recenzió

Kinkin szenszei álmától a jó és rossz lelkek küzdelméig. Három edói kibjósi a XVIII. század végi Japánból. Fordította, a képleírásokat, az értelmezéseket, a jegyzeteket, valamint A kibjósi helye az edói kultúrában című tanulmányt írta Csendom Andrea. Szerkesztette, A Meidzsi előtti japán irodalom magyar fordításai című tanulmányt írta Buda Attila. Budapest, Ráció, 2021 (Pagoda és krizantém).

A Ráció Kiadó Pagoda és Krizantém című sorozatában már eddig is igazi különlegességek jelentek meg, a legutóbbi, hatodik kötetre pedig valóban ráillik, hogy korszakos a magyarországi japanológiában. Nemcsak a fordítás okán, hanem annak a tudományos háttérnek a közzétételével is, mely a fordítónak a jegyzeteiből, magyarázataiból, tanulmányából és a kötet szerkesztőjének, Buda Attilának a kötetben megjelent tanulmányából (A Meidzsi előtti japán irodalom magyar fordításai) megismerhető. A kötet címe: Kinkin szenszei álmától a jó és rossz lelkek küzdelméig. Alcíme szerint: Három edói kibjósi a XVIII. század végi Japánból. Ezt az alcímet azonban részletesebben meg kell magyarázni, hiszen még a japán irodalom iránt érdeklődők sem biztos, hogy pontosan tudják mit takar.

