recenzió

Henri Michaux, Tehát nem. Ford. Juhász Katalin. Budapest: Bozóthegyi Kiadó, 2020.

Jean-Luc Outers, a Francia Akadémia tagja és a Magyarországon is megjelent Vízművek írója Tehát nem cím alatt 91 levelet válogatott össze Henri Michaux (1899–1984) életművéből, amelyek tárgya a szerzőre oly jellemző kategorikus elutasítás. Jelen kötet kiadása sem ment gördülékenyen, mert az utolsó levél tanúsága szerint Michaux Jean-Luc Outers-nek azt is megtiltotta, hogy ez a levélgyűjteménye megjelenjen. Outers viszont ahelyett, hogy ezer darabra tépte és elégette volna a leveleket, amint azt Michaux kérte, annak halála után Michaux élettársa, Micheline Phankim „baráti hozzájárulása” és „támogatása nélkül” megjelentette (181).

Az írói levelezésekben az olvasók az alkotó életéről találhatnak lényegi információkat, illetve anekdotákat, de az is előfordul, hogy egy könyv keletkezéséről tudnak meg fontos adatokat. Utóbbira jó példa Gustave Flaubert és Louise Colet levelezése a Bovaryné keletkezése idején, amelyben Flaubert dokumentálta a regény írásának a szakaszait, az egyes részek összekapcsolásának a nehézségeit, de a könyv témája iránti megvetését is. Bár Henri Michaux Tehát nem című könyvében nem találunk Flaubert-éhez hasonló részletes önvallomásokat, azért pár helyen a 20. századi költő is felfedi ars poeticáját.

Ilyen a 79-es számú, Michaux által írt levél. Robert Smadja, az Orleáns-i Egyetem összehasonlító irodalom szakának nyugalmazott tanára eljuttatta L’image du corps chez Baudelaire et Henri Michaux (Bern, Peter Lang, 1988) [A testkép Baudelaire és Henri Michaux munkásságában] című munkájának kéziratát, és lapszéli jegyzeteket kért a költőtől, amit az, határozottan elutasított, és azt válaszolta: „Az ön megfigyelői és kritikai látásmódja munkásságom egyetlen egészként, annak teljességében értelmezi. Én nem ebből a kilátóból tekintek rá. Számomra ez egy út, és az is marad. Az évek, évtizedek elválasztják egymástól a részeket, a könyveket.” (154–155.)

Egy másik levelében, amelyet Francis J. Carmody-nak írt, aki egy szürrealista antológiába kért a költőtől írást, a következő elutasító választ adja: „A szürrealizmus csoportosulásához, mozgalmához soha nem tartoztam. Semmikor, a legcsekélyebb mértékben sem működtem közre tevékenységükben, kiáltványaikban, folyóirataikban. Soha nem tekintettek vagy említettek közülük valónak.” (56.) Hasonló okok miatt utasítja el, hogy verse szerepeljen az Ellenállás költői című lemezen. 1963-ban nem engedi kiadni a Les rêves et la jambe [Álmok és láb] című művét, mert „túlontúl kiforratlan fiatalkori próbálkozások egy mostani újrakiadáshoz” (87.)

Annak ellenére, hogy találunk a könyvben Michaux esztétikájára és alkotásmódjára vonatkozó utalásokat, a könyv segítségével sokkal inkább a szerző személyét ismerjünk meg. Ő az egyike azoknak az íróknak, aki – kiadója, Gaston Gallimard szerint – a leginkább akadályozta írásai terjesztését. Senki sem ügyelt jobban arra, hogy az irodalmi színtérről töröljék, mint az Ecuador írója. Még arra is volt gondja, hogy a könyvei ne haladják meg a kétezres példányszámot, mert akkor a kiadvány túl népszerű lenne. Az esetleges zsebkönyvkiadásról a következőket gondolta: „Visszautasítom, hogy a Gallimard zsebkönyvben adjon ki. Van már kétezer hibbant, aki engem olvas. Miért kellene belőlük húszezer?” (85.)

