könyvismertetés

Beliczai Bea, vál. Tabán: Fényképek, történetek. Budapest: Bellibro, 2022.

Jan Assmann nevezetes megjegyzése szerint a közelmúltat felölelő „élénk” kommunikatív emlékezet hatótávolsága 80–100 évre terjed ki. Ha ez igaz, akkor éppen a határán vagyunk annak, hogy az 1930-as években lebontott misztikus budapesti városrész, a „régi Tabán” emlékezete lassacskán és végérvényesen a szimbolikus rögzítés állapotába, azaz a kulturális emlékezet stádiumába merevedjen. Az impozáns Tabán-album legutolsó fényképe ilyen értelemben izgalmas hidat képez a régmúlt és a jelen között, lévén két kislányt ábrázol, akik matuzsálemi korú hölgyekként ma is élnek, sőt egyikük a mai napig a Tabán lakosa. Az 1940-ben készült fotó egy ma már ilyen formában nem létező panorámát mutat a régi Erzsébet híd jellegzetes kapuzataival, de sokatmondó az oldalpáron olvasható, 1935-ből származó újságcikk részlete is, amelyben egy olyan tervpályázat sikeréről esik szó, amelyből aztán nem lett semmi. A nagyvonalú terveket maga alá gyűrte a történelem.

Bár az album számottevő része képek és szövegrészletek egymást kísérő és egymásra rímelő sorozatából áll, első körben az időutazást lehetővé tevő „mag” körüli „burok” alkotóelemeiről szükséges szót ejteni, amelyek kontextualizálják és továbbgondolhatóvá teszik a fényképek és különböző típusú szövegek alkotta kavalkádot. A könyvet egy három és fél oldalnyi történeti áttekintés vezeti fel, amelynek utolsó bekezdésében a régi Tabán megmaradt épületeiről kaphat vázlatos felsorolást az olvasó. (Ez utóbbihoz a legmegbízhatóbb kalauzként a Budapesti Városvédő Egyesület 2000-es kiadványa, a Végváry Annamária szerkesztette Adalékok a Tabán történetéhez szolgálhat, amelyben – a fényképek mellett – az összes épület története megismerhető.) A Tabán fényképészei című melléklet szerkesztői utószóként, krédóként is olvasható, hiszen a kötetbe beválogatott fotósok, illetve a kötetben megismerhető fotótechnikai eljárások áttekintése mellett arról is szó esik röviden, miféle szerkesztői elképzelések vezették Beliczai Beát az adott fotók beválogatása során. A térképmellékletben négy, jó minőségű tabáni térkép segítségével kísérhető végig a kerület sorsa (1790 k., 1875–1900, 1900–1933, 2022) – ezek segítségével az olvasó könnyen elhelyezheti az imaginárius térben a fotókat is, amelyeket egyébként a szerkesztő pontos, az eligazodást segítő kommentárokkal látott el.

Aki az interneten próbál meg tájékozódni a Tabán századfordulós, illetve két világháború közötti állapotáról, előbb-utóbb belefuthat Zórád Ernő festményeibe. Hallatlan dokumentumértékük mellett ezek az alkotások a Tabánt inkább a szerelmesek találkozóhelyeként, mintsem gótikus-vadromantikus városrészként mutatják be. Bár a Tabánhoz mindkét karakterjegy erősen hozzákapcsolódik, Zórád elvétve torzított kicsit a valóságon, illetve kissé felülesztétizálta azt. A híres-hírhedt tabáni kocsma, a Mélypince tulajdonosa, Krausz Lipót (vagy ismertebb nevén Poldi bácsi) számos képén ott pózol a kocsmaajtóban – ezt a beállítást a festő feltehetően egy képeslapon is megörökített fényképről másolta le, amelyet az albumban is megtalálhatunk. (99) Beliczai válogatása Zórád biedermeier Tabán-esztétikájával szemben a hely sötétebb, kísértetiesebb, titokzatosabb oldalára koncentrál, noha számos olyan életképet is elhelyezett a kötetben, amelyeken az idillikus beállítások és a szereplők kedélyes mimikája felülírja a hátterek borús tónusát, az omladozó falakat, a foghíjas lépcsőket, illetve a nyomor egyéb egyértelmű jeleit.

A képek, ha nem is precíz időrendi sorrendben, de a Tabán történetét mesélik el, míg a szövegrészletek vegyesen tartalmaznak speciális eseményhez vagy időszakhoz kötődő, illetve általánosító reflexiókat. Az oldalpárokon az írásos és képi emlékek sok esetben egymásra szorosan reflektálnak, de ahogyan ez a hasonló szerkesztésű és indíttatású kiadványokban gyakorta előfordul, a szövegrészek és a fényképek „önálló életre kelnek”, vagy egy több oldallal odébb található információra rímelnek. Ezt a fajta játékosságot egyáltalán nem befolyásolja, hogy az album szándékoltan a városrész hattyúdalának kontextusában keretezi tartalmát (az első hosszabb fejezet az Első fotók, első bontások címet viseli), de az sem zavaró, hogy a fejezetek fő rendezőelvei (lakók, vendéglátás, mindennapi élet stb.) nagymértékben átfolynak egymásba. Számos kép azzal töri meg az olvasó előítéletét, hogy a derékszög fogalmát csak messziről sejtető, romos házikók helyett a tabáni házak rejtett udvaraiba, ritkábban pedig ezek szobáiba kalauzol el. A könnyed nosztalgiázás mellett azonban helyet kapnak nem túlságosan szívderítő események is, mint például a Gellérthegy bontása miatt a tabáni utcákat beterítő kőomlások, a pincebeomlások, egyéb balesetek, sőt a kriminalisztika tárgykörébe sorolható történések is.