Japánban vagyunk tehát, a 18. század második felében, mégpedig a sóguni fővárosban, Edóban (a mai Tokióban). Ekkorra már az elzárkózási politika és a Tokugava-sógunátus (1603–1868) vaskézzel alkalmazott rendeleti kormányzása viszonylagos békét teremtett, a 17. századi nagy társadalmi átalakulások is lezajlottak: a régi daimjó (nagybirtokos) családok közül sok felbomlott, a lakosságot négy nagy alapvető társadalmi osztályba szervezték (si–nó–kó–só rendszernek is nevezik). A sógunátus politikai és gazdasági hatalmát a vele hűbéri viszonyban álló daimjók biztosítják, akik az egyes vazallus tartományok (han) élén állnak, a központi államszervezetet és a tartományokat a szamurájok (busik) működtetik, az élelem-, gabonatermelést a velük függő viszonyban álló földműves (nó) réteg biztosítja. Edó városa robbanásszerű fejlődésen megy keresztül, ami lakosságának jelentős megnövekedésével jár. Ez annak is köszönhető volt, hogy a sógunátus nem teljesen bízva a daimjókban, egy szankin kótai nevű gyakorlatot vezet be, amely előírta, hogy a földesuraknak (és nagyszámú kíséretüknek) évente bizonyos ideig kötelező Edóban élni, ezért ők kénytelenek edói rezidenciát is fenntartani. A pénz és a gazdagság ezért most ide áramlik. A megnövekedett busi lakosság kiszolgálására egyre több kézműves (kó) és kereskedő (só) – összefoglaló néven csónin (városlakó) – telepszik le a városban, akik, mivel a politikai hatalomból ki vannak zárva, máshol keresik a kiteljesedést. Ez lesz a szórakozás, a kultúra, a szellem, amelyet áthat az edói szépérzék, ízlés (iki). A 17–18. század fordulójára a kultúra zászlóvivőjévé a városi lakosság válik, bár azt még a busik arisztokratizmusa nagyban befolyásolja. A Genroku-korban a kultúra fő színhelye ugyan a Kamigata-régió (Kiotó és Oszaka), de ez a szerep fokozatosan áttevődik Edó csóninok lakta városába, ahol teljesen kifejlődik az a bizonyos sokat emlegetett ukijo kultúra, a „lebegő világ” eszméje, aminek letéteményese lesz az edói csónin edói életérzése, az edokko. A könnyed, a divatot figyelő és diktáló, a pénzt nem görcsösen hajhászó, de stílusosan elköltő városi polgár. A kötet 361. oldalán Kacukava Sunkó fametszete művészileg is remek megoldással mutatja be az edói szórakoztatás és kultúra három főszereplőjét. A háromszögbe komponált három alak: bal oldalon Tanikaze rikisi szumó birkózó fehér tömbje, a jobb oldalon Ógija Hanaógi, a népszerű oiran (a legnagyobb presztízsű és ennek megfelelően nagyon drága josivarai örömlány, aki a többi oirannal együtt bizonyos címlaplány szerepet is betöltött, sokan csak azért vették meg az őket ábrázoló színes metszeteket, hogy a legújabb divatot megismerjék), föléjük magasodva pedig jellegzetes vörös csíkozású arcfestésével VI. Icsikava Dandzsúró kabuki színész; a mozgalmas jelenetnek a mértani idom fókuszpontjában levő, jellegzetesen edói alakú tál ad megnyugvást. Irodalomszociológiai szempontból sem érdektelenek ezek az évek, hiszen az addig jórészt busi származású írók (akiknek az irodalmi működés nem kenyérkereset, hanem passzió) mellett egyre több olyan csónin származású író jelenik meg, akik irodalmi munkájukból, tulajdonképpen az olvasókból élnek. Ugyan a csónin származás korábban sem volt példa nélküli, említsük meg a Genroku-kor népszerű prózaíróját, az oszakai kereskedőcsaládból származó Ihara Saikakut (Ihara Szaikaku) (itt hívom fel a figyelmet, hogy a Világirodalmi antológia 1962-es harmadik kötetében Miklós Pál fordításában van egy részlet Nippon eitaigura ’Japán örök kincsesháza’ című kötetéből), de az edói olvasóközönség most már olyan erős, hogy egyre többen dönthetnek úgy, hogy kilépve a kor meglehetősen merev társadalmi szerkezetéből, ezentúl írásaikból fognak megélni. Az említett fametszetének három alakjához hozzá lehetne tenni egy negyediket is, mint az edó-kori szórakoztatás jellegzetes szereplőjét: az írót. Nem véletlen, hogy amikor a nyugati irodalommal megismerkedő, új Meidzsi-kori irodalom egyik meghatározó alakja Nagai Kafú 1909-es magyarul is olvasható regényében, a Szumidagavában (Szumida. Bp., Európa, 1989) nem kevés nosztalgiával felidézi az akkorra már végleg letűnt hajdani Edót, főszereplőjéül pontosan egy ilyen csónin-származású irodalmárt választ, Sófuan Ragecu haiku-mester személyében, aki írásaiból és tanításaiból élhet és nem kell apja pénzkölcsönző üzletének homályos és szűk pultja mögé beülnie. A kötet írói is ezt a változást mutatják Koikava Harumacsi, a kibjósi megalkotója még busi származású volt, de Szantó Kjóden már vérbeli edói csónin.