Éppúgy nemet mondott Claude Gallimardnak, aki a legfőbb tisztelet jeleként felajánlotta, hogy még Michaux életében megjelenteti a Pléiade-ban. A franciaországi íróknak a legnagyobb kitüntetés, ha életművük megjelenik ebben a sorozatban. Keveseknek ajánlják fel még életükben ezt a lehetőséget. Michaux elutasításának fő oka, „hogy a tekintélyes sorozat kötetei valóságos akták, ahová bezárva érzi magát az ember, a leggyűlöletesebb benyomások egyike, ami érhet, és ami ellen életem során küzdöttem.”(172.) A bezártság állandó indoka az író elutasításainak. Egy Michaux-nak szentelt olasz folyóiratszám tervezete kapcsán így válaszol a fordító, kritikus Diana Grange-Fiorinak: „Hát azt akarja tenni, mint a többiek, ön is ketrecbe zárná az embert, ki mindjárt halott”. (172.)

Michaux a legkevesebbet vágyott megmutatni a művön túl az emberből, ezért még barátoknak is ritkán adott interjút. A költő attól is ódzkodott, hogy a múltjával foglalkozzon és szívesen bízta volna a kandalló lángjaira a kéziratait. Ha úgy érezte, hogy valami bilincsbe verné, inkább elmenekült. Úgy gondolta, az életét a könyvei tükrözik, és ennek semmi köze külső megjelenéséhez. Bár a legnagyobbak (Cartier-Bresson, Freund, Brassaï, Cahun) fényképezték, hosszú vékony arca elriasztotta a portréfotózástól, olyannyira, hogy kifejezetten megtiltotta a képei terjesztését. Már 1934-ben gúnyosan válaszolt Paulhannak, amint az fényképet kért Michaux-tól: „Furcsa ez a fényképmánia. Megírtam, hogy az enyémről nyugodtan lemondhatnak. Eleget mutogattak már! Hát mit nem akarnak még? Épp most készítettek röntgent a tüdőmről, mert gyengélkedik odabenn. Majd elküldöm neki a köldököm kinagyított képével együtt.” (29.) De Bréchonnak is elutasítóan válaszol 1959-ben: „Nem lesz fénykép rólam, sem egyéni, sem csoportos […] Könyveim egy belső életről tanúskodnak. Amióta létezem, ellene vagyok a külső megvilágításnak, ezeknek a hártyáknak nevezett fényképeknek, amik mindent hártyával vonnak be […]”. (71.) Néha azonban kivételesen engedett. Gallimard a Biliothèque idéale-ban a Michaux-nak  szentelt kötet borítójára a költő portréját szánta. A szerző először szemének kinagyított képét javasolta, végül azonban elfogadott egy fényképet a saját árnyékáról, ám  e dokumentum folyóiratbeli reprodukciója ellen is tiltakozott.

Még kevésbé jöhetett szóba, hogy a hangját rögzítsék. Irtózott az interjúktól. A legfortélyosabb újságíróknak sem sikerült beszélgetést készíteni vele. Jól lehet, Adrienne Monnier Michaux baráti körének a tagja volt, de amikor az újságíróknak adandó interjú javaslatával állt elő, Michaux ezt válaszolta: „Mondjon árulónak, eddig is elég nehéz volt megőriznem egy kis békét! Pokolba az interjúkkal! Ha újságírók kérdik, ön nem látott. Törökországban élek, rövid mozambiki kiruccanásokkal. Elment a hangom, hangszalagjaim a szabadban való próbálgatás közben elszakadtak. Többé nem beszélek. Egyébként elveszítettem az emlékezőtehetségemet stb. stb. Nyugodtan folytassa a sort.” (58.)

