvi-nyelvtani hibáival.[7] César de Saussure emlékeinek és feltételezett javításainak terén különösen hangsúlyoznám, hogy megítélésükhöz nagy kritikai távolságtartás szükséges. Saussure nemcsak hogy kalandor volt, de a Mém. első nyomtatott változatának (az ún. hágai kiadásnak) OSZK-ban őrzött egyik példányában olvasható egy kézírásos, igen cinikus megjegyzése, amely szerint a nagy emberek, vagyis a fejedelmek, nem szeretik, ha „hibán kapják és kijavítják őket”. Az említett kiadásban megmaradt nyelvtani hibákból ítélve, francia anyanyelvű lektor semmiképpen sem dolgozhatott a nyomtatásban megjelent kéziraton.  Erről a kritikai kiadás 1. kötetének 460. oldalán írtam. 

Mindezek a megjegyzések semmit nem csorbítanak a kötet jelentőségén, és csak remélni lehet, hogy ez a nagy volumenű tudományos teljesítmény hozzájárul majd a hiányos Rákóczi kritikai kiadás-sorozat teljessé tételéhez (adott esetben akár digitális formában), a hiányosságok pótlásához (köztük az anyagi források előteremtéséhez is). Ha ez megtörténik, akkor – ahogyan a a kötet 416. oldalán a szerzők ennek hangot is adnak – az egész Rákóczi-filológiának és a nemzeti identitástudat kutatásának hatalmas lendületet fog adni a „textualizált” Rákóczi.

[1] A sorozat: Archivum Rákóczianum, series III, Scriptores. Előbb az Akadémiai Kiadó jelentette meg a köteteket  (1978, 1984, majd a Balassi Kiadóval közösen publikálta következő kötetet (1994), majd az utóbbi egyedül adta ki 1997-ben a sorozat jelenleg utolsó kiadványát.  Csak a Conf. hiányzik a sorból.  

[2] Erről szól a Fordítók és átírók: Egy Rákóczi-legenda kialakítása és filológiai kalandjai című cikkem, in Buksz 21, 3 (2009): 258-263., ill. http://buksz.c3.hu/0903/10szovegek.pdf

[3] Vö. L’autobiographie d’un prince rebelle: Confession et Mémoires de François II Rákóczi. Szerk. Köpeczi Béla, francia szöveg sajtó alá rend. Kovács Ilona. (Budapest: Corvina, 1977).

[4] Az önéletírói paktum 2003 óta magyarul is olvasható : Philippe Lejeune, Önéletírás, élettörténet, napló: Válogatott tanulmányok. Szerk. Z. Varga Zoltán (Budapest: L’Harmattan, 2003).

[5] A fogalom tág (talán túl tág) értelemben való használatára nézve a szerzők azt írják, hogy „az újabb irodalom- és eszmetörténeti kutatások egyre gyakrabban használják az „írott szövegben rögzít”, „szövegbe foglal” kiterjesztett jelentésben.” (I. m. 13.)

[6] Ezekről a kérdésekről több tanulmányt közöltem, csak egy példa: Rákóczi, écrivain bilingue, in Cahiers de l’Institut Hongrois, Paris, n° 1 [1985], 59-72.

Résumé

L’œuvre théologique et littéraire de II. Rákóczi (François II Rákóczi, 1676-1735) se compose de toute une série de textes bilingues qui ont été rédigés en latin et/ou en français. Dans quelques cas, les textes existent en variantes parallèles dans ces deux langues. Le livre intitulé « Rákóczi textualisé » réunit les études des deux auteurs sur la problématique de l’édition et de l’interprétation de cet œuvre bien riche. Les analyses des textes et des publications scientifiques et l’examen de la réception constituent un manuel indispensable et pour la continuation des travaux et pour tous les lecteurs éventuels. La « textualisation » des ouvrages pris en considération, celle de la Confessio peccatoris avant tout, sur la base des études rassemblées des auteurs sera incontournable dans la suite pour connaitre et apprécier l’activité « littéraire » du prince Rákóczi.

Tagged hatástörténet, önéletírás, textológia, textualizáció, többnyelvűség