recenzió

Gürkan, Emrah Safa. A szultán kémei. Oszmán hírszerzési módszerek és ügynökhálózatok a 16. században. Budapest: Gondolat Kiadó, 2020.

A hírszerzés, kémkedés vagy kevésbé negatív értelműen fogalmazva az információkhoz való hozzájutás minden állam számára alapvető fontosságú. Így van ez manapság is, de így volt a történelem során bármikor. Annak kibogozása, hogy több száz évvel ezelőtt miként folytatták e tevékenységet, korántsem egyszerű feladat, hiszen a kémkedés fő jellemzője, hogy többnyire titokban végezték. Abban az esetben, ha az Oszmán Birodalom 16. századi hírszerzése a kutatási téma, a nehézségek még nagyobbak. Az oszmánok is fontosnak tartották, hogy megbízható ismeretekkel, információkkal rendelkezzenek ellenfeleikről, a körülöttük lévő világról. Ennek ellenére ebben az időben még nem rendelkeztek központi hírszerző szervezettel, mint ahogy számos európai állam már igen. További nehézséget jelent, hogy a hírszerzés bázisaiként is működő állandó követségeket sem létesítettek. Így az oszmán kori államigazgatás iratait őrző levéltárakban szerényebb mennyiségű és eléggé egyoldalú források találhatóak. A legtöbb használható iratot a szultáni tanács rendeleteit tartalmazó mühimme-defterek tartalmazzák. Leginkább a birodalom egykori európai ellenfeleitől maradtak ránk információkban gazdagabb források (kémjelentések, elfogott kémek kihallgatási jegyzőkönyvei) – ezekre főleg Velence, Róma, Firenze, Genova, Nápoly, Bécs, Dubrovnik, valamint Madrid és Simancas levéltáraiban bukkanhatunk rá. A feladatra vállalkozó történésznek ezek összegyűjtéséhez számos nyelv ismeretére van szüksége, így a török történetírás kissé elmaradt ennek az izgalmas témának a kutatásában. A kora újkori európai államok hírszerzéséről a múlt század második felében és főleg a 2000-es évek elejétől megjelentek komolyabb, összefoglaló munkák, de az oszmán hírszerzésről nem láttak napvilágot rendszerező, elemző igényű áttekintések. Emrah Safa Gürkan török történész vállalkozott a nehéz munkára. Ő hozzánk, magyarokhoz is kötődik valamelyest Ágoston Gábor, neves oszmanista-történész személyén keresztül, aki témavezetője volt doktori képzése során a washingtoni Georgetown Egyetemen. A szultán kémei című könyv az Espionage in the 16th Century Mediterranean: Secret Diplomacy, Mediterranean Go-Betweens and the Ottoman-Habsburg Rivalry című doktori disszertációjának az oszmán hírszerzéssel foglalkozó fejezete alapján készült az Isztambulban megjelent török nyelvű kiadás magyar fordításaként. Munkájáért a szerző Törökországban az év tudományos monográfiájáért járó díjat is megkapta 2018-ban.

Az előszón és a végső összegzésen kívül öt fejezetből álló könyv rendkívül gazdag forrásanyag felhasználásával készült. Levéltári iratokból gyűjtött számos példával szemléltetve mutatja be az oszmán hírszerzés szereplőit, módszereit, hálózatait és hatásfokát, valamint az oszmán kémelhárítást. Történeteit olvasva kirajzolódik a Mediterráneum térségének színes világa és  kapcsolatai az Oszmán Birodalommal.

A szerző bevezetésképpen rövid történeti áttekintést ad a 16. század két, egymással szemben álló rivális nagyhatalmáról, az Oszmán Birodalomról és a Habsburgokról. Végigvezet minket azon az úton, amelyen az oszmánok hadi sikereik nyomán, a Habsburgok pedig ügyes diplomáciai húzásokkal és uralkodóházak közötti házasságkötésekkel fontos hatalmi tényezőkké váltak a 13. század vége és a 16. század közötti időszakban.