Rendszerint kiadója, René Bertelé vállalta magára az interjúkérések elutasítását. Daniel Odier-nek 1970. február 13-án a következő sorokat írta: „Ami a vele való beszélgetések tervét illeti, sajnálatára nem tud benne részt venni. Tudnia kell, hogy Henri Michaux mindig minden beszélgetést vagy interjút elutasított, azok szóbeli jellege miatt.” (96.) A sok elutasított interjú következménye lett, hogy halálának estéjén a hírolvasó feszengve ismerte el, hogy semmilyen hanganyaggal nem rendelkezik az írótól.

Divat, hogy filmeket vagy színházi esteket rendeznek versekből. Michaux ki nem állhatta az „ilyen erőltetett hatásvadász színházi mutogatást” (13.), s úgy gondolta, hogy a színházi, filmes rendezési, átdolgozási vágy a versek eltorzításába torkollnak: „A zaj, a kiáltások, a jelenetek, a külsőségesség, ez mind mellékes, nem hozzájuk illő. […] Írásaim nem előadásra készülnek, nem ott a helyük.” (143–144)

A Tehát nem című Michaux-kötet francia eredetijének és a magyar fordításnak a magyarázó lábjegyzetei közel sem hibátlanok. Az egyes levelek jegyzetelési módja nem teljesen felel meg annak, amit az ilyen kiadványoktól elvárnánk. Természetesen a kiadó a Megjegyzés a jelen kiadáshoz című részben (23.) jelzi, hogy az általa közzé tett levelek különböző gyűjteményekből származnak, például a Michaux Archives-ból, a Jacques Doucet Könyvtárból stb., de mindezt elég pontatlan módon teszi. A jelzések annyira homályosak, hogy már az első levél esetében, amelyet Henri Michaux írt Jean Ballardnak, sem lehet tudni, hogy hol található. A pontatlanság oka lehet, hogy a kötet nem tudományos kiadás, hanem a nagyközönségnek szánták. Sajnálatos, hogy ezzel a nagyközönséget alulértékelik, mivel alapvető adatok hiányoznak – olykor egyáltalán nem lehet tudni, hogy a levelek melyik gyűjteményben vagy könyvtárban találhatóak., így az olvasó nem tudja megkeresni a dokumentum forrását.

További hibája a kiadványnak, hogy semmilyen információ nem található az összegyűjtött levelek korábbi publikálásáról. A Justin Sagetnek írt, 1951. június 8-i levél (58–59.), ugyan tartalmazza a korábbi publikációkra vonatkozó utalásokat, melyek nem teljesek: a kiadó nem említi, hogy ez a levél is szerepel a Pleiade kiadásában is.

Egy újabb pontatlansággal szembesül az olvasó, ha a Gaston Gallimardnak címzett, 8. számú levelet (34–35.) összehasonlítja az autográf reprodukciójával (36.), amely egyedüliként szerepel a kiadványban. Míg a kiadás ezt a levelet 1942. április 23-ra datálja (34.), a reprodukció szerint Henri Michaux 1942. augusztus 23-án írta, és nem ugyanazon év április 23-án. Ha Jean-Luc Outersnek komoly oka volt, hogy a dátumot áprilisra javítsa, akkor ezt megjegyzetelhette volna.

Ugyanúgy a szerkesztő javította 42-őt 1942-re. Bár a Megjegyzés a jelen kiadáshoz című részben Outers állítja, hogy a leveleket egységesítették (19.) a 7. levélben meghagyta az évnél a rövid 42-es jelzést, tehát nem mindenütt egységesített és írta ki a teljes évet. Ez az eltérés arra késztet minket, hogy elgondolkodjunk: valóban megbízhatunk-e a szerkesztő olvasatában. Vajon a többi levél, aminek itt nem szerepel az autográf kézirata, pontosan van átírva? A levelek lelőhelyének hiányában ennek megválaszolása is nehezített.

