recenzió

Bartha-Kovács Katalin, Hét arabeszk. Watteau-olvasatok. Budapest: Martin Opitz Kiadó, 2021.

Bartha-Kovács Katalin Hét arabeszk. Watteau-olvasatok címmel 2021 végén a Martin Opitz Kiadó gondozásában megjelent, gazdagon illusztrált kötetének témaválasztását az a meggyőződés sugallta, hogy a Watteau-jelenségben a mai napig „van valami nyugtalanító”, művészetét pedig olyan feszültség hatja át, amely a 18. század első évtizedeiben alkotó festő képeit a 21. századi szemlélő számára is befogadhatóvá és bizonyos szempontból „olvashatóvá” is teszi. A szerző ehhez a kulcsot egy olyan fogalmi háló megalkotásában találja meg, amelynek segítségével a 17–18. század fordulójának művelődéstörténeti kontextusába ágyazva tudja felvázolni a Watteau művészete kapcsán gyakran felmerülő, a kötet egyes fejezeteiben részletesen kibontott, egymással különböző módokon (a kötet címében használt metaforát megidézve „arabeszkszerűen”) összefonódó, kölcsönhatásban álló művelődéstörténeti kategóriákat (kellem, báj, könnyedség, tudom-is-én-micsoda, melankólia stb.).

A szerző célja azonban nem a hagyományos értelemben vett művészettörténeti vagy esztétikai elemzés, sokkal inkább a művészetekkel foglalkozó diszciplínák keresztmetszetében elhelyezkedő 17–18. századi művészetelméletre, a művek értelmezőire és a kapcsolódó kortárs műfajokra (beszélgetés, párbeszédek, előadások, értekezések, költemények) fókuszál, a fogalomközpontú megközelítést kiegészítve eszme- és irodalomtörténeti reflexiókkal. Ez a korábbi szakirodalomban szokatlan elemzési keret egyúttal azt is lehetővé teszi, hogy több, Watteau művészetével kapcsolatos, a szakirodalomban rögzült sztereotípiát is megingasson vagy árnyaljon (például rögtön az első fejezetben a „műfajteremtő Watteau”-kép új alapokra helyezésével), valamint, hogy a művészetekkel kapcsolatos, főként angol és német hagyományokat követő hazai domináns diskurzusba új elemként a francia művészetelméleti módszer fogalmi készletét is beemelje.

Bár a kötetben szereplő írások közül korábban több már tanulmány formában is megjelent, az előre- és visszautalásokkal sűrűn átszőtt szöveg (néhány, talán feleslegesen ismétlődő megállapítástól eltekintve) átgondolt és koherens egységet alkot, amelyben a fejezetek hasonló felépítést követve mutatják be a vizsgált fogalmakat és ezek kapcsolódási pontjait. Az egyes fejezeteket mottószerűen bevezető Verlaine-idézetek – amellett, hogy Bartha-Kovács már a kötet elején utal a költő és Watteau világa közötti affinitásra – egyben előrevetítik azt az elemzések során visszatérő szempontot is, amelynek segítségével a szerző a 18–21. századi befogadók attitűdjeinek változását, az értelmezések kontextusfüggőségét helyezi új megvilágításba, ezzel is utalva a címben megjelenített Watteau-olvasatok számosságára, képlékenységére és esetenként akár ellentmondásosságára is.

Az „olvashatóság” kérdése már az első, az olvasót művelődés-, intézmény- és eszmetörténeti szempontból is orientáló fejezetben előtérbe kerül az 1648-ban alapított párizsi Festészeti és Szobrászati Akadémia működését meghatározó, a festőket témáik szerint rangsoroló műfaji hierarchia elve kapcsán. A szerző az intézménytörténeti bevezető kapcsán veti fel azt a kötetben gyakran előkerülő problémát, miszerint Watteau képei nem ábrázolnak jól elbeszélhető cselekményt vagy konkrét, narratív formában is megismerhető történeteket, „tárgy nélküliek”, műfajilag nehezen besorolhatóak. Mindazonáltal az Akadémiára „általános tehetségűként” felvett festőt ma mégis egy konkrét téma- és műfajmegjelölés kapcsán, „a gáláns ünnepségek” megteremtőjeként és kizárólagos alkotójaként jegyzi a szakirodalom. Bartha-Kovács ezt a szerinte leegyszerűsítő vélekedést árnyalja meggyőzően a fejezetben, és veti fel hipotézisként, hogy Watteau „gáláns ünnepségeinek” fő témája sokkal inkább a történetnélküliség, a fragmentált narratívák bemutatása, mintsem például a jól elbeszélhető szerelmi történeteké. A szerző rámutat egyúttal arra is, hogy a galantéria nem csupán etikai, hanem esztétikai kategóriának is tekinthető, amely mind az irodalomban, mind a képzőművészetekben az 1700-as évek elején, az átmeneti periódusnak tekintett, a könnyedebb műfajokat, témákat előtérbe helyező rokokó időszakában élte a virágkorát – amelynek fogalma egyúttal a kötet egészét is keretbe foglalja.