Ezt követően tíz, levéltári források alapján összegyűjtött kémtörténeten keresztül ismerkedhetünk meg a kor hírszerzésre vállalkozó embereivel és módszereikkel. Az olvasó számára valószínűleg fel sem tűnik a többségében a Mediterráneum térségéből származó érdekes példák olvasásakor, hogy milyen komoly levéltári munka áll ezek hátterében. Az európai archívumokban található több száz éves, rossz állapotú, kifakult tintájú, a szerző számára idegen nyelveken, ráadásul régies nyelvezettel íródott iratok felkutatása, elolvasása és értelmezése minden bizonnyal embert próbáló feladat volt.

Az oszmánok részben a birodalmon belülről, részben külföldről és vazallus államaiktól jutottak hírekhez. Különbséget tehetünk a polgári, a diplomáciai vagy a katonai hírszerzés között. A klasszikus, külföldi kémtevékenységre vállalkozó személyek ekkoriban még képzésben természetesen nem részesültek. Csupán saját ismereteikre, képességeikre, talpraesettségükre számíthattak megbízásaik során. Gyakran keresztények vagy muszlim hitre áttért renegátok voltak, de akadt köztük muszlim vallású oszmán is szép számmal. A főállású kémek mellett a tipikus foglalkozások, melyek művelői gyakran vállalkoztak hírszerzésre, a következők voltak: kereskedők, utazók, diplomaták, tolmácsok, katonák, tengerészek vagy kalózok, de néha még egyházi személyek is találhatók közöttük. Emberek, akik sokat utaztak, nyelveket beszéltek, származásuk, illetve foglalkozásuk révén kapcsolatokkal bírtak, ismereteik voltak más kultúrákról, földrajzi területekről. Az oszmán földön élő keresztények vagy renegátok európai rokoni kapcsolataikat is gyakran felhasználták információszerzés céljából. Például az oszmán hadiflotta főparancsnokai, a kapudán pasák, akik között jó néhány renegát volt, szintén sokszor éltek ezzel a lehetőséggel. A külföldi országokban akadálymentesen mozgó kereskedők utazásaik során számos ismeretségre szert tettek, a legkülönfélébb emberekkel találkoztak, sok mindenről hallottak a fogadókban, piacokon, kikötőkben, ahol megfordultak. A hírszerzés szempontjából legalkalmasabbak a rabokkal és luxuscikkekkel kereskedők voltak, hiszen könnyen kapcsolatba kerültek gazdag, befolyásos emberekkel.

Az oszmánok fontos hírforrásai voltak a Habsburgokkal szemben álló etnikai és vallási csoportok. A Spanyolországban élő, erőszakkal megkeresztelt muszlimok, a moriszkók kémhálózatokon keresztül juttattak el híreket az oszmánoknak, de sokan az Oszmán Birodalomba költöztek, s ott vállaltak hírszerzési feladatokat spanyol földön. Ugyanez figyelhető meg az Európában kedvezőtlen bánásmódban részesülő zsidók és a Habsburgok ellen lázadó nápolyiak, a fuoriscitik esetében is. Az oszmánok a vazallus államaikat és közeli szövetségeseiket is rá tudták kényszeríteni információik megosztására. Így Erdély, Havasalföld, Krím és Raguza, valamint a jó viszonyra törekvő franciák és a velenceiek is szállítottak híreket. Továbbá a keresztények fogságából kiszabaduló muszlim rabok is sok hasznos információval szolgáltak a birodalomba való visszatérésükkor.

Lényeges része volt a hírszerzésnek a diplomáciai kémkedés. A követekről általánosságban elmondható volt, hogy diplomáciai feladataik mellett kémfőnökként is működtek. Azonban az oszmánok a 18. század végéig nem hoztak létre állandó követségeket, így az Isztambulban található külföldi követségektől megszerzett információkkal próbálták csökkenteni ezt a hátrányukat. A velük jó kapcsolatokra törekvő államok esetében ez nem jelentett nehézséget, bár előfordult, hogy azok az általuk átadott értesülésekkel próbálták manipulálni őket. E téren kiemelkedő szerepe volt a velencei bailónak. Más esetekben viszont besúgásra, kémkedésre alkalmas személyeket kellett keresniük a követségek alkalmazottai között. Legtöbb esetben a tolmácsok voltak azok, akik megfeleltek erre a célra, de azt is tudni kell róluk, hogy gyakran kettős ügynökként tevékenykedtek. Bár nem voltak követségeik Európában, egy-egy konkrét megbízatással odaérkező követeik szintén folytattak kémtevékenységet. Érdekelte őket az államok belső stabilitása és diplomáciai kapcsolatai másokkal.