A kibjósi (=sárga/sárgászöld könyv, lévén a különböző témájú könyvek más-más színű borítóval jelentek meg), jellegzetesen edói műfaj (dzsihon) volt, (a japán irodalomra jellemző, hogy az egyes műfajok között megjelenési helyük alapján is kategorizálni lehet), amely 3–5 rövid füzetből állt, és beletartozik a kuszazósik nagy családjába, vagyis olyan folyó, kurzív kana-írással (szótagírás, amelyben viszonylag kevés szókép, kandzsi van, ez a kuzusidzsi, vagyis „fű” írás) nyomtatott, köznapi nyelven írt illusztrált történet, amelynél az illusztráció (a fekete-fehér fametszet) és a szöveg egyenrangúan jelenik meg, a kép nem alárendeltje a szövegnek, hanem a mű befogadását a szöveggel ugyanakkora, vagy sokszor még nagyobb fontossággal közvetíti (természetesen a szerző készíti az illusztrációkat és a szöveget is, vagyis egyszerre író és képzőművész). Ezt megkönnyíti, hogy a szöveget és a fametszetet egyetlen fatáblára vésik, és így történik a nyomtatás. A kötet első két kibjósiját Koikava Harumacsi (1744–1789) írta. Az első, a műfajteremtő Kinkin szenszei dicsőséges álma a Kantan című régi történetet meséli el, de úgy, hogy az olvasó tudni fogja, a szerző az Anei-évekről beszél. A főhős Kinkin-szenszei (már neve is többrétegű jelentésű, az arany pengését utánozza) a fővárosba tart a meggazdagodás reményében, de betérve egy édességeket áruló üzletbe, s a kölesgombócra várva elnyomja az álom. Álmában megtapasztalja a meggazdagodást, de felriadva rájön, hogy az, amit átélt, annyi időt sem vett igénybe, míg felforrt a gombóc főzővize. A második A kakadu visszafordítása, avagy a bölcseletek és a hadászat két útja címet viseli. Ebben pedig a Kanszei-reformok éveit ismerhette fel az olvasó, persze maga a történet sok századdal előbb játszódik. A sógunátus rendeletekkel kormányzott, és bár ezeknek a rendeleteknek eredményességéről (pl. kardvívás, íjászat, lovaglás gyakorlása) nem biztos, hogy mindenki meg volt győződve, de persze buzgón betartani igyekezett őket, és ennek a túlbuzgóságnak a bemutatása a kibjósi humorának tárgya. A harmadik Szantó Kjóden (1761–1816) A szív tanításainak festett sorai című műve. Ebben egy olyan ember tetteit követhetjük nyomon, akinek bensőjében megküzdenek a jó és a rossz lelkek, de végül sikerül a jónak győzedelmeskedni.

Műfaját tekintve mindhárom geszaku, vagyis könnyed, csipkelődő, kissé szatirikus szórakoztató szépirodalmi mű, tulajdonképpen képeskönyv, mely témáját az edói életből veszi, szereplői a mindenki által ismert figurák, színhelyei azok az edói utcák, templomok, fogadók, teaházak ahova az edóiak is gyakran járnak, megismerjük a szórakozás színtereit, ellátogatunk Josivara örömlányaihoz és gésáihoz. A kibjósik ezt nem közvetlenül mondják ki, hanem elrejtik, a legtöbb esetben régi, jól ismert történeteket elevenítenek fel, de valójában saját koruk emberi és társadalmi visszásságainak bemutatása a céljuk. Ugyan a cselekmény egy jól ismert, korábbi történetet mesél újra, de az olvasó vizuális és szöveges nyomokat kap, és ezekből rájöhet, hogy valójában kortárs alakokról beszél. Ennek megvalósulását a szerzők sokrétű stilisztikai eszköztárral érik el. Vegyük például azt, hogy a japán nyelv fejlődése olyan volt, hogy sok homonimát tartalmaz, vagyis azonos hangzású, de különböző jelentésű kifejezéseket. A jelentések között a kandzsik, vagyis az írásjegyek tesznek különbséget. A szerzők tudatosan használják ezt ki, vagy úgy, hogy egyes kandzsiknak más olvasatot adnak, vagy, mivel a kanaírásban a kifejezésnek csak az olvasata, kiejtése látszik, tudatosan homályban hagyják a kifejezés jelentését. Pontosabban nem is homályban hagyják, hanem nagyon is tudatosan valamilyen más, mögöttes dologra asszociálva arra szeretnék késztetni az olvasót, hogy ő maga is meglássa, megtalálja azt, ráismerjen az író szándékára és így ezt felismerve, a „saré”-t, vagyis a mögöttes, humoros, gúnyos hangulatot élvezze. Ehhez persze az is kell, hogy az író feltételezze, hogy az általa adott nyomokat az olvasók fel fogják tudják fejteni, hogy a történet a befogadónak nem lesz „kusza”. Ez tette abban a pár évben oly népszerűvé a kibjósikat, az olvasók érdeklődve várták milyen mindenki által tárgyalt városi eseményeket lehet megtalálni az új füzetekben, kikre lehet ráismerni, melyik jól ismert teaház tűnik fel az oldalakon és az is nyilvánvaló, hogy ez már olyan felnőtt olvasóknak íródott, akiknek megfelelő műveltsége, ismerete volt ezek dekódolására. A szerző és a befogadó közötti intenzív kapcsolat, ez a szinte játékra való felszólítás az illusztrációk kapcsán is látható. Az illusztrációk egyrészt nagyon pontosak, divattörténeti kutatásokhoz is felhasználhatóan mutatják például a divatos vagy éppen ellenkezőleg a már nem divatos és így az edói ízlés által (iki) kifigurázandó viseletet, vagy pontosan bemutatják az Edóban használt fazekasedényeket. Az első kibjósi esetében a karakterábrázolás magas szintjét emelhetjük ki: figyeljük meg a 14–15. és a 46–47. oldalpáron a Kinbé (Kinkin szenszei) alakját, először mikor betér gombócot enni, illetve mikor álmából felriad. A másodikban a képi humor az, ami megérdemli a figyelmünket, például a 86–87. oldalpáron a lovaglást gyakorló felkantározott alakok, vagy a 91. és 94. oldalon a kifüggesztett táblaképeket vizslató edói polgárok (akik egyikének feje szinte teljesen kicsavarodott). A leginkább figyelemre méltó a harmadik kibjósi, amelynek illusztrációi már-már szürreális hatást keltenek. Ilyen már a kezdet, amikor a 164–165. oldalon Tentei istenség lelkeket teremt, úgy, mint amikor szappanbuborékot fújunk, remek képi metafora, később mikor a jó és rossz lelkek viaskodását látjuk a főszereplő feletti uralomért, akiket a szereplők nem látnak, csak mi, az olvasók, testükön üres gömbök, bennük a jó és rossz kandzsija. Ez már egyértelműen afelé mutat, hogy az írás, az írásjegyek nem is a szövegek leképezéseként funkcionálnak, hanem maguk is illusztratív, elvont ikonok. Ez a 200–201. oldalon teljes valójában látható, amikor a jó lelket a rosszak leláncolják egy katasztrófa (szai) jelentésű hatalmas 災 kandzsihoz. Ezek miatt érdemes a magyar olvasónak is elmélyedni a kibjósikban.