Bartha-Kovács ebben a fejezetben művészetelméleti írások és művészéletrajzok elemzésével mutat rá a „gáláns ünnepségek” fogalmának hiányára (illetve annak homályosságára) a kortárs diskurzusban; a műfaj sajátosságait kirajzoló sokféle hatást irodalom- és színháztörténeti hagyományokban (az itáliai commedia dell’arte és a 17. századi francia pásztorregények) és művészettörténeti előzményekben (flamand zsánerképfestészet) azonosítja. Továbbá arra az általános stílus- és ízlésváltozásra irányítja a figyelmet (a könnyedebb műfajok elterjedése, a kecsesség, a fesztelenség és a gyönyörködtetés előtérbe kerülése), amely legreprezentatívabb festőjének Watteau-t tekinti. Mindezek tágabb kontextusát természetesen az a politika-, társadalom- és mentalitástörténeti szempontból is átmeneti korszak adja – Orléans-i Fülöp régenssége –, amely egyszersmind az abszolút monarchia végét jelentette Franciaországban.

A módszertani bevezetőt és a művelődéstörténeti hátteret alaposan megrajzoló első fejezetet követően a kötet 2–4. fejezete a rokokóhoz kötődő képlékeny, sokszor egymása mosódó, nehezen körülírható fogalmak hálójának komplex elemzésére vállalkozik. Bartha-Kovács a második fejezetben a „gáláns ünnepségekhez” sorolt festmények egyik szerves alkotóelemét, a légiességet és könnyedséget helyezi fókuszba. A könnyedség művelődéstörténeti kategóriájának történeti előzményeit Castiglione sprezzatura-fogalmához köti és a 17. századi francia udvari etikett előzményeit az ebben a fogalomban sűrűsödő viselkedésmódokban (természetesség, könnyedség, kellem) azonosítja, Watteau kapcsán azonban arra a paradoxonra mutat rá, hogy a könnyedség nem elsősorban a témaválasztásban (rusztikus témák), hanem e témák kidolgozásmódjában keresendő (aprólékosság, az ecsetkezelés könnyedsége, kis méretű képek).

A harmadik fejezetben a kései manierizmusban, majd a 17. századi francia festészetelméletben (Roger de Piles, André Félibien) is visszhangra találó, 18. századi kontextusban pedig Hogarth által teoretizált „kellem vonala” (kígyóvonal; hajló-csavarodó, spirálszerű vonal, amely a mozdulat befejezetlenségét érzékelteti) kerül előtérbe, amely a kötetet keretező, sokféle jelentésváltozáson keresztülmenő „arabeszk” egyik fő sajátossága is. A szerző a hogarth-i „kellem vonala” és Watteau Zarándoklás Küthéra szigetére című műve kapcsán tér vissza a narratívaalkotás, az olvashatóság és a befogadói attitűdök kérdéséhez, és hívja fel arra a figyelmet, hogy a kép – hasonlóan Watteau arabeszkszerű kompozíciós módot alkalmazó más műveihez – nem egy jól elbeszélhető történetet, sokkal inkább egy fragmentált, a bizonytalanság, elbizonytalanodás érzetét előidéző, vázlatszerű narratívát mutat. A gondolatmenet folytatásaként a 17. század koherens akadémiai doktrínájával szemben álló, a bizonytalansághoz és a tünékenységhez kötődő, ugyanahhoz a fogalmi hálóhoz tartozó kategóriák alkotják a negyedik fejezet gerincét, amely Félibien és Piles írásain keresztül mutatja be a kellem, a báj és a tudom-is-én-micsoda fogalmainak összefonódásait és ezek megnyilvánulásait Watteau bizonytalanságot kifejező festményein (átmeneti állapotok, magányos emberalakok, felfüggesztett mozdulatok).

Az 5. fejezet sötétebb tónusú (melankólia) és negatív jelentésárnyalatú (modor) fogalmakat, vizsgál Watteau művészete (és személyisége) kapcsán. Bartha-Kovács a melankóliát – hasonlóan a fogalmi hálót alkotó többi kategóriához – szintén képlékeny körvonalú, nehezen definiálható kategóriának tekinti. Bár ez részben kétségtelenül igaz, hasonlóan más, a kötetben vizsgált fogalom, különösen a galantéria, a könnyedség vagy az arabeszk részletekbe menő fogalomtörténeti kontextualizálásához, ebben az esetben is érdemes lett volna legalább részben kitérni azokra az előzményekre, amelyek a 17–18. század fordulójára „rárakódtak” a melankólia-értelmezésekre[1] és ennek megfelelően irányíthatják a (mindenkori) befogadó tekintetét.[2] Ugyanez merülhet fel a második fejezetben, az udvari ünnepségek átalakulása, kiüresedése és az ennui-fogalom kapcsán, amelynek „divatja” korántsem kizárólag a 17–18. századi francia kontextushoz kötődik – bár a 18. század folyamán valóban a francia kifejezés terjed el Európa-szerte –, mind a történeti előzményei,[3] mind a korabeli párhuzamai[4] segíthetik a fogalom pontosítását és kontextualizálását.