A katonai hírszerzés főként az ellenfél terveire, erődítményeire, csapatmozgásaira és készleteire vonatkozó információk gyűjtésére fókuszált. A hadműveleteket megelőzően kémeket, katonai szakértőket küldtek ki a célpontok felderítésére, vázlatok, térképek készítésére. Nemcsak a szárazföldi, de a tengeri felderítésre, az ellenséges flotta megfigyelésére is nagy figyelmet fordítottak. Ebben nemcsak az oszmán flotta hajói és az általuk partra tett kémek, hanem a Földközi-tenger minden zugát jól ismerő kalózok is gyakran közreműködtek. A katonai felderítés módszere volt a „nyelvfogás”. Portyák, illetve tengeri rajtaütések során foglyokat ejtettek, hogy kihallgatásukkal friss hírekhez juthassanak. Az akciók végrehajtói többnyire irreguláris alakulatok voltak. Szárazföldön jellemzően az akindzsik, vojnukok, martalócok lovascsapatai, tengeren pedig a kalózok voltak gyakori résztvevők.

Az oszmán hírszerzés az európaitól eltérő módon nem állt intézményesült formájú irányítás alatt, hanem nagyúri háztartások feladataként, egyének szintjén szerveződő hálózatokon keresztül működött. A nagyvezírek, kapudán pasák, az összeköttetéseik révén komoly politikai befolyásra szert tevő személyek, mint például Alvise Gritti és a Spanyolországból elmenekült zsidók, az ún. marranók legbefolyásosabb képviselője, Jószéf Nászi vagy alsóbb szinteken a tartományi vezetők saját belátásuk szerint alakíthatták ki és működtethették ezeket. A Porta részéről szabad kezet kaptak, a hírek szállítása azonban elvárás volt. Rugalmasság, hatékonyság jellemezte a szisztémát, hiszen a tartományokban, távolabbi vidékeken nem kellett központi utasításokra várakozni, rögtön reagálni tudtak szükség esetén. Isztambulban pedig a számos, eltérő megbízhatóságú forrásból származó értesülés összevetésével kiszűrhették a hamis híreket.

A 16. században az információk eljuttatása egyik helyről a másikra nem volt egyszerű feladat. Az oszmánok nem rendelkeztek olyan diplomáciai hálózattal, amelyik távoli országokból is megbízhatóan szállíthatta volna a híreket, emiatt a diplomáciai levelezést az Isztambulban lévő külföldi követeken keresztül bonyolították, fontosabb ügyekben pedig udvari tisztségviselőket küldtek követként a külföldi fővárosokba. Más esetekben az Európával folytatott levelezésük során a velencei postaszolgálatot használták, a Magreb térségével és a hadiflottával pedig fürge mozgású hajókkal tartották a kapcsolatot. A birodalom határain belüli információáramlás az ebben a században létrehozott, egymástól 3-18 óra járóföld távolságban lévő állomáshelyek, a menzilek hálózatának használatával történt. Ez a rendszer volt hivatott szolgálni az oszmán hadsereg élelmiszer-utánpótlását, de a futárok is ennek vonalát követve haladtak váltott lovakkal állomáshelytől állomáshelyig az államügyekkel kapcsolatos levelezés továbbítása során. Magáncélú használata nem volt lehetséges.

A szerző szót ejt a kémek fizetségéről is, amiről viszonylag kevés adat áll rendelkezésre. Voltak készpénzes díjazásban részesülők és olyanok is, akiket tímár-birtokkal vagy néha fontos tisztség adományozásával jutalmaztak. Annyi bizonyos, hogy fő motivációjuk a javak szerzése volt, így megfelelő fizetség ellenében más feladatokat is elvégeztek. Vesztegettek vagy agitációs tevékenységet folytattak, és akár merényleteket is elkövettek, de nem egyszer kettős ügynökként ténykedtek. Lebukásuk esetén többnyire súlyos árat fizettek. Kivégezték őket, gályarabok lettek vagy börtönbe kerültek. A keresztényeknek és a renegátoknak tartaniuk kellett az inkvizíciótól is, ezért elfogásuk esetén igyekeztek magukat muszlim vallásúnak, született töröknek vallani. Ha ez nem volt lehetséges, a renegátok a keresztény hitre való megtérés taktikájával próbálkoztak a megbocsátás reményében. A súlyos büntetést elkerülni azonban csak ritkán, befolyásos kapcsolatok révén volt lehetséges.