A kötet fordítója, Csendom Andrea több évnyi, Japánban végzett kutatás után heroikus munkát végzett, nemcsak a szövegek fordításában, hanem a jegyzetek, magyarázatok és a kísérő tanulmány megírásában is. Különösen az a bámulatra méltó, hogy felkutatta a korabeli divat-főváros, Edó számos akkoriban közismert, de ma már elenyészett jelenségét, amiket persze a kibjósikban úgy emlegetnek, mint mindenki által ismert dolgokat: milyen volt az akár csak néhány évig tartó divatos férfi-viselet (a divat egyébként is nagyon gyorsan változott, nemcsak hétköznapi, de irodalmi értelemben is, a kibjósik is csak kb. 30 évig jelentek meg), melyek a legkultiváltabb szövetek, milyen fogadókba jártak, ott milyen ételeket ettek, milyen ünnepek voltak, mik voltak a népszerű szerencsejátékok, milyen korabeli edói üzletek említődnek (ezeket sokszor reklámcélból írták bele a kibjósikba), milyen volt a szórakoztatónegyed, Josivara rétegezett társadalma, hogyan beszéltek Josivara örömlányai, milyen klasszikus irodalmi alkotásokat idéznek a szereplők, melyik híres kabuki-színészre lehet ráismerni egy utalásból. Ugyancsak figyelemre méltó a kibjósik társadalmi, filozófiai, vallási hátterének, a művek stíluselemeinek aprólékos bemutatása.