A kötet hatodik fejezetének problémafelvető elemzése Watteau A távlat című festményéből kiindulva mutatja be a rokokó perspektíva-megközelítéseket (elméletről ez esetben nem beszélhetünk, inkább, átmeneti korszak lévén, a művészeti gyakorlatban tükröződő változásokról), valamint a Watteau festményein is megjelenő barokk perspektívafelfogás bizonyos elemeit. A szerző a fogalomtörténeti bevezetőt követően visszacsatol egyrészt Watteau képeinek az első fejezetben elemzett színpadiasságához és a francia színjátszás az itáliai reneszánsz hagyományokra építő, a színpadképeket is gyakran tervező festők művészi gyakorlatára is hatást gyakorló illuzionista megoldásaihoz, illetve a Watteau képein tükröződő „narratívalkotás” sajátosságaihoz, a több központú (vagy középpont nélküli) képek történetnélküliségéhez és fragmentáltságához.

Az utolsó, hetedik fejezet az arabeszkmotívumokhoz kötődő majomábrázolásokat és ezek szimbolikáját elemzi egyrészt a régensség korára jellemző gyakorlatok (miniatürizálás) és divatos témák (orientalizmus, egzotizmus, amely többek között a singerie-k, azaz majomábrázolások műfajában ölt testet) összefüggésrendszerében, másrészt a majom mint motívum szimbolikus jelentésrétegei és Watteau művész majmokat ábrázoló képei kapcsán tér ki az utánzáselméletekre és a „majomperspektívában” rejlő relativizálás lehetőségeire. Bár ez utóbbi, a kötetet lezáró megállapításban sűrűsödik mindaz a „viszonylagosság” (és a tünékenység, képlékenység, megfoghatatlanság), amelynek fogalmi hálója átszövi a kötetet és új megvilágításba helyezi a rokokó mint átmeneti korszak jellegzetességeit, érdemes lett volna egy rendszerező, áttekintő összegzéssel zárni a rendkívül szerteágazó, sokrétű tudásanyagot. A kötet azonban ezzel a – talán szándékos – szerzői megoldással együtt is mind fogalom-, mind művelődéstörténeti szempontból hiánypótló vállalkozás, amely olyan olvasatokat és összefüggésrendszert teremt Watteau művészete kapcsán – de korántsem csak Watteau-ról – amely új, a kortárs befogadó számára is érvényes kapaszkodókat kínál a rokokó világának értelmezéséhez.

[1] A kora újkori melankólia-értelmezésekhez lásd: Gowland, Angus, „The Problem of Early Modern Melancholy”, Past and Present 191. sz. (2006): 77–120.

[2] Lásd például: Földényi F. László, A melankólia dicsérete (Budapest: Jelenkor, 2017).

[3] Lásd például: Irvine, Ian, „Acedia, Tristitia and Sloth. Early Christian Forerunners to Chronic Ennui”, Humanitas 21, 1. sz. (1999): 89–103; Kessel, Martina, Langeweile. Zum Umgang mit Zeit und Gefühlen in Deutschland vom späten bis zum frühen 20. Jahrhundert (Göttingen: Wallstein Verlag, 2001), 19–35.

[4] Vö. például: Meek, Heather, „’[F]ictitious [D]istress’ or Veritable Woe?: The Problem of Eighteenth-Century Ennui”, in: Disease and Death in Eighteenth-Century Literature and Culture. Fashioning the Unfashionable, eds.: Ingram, Allan – Wetherall Dickson, Leigh, 13–31. (London: Palgrave Macmillan, 2016).

Summary

Katalin Bartha-Kovács in her recent volume Hét arabeszk. Watteau-olvasatok (Seven Arabesques. Watteau Readings), sheds new light on the work of Jean-Antoine Watteau (1684–1721) by re-examining and re-contextualizing several key concepts in art theory in relation to his paintings (e.g. arabesque, fêtes galantes, grace, gentility, and melancholy). The author focuses on the writings of art critics and the characteristic genres of art theory (dialogues, lectures, treatises, and poems) to design a complex conceptual network represented in contemporary and later interpretations of Watteau’s work.

Tagged 17-18. század, fogalomtörténet, művészetelmélet, rokokó, Watteau