A 182. oldalon rendhagyó lista olvasható. A megszokott szövegrészlet helyett itt – a határozatok számainak felsorolásával – az látható, hogy 1879 és 1932 között a székesfővárosi közgyűlés összesen 614 esetben tűzte napirendre a „tabáni kérdést”. A további részletek azonban arról tanúskodnak, hogy a városrész kiürítése még azután sem ment egykönnyen, hogy ténylegesen elindult a bontás, és egyre több lakó tette át székhelyét a főváros más pontjaira. A reggelig tartó „héderezéseknek”, főúri mulatságoknak és gengszterfilmbe illő jeleneteknek egyaránt helyet adó Tabán „búcsújának” egyik szimbolikus jeleneteként is felfogható, hogy a bontás alatt még megszavazták az impozáns Fehér Sas utcai iskola korszerűsítésére szánt összeget, de mivel az épület útjában állt a rendezésnek, így is lebontották.

Az egyre korszerűsödő, világvárossá váló Budapest testén egyre anakronisztikusabb ponttá, vagy inkább sebhellyé vált a régi Tabán, miközben a köré épülő legendák éppen ebből az ellentmondásból fakadtak. A legendásítást csak felgyorsították a kerületrész egyre közeledő lerombolásáról szóló hivatalos tájékoztatások és híradások: bár a Tabán mindig is kedvelt célpontja volt a festőknek és a fényképészeknek, az 1930-as évek elején szinte ellepték a romos utcákat. Ma a számos anekdota, legenda, kísértettörténet és egyéb adoma ismeretében szinte elképzelhetetlen, hogy a Tabánban szokványos élet folyt volna – pedig az album éppen arról ad tanúbizonyságot, hogy a nosztalgikus emlékezet hajlamos jócskán eltúlozni a valóságot. Az első világháborút és a forradalmakat követően, az ország lassú „feltápászkodásának” éveiben (amikor például az album számos képén megjelenő, ma is álló Bethlen-udvar épült) a Tabán valóban azt a látszatot keltette, hogy itt megállt az idő. Talán ennek tudható be, hogy az 1933-ban elindított bontást közvetlenül megelőzően, illetve ezalatt folyamatosan ment a huzavona a városvezetés, a műemlékvédelem, illetve a városvédők között, hogy pontosan mekkora terület és milyen mértékben mentesüljön a rombolás alól, amelynek racionalitását ekkoriban persze már egyre kevesebben tagadták. A Tabánról készült képsorozatok azért okozhatnak speciális jelenléthatást, mert a régi Tabán lakásoknak és italméréseknek helyet adó klasszikus épületeiből tulajdonképpen semmi nem maradt hírmondóba. (A Tabán részének számító, rakparthoz közel eső épületegyüttes a korai kisajátítások eredményeként épült fel.)

A digitális archívumok, már ha valaki a számítógépe vagy az okostelefonja segítségével kezdene bele a történelmi városnézésbe, roskadoznak a Tabánról készült felvételektől, de a bemutatott album a sokszor megvilágító erejű szövegrészekkel jócskán túltesz a szimplán optikai alapú ismeretszerzésen. Kiderül például, mi volt a köze Márai Sándornak a Mélypince vendégkönyvéhez, mi történt a bontás során megtalált 18. századi falfestménnyel, ki volt Lámpás Rudi, a tabáni korhelyek „védőszentje”, de arról is olvashatunk, hogy ki és miért költözött be a Procopius-kriptába. Az album, amennyire lehet, a Tabán rendkívüli sokszínűségét, sőt árnyalatgazdagságát próbálja reprezentálni – miközben nem hagy kétséget afelől, hogy egy hasonlóan zűrös közegészségügyi helyzetben lévő fővárosi területet ma nem engednének évtizedeken át amortizálódni.  A több mint háromszáz oldalas, gyönyörűen kivitelezett kiadvány a Tabán-szakirodalom legújabb fontos fejezete, ráadásul képei és a benne közölt részletek számos érdekfeszítő kultúrtörténeti kalandozáshoz adják meg a kulcsszavakat.

Summary

Tabán is part of the Castle District (District I) of Budapest. Until its final reconstruction, or rather, demolition (1933–1936), Tabán had a different, rustic atmosphere with its single-story houses and many taverns. For public health reasons, the Council of Budapest wanted to make fundamental modifications to Tabán’s architectural structure from the end of nineteenth century, but they always had to postpone these changes for financial reasons, a lack of suitable plans, and finally WWI. The beautiful album edited by Bea Beliczai contains pictures and texts (mostly fragments of contemporary newspaper articles and memoires) about “old Tabán”, guiding the reader through its history and special characteristics. The pictures and texts often reflect on each other, representing famous persons and places, especially mementos of everyday life and the well-known hospitality of the district. Unlike the paintings of Ernő Zórád, who tried to capture the colourfulness and harsh dynamics of Tabán, the photos, chosen from public archives, reveal a mysterious place with its gothic shades, also introducing other intimate details to the readers.

Tagged 20. század, album, Budapest, Tabán, várostörténet