Az oszmán hírszerzés hatékonyságának vizsgálatakor Gürkan megállapítja, hogy decentralizált működése ellenére nem volt kevésbé sikeres, mint az európai szervezetek. A kérdés vizsgálatakor fontos elvárás a megszerzett információ helyessége és időben történő megszerzése. A rendelkezésre álló adatok szerint fontosabb európai hírek többnyire 1 és 3 hónap közötti időtartam alatt jutottak el az isztambuli oszmán döntéshozókhoz. Ez más államokkal összevetve nem rossz teljesítmény, ellenfeleik is elismerően szóltak erről. Az információáramlás szempontjából előnyt jelentett a hatékonyan működő hálózatok mellett a soknemzetiségű és vallású oszmán főváros élénk kereskedelmi forgalmával és diplomáciai életével, ugyanakkor ez a körülmény kettős játszmákra is nagyobb lehetőséget biztosított.

Végül külön fejezetet szentel a szerző a kémelhárításnak. Az oszmánok tartottak az idegenektől, a birodalomban élő keresztény alattvalóktól, a nehezen ellenőrizhető földközi-tengeri hajóktól, a keleti határvidéken pedig a síitáktól. Különösen sok volt a kém a katonaság soraiban, főleg az erődítményekben és a flottánál, valamint a követek között. A gyanúsnak tartott elemeket számos módon akadályozni próbálták. Az utazások során megkövetelték hivatalos okmányok használatát, a gyanús személyeket pedig csak az általuk kijelölt útvonalon engedték közlekedni. Néha egy-egy határszakaszt is teljesen lezártak. Háború idején eltávolították a harctér közeléből a megbízhatatlan elemeket, például az ostromolt várat körülvevő városból kiűzték a keresztényeket. Ellenséges hajók felderítő műveleteinek akadályozására járőröztek a tengeren, és a szárazföldön kialakított  riadóláncokkal követték a hajók mozgását. Az Isztambulban tartózkodó külföldi követeket időnként szabad mozgásukban is erősen korlátozva, állandó megfigyelés alatt tartották, leveleiket elfogták. Ezért a külföldi követségeken elterjedt a rejtjeles levélírás, az álnévhasználat és a láthatatlan tintával való írás gyakorlata. A kémkedés vádjával letartóztatottakat alaposan kihallgatták, gyakran élve a kínvallatás eszközével is. Büntetésük többnyire kivégzés volt, de akadt példa arra is, hogy kenőpénzzel szabadultak. A lebukott ügynököket nem minden esetben tartóztatták le, időnként megpróbálták hamis információk átadásával ügyesen manipulálni, félrevezetni őket. Ennek a taktikának nem kis szerepe volt sikereikben.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Emrah Safa Gürkan könyve a nemzetközi szakirodalom széles körű ismeretére alapozva, figyelemre méltó forrásfeltáró munka eredményeképpen született meg. A kötet hozzájárul ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk az európaitól eltérő sajátságokat mutató, decentralizált, a pasák és más, hatalommal bíró személyek független hírszerző hálózataira épülő kora újkori oszmán hírszerzésről, az abban részt vevő emberekről. A szerző által választott téma nagyon izgalmas, a kötet egyaránt érdeklődésre tarthat számot mind a szakemberek, mind pedig az érdeklődő olvasók körében.

Summary

In his book Spies for the Sultan. Ottoman intelligence methods and agent networks in the 16^th century, Emrah Safa Gürkan examines Ottoman espionage in the early modern era. His analysis is based on extraordinary archival research in Turkey, Italy, Spain, Austria and Croatia, and provides insights into the Ottoman intelligence practices and networks, comparing them with European secret services. An abundance of espionage-related details can be found in the stories of the volume, based on archival sources. People involved in espionage came from particular social and cultural backgrounds and professions. The Ottoman state relied on independent intelligence networks led by pashas, grandees and provincial leaders, who operated a decentralized information gathering system Although this system had a low level of institutional integration, it still produced valuable results.

Tagged 16. század, Mediterráneum, Oszmán Birodalom, oszmán hírszerzés, oszmán kémelhárítás, oszmán ügynökhálózat