Ami a magyar kiadást illeti, bizonyos helyeken a fordító, Juhász Katalin megjegyzéseit is olvashatjuk. Ezek a megjegyzések azonban elsősorban a levelekben említett művek magyar címeire vonatkoznak. Így a magyar olvasó kénytelen megelégedni a francia olvasóknak szánt jegyzetekkel. Jean Paulhan neve a francia olvasónak bizonyára ismerősen cseng, ezért nem szükséges jelezni, hogy a Nouvelle Revue Française szerkesztője és kritikusa, de a magyarországi olvasók nem biztos, hogy tudják, ki is ő.

Egy másik helyen Michaux megjegyzésének iróniáját semmisítik meg azzal, hogy nem jegyzetelik meg Françoise Sagan nevét. A Martine Chevrier-nek írt, 1966-os levélben Michaux kifogásolja, hogy a Paix dans les brisements [Darabokra törés békéje] írásaiból 2000 példányt meghaladó kiadást terveznek: „Nem azért írtam ilyen szöveget, hogy egy olyan szerződés börtönébe kerüljek, ami jobban megfelel Françoise Sagannak, mint nekem.”(92.) A szerző A jó reggelt búbánat írónőjének könnyű irodalmi sikereire utal, amit nem biztos, hogy a magyar olvasó számára egyértelmű.

További hiányosságnak érzem, hogy a magyar irodalmi kötődésekkel rendelkező francia író, Lorand Gaspar kapcsán a francia kiadásból átvett jegyzet csak a magyar származást említi, de azt nem, hogy Gaspar első verseskötetét még magyarul írta (Így szól a csend, Hamburg, Várta, 1953). Ahogyan azt sem, hogy több magyar költő francia fordítója, és nagy szerepe volt Pilinszky János költészetének franciaországi megismertetésében. Alain Bosquet francia költő bemutatásánál is számos adat kimaradt: a lábjegyzet egyrészt nem jelöli a magyarul is hozzáférhető műveit, másrészt meg sem említi a magyar irodalmi fordításait, pedig József Attila, Babits Mihály, Szép Ernő, Illyés Gyula és Kassák Lajos verseit is tolmácsolta. Henri Michaux Tehát nem című könyve abban sincs segítségünkre, hogy a levelekben említett Michaux-versek, illetve egyéb írások hozzáférhetőek-e magyarul.

Összességében elmondhatjuk, hogy fontos könyv Henri Michaux Tehát nem című levelezésgyűjteménye, amely segíti a költő alaposabb megismertetését Magyarországon, és jól illeszkedik a Bozóthegyi Kiadó Michaux-sorozatába. Azonban a könyv precíz szöveggondozást igényelt volna, és ha a kiadó nem is javíthatja ki a francia eredeti vaskos hibáit, nagyobb gondot fordíthatott volna arra, hogy több információt juttasson el a magyar olvasóknak a magyar–francia irodalmi kapcsolatokról.

Summary

“I am looking for a secretary who knows forty to fifty ways for me to write no.” This almost desperate plea sums up the letters of Henri Michaux brought together by Jean-Luc Outers. It is only a question of refusal: requests for interviews, stage adaptations of his texts, anthologies, conferences, or issues of journals devoted to him, reissues, including in paperback or in the Pléiade Library, conferences and commemorations, literary prizes, and photo publications. It is all this, which is no longer literature but its institution, if not its decorum or the media carnival that agitates it, that Henri Michaux never ceased to oppose during his life. As he is pursued relentlessly, he seeks cover, he hides. He goes on a crusade against “stardom”, multiplying the letters, the production of which intensifies as his notoriety increases. “At least that I don’t end up stuffed with my own name,” writes the man who only felt disgust for any form of recognition. Rather than a monotonous litany of refusal, these letters strike the reader with their singularity and their often scathing and funny style: they establish, in their own way, a philosophy of no.

Tagged fotó, Henri Michaux, könyvkiadás, levelezés, líra