A szöveget sikerült gördülékeny magyar nyelvre lefordítani, még annak az arányát is eltalálva, hogy mikor használja a fordító az eredeti japán kifejezést (pl. egy ruhadarab, vagy tisztség említésekor) és mikor adja vissza valamilyen magyar kifejezéssel. Egyedül a hangutánzó szavaknál (ebből a japán nagyon sokat ismer) érzek némi görcsösséget, de ez az egyik legnehezebben visszaadható nyelvi stíluselem a japán fordításoknál. Ahogy láttuk, a művek elengedhetetlen részét képezik az illusztrációk, így csupán a szöveg fordítása meghamisította volna a kibjósikat, ezért a magyar kiadásban is közölni kellett őket, viszont ezzel kapcsolatban nagy probléma volt, hogy a japán könyvek máshogy vannak fűzve és máshogyan kell olvasni őket. Ott kell kezdeni az olvasást, ahol egy nyugati könyv véget ér, vagyis fordítottan. Ezért speciális módon kellett a kötet tipográfiáját is megtervezni (Ackermann Rita munkája). A kibjósik teljes terjedelme (borítólapokkal együtt) kétoldalas fakszimile-oldalakon van nyomtatva, kettős oldalszámozással (az egyik a lap alján a kötet oldalszáma, a lap tetején szögletes zárójelben a kibjósik külön oldalszámozása), a hátoldalukon pedig a szöveg magyar fordítása és a képek magyarázata. Erre azért nyílott lehetőség, mert a japán fűzés esztétikailag ugyan nagyon tetszetős, de meglehetősen papír és helypazarló, hiszen a lapoknak csak az egyik oldalára kerül nyomtatás, a lapok verzója, az összehajtás és összefűzés miatt (a fűzés a kettéhajtott lap nyitott oldalára kerül, azt lezárva) olvasásra alkalmatlan lesz, és így üresen marad (ez a fukurotodzsi – zacskó hajtás, fűzés). (Ezért is van, hogy ezt a fűzési technikát, ha használják is Európában, akkor csak esztétikája okán, bibliofil könyvek esetében teszik. A bibliofil könyvgyűjtő mondatja velem, hogy milyen érdekes is lett volna, ha legalább az egyik kibjósit eredeti japán fűzéssel, fakszimileként mellékelték volna a könyvhöz.).

A kötet deklaráltan szól egyrészt a Japánnal foglalkozó tudományos kutatónak és az úgymond „mezei” olvasónak is. Két változtatás ezt még tovább erősíthette volna. Egyrészt mivel a szöveg tele van jegyzetelendő, megmagyarázandó kifejezésekkel, jobb lett volna, ha a jegyzetek nem a kötet végén, hanem a fordítást tartalmazó szövegoldalak alján vannak, így nem kellene egy-egy oldalnál többször is hátralapozni. A másik hiányosság, amit szóvá kell tenni, hogy a japán szöveget mai japán nyomtatásban is közölni kellett volna, hiszen a 18. századi nyomtatott kurzív kana írást előzetes gyakorlás, tanulás nélkül még a ma élő átlag-japánok sem tudják olvasni, nemhogy a japánnal tanulás útján megismerkedő idegenek, akármennyire is jól elsajátították a nyelvet.  Ez még bőven ráfért volna azokra a bizonyos üresen maradt oldalpárokra. És persze ehhez az is kell, hogy a fakszimile-oldalak nyomtatása tökéletesen éles legyen, de például a 204–205. vagy a 220–221. oldalon a szöveg egyes részei egészen elmosódottak (ebből a szempontból mindegy, hogy az eredeti dokumentum nyomtatása ilyen, vagy a jelen köteté).

A japán szakirodalom nyomán a kibjósik olvasóinak három szintjét lehet megkülönböztetni: 1. „felszínt értők”, 2. „burkolt jelentést értők”, 3. „íróval összeolvadó olvasók”. Több mint valószínű, hogy a magyar olvasók között aligha lesz a harmadik szintet elérő olvasó (például a „sare” nyelvi hátterét nyilván csak magyarázatból ismerhetik meg), de a második szintre talán fel lehet jutni, és még ha nem is fogja tudni a magyar olvasó a kibjósik összes rétegét felfejteni, bőven kárpótolni fogja annak a ma is vonzó edói világnak a panorámája, amely a kötetből megismerhető. Amikor 1994-ben egy hasonlóan korszakos fordításkötet megjelent, Kemenczky Judit és Duró Győző Nó-drámák kötete (Bp., Orpheusz, 1994.) Miklós Pál recenzióját a Színház folyóiratban ezzel a summázattal zárta: „De ha csak kevesen ismerkednek is meg a műfaj szépségeivel, e kevesek által […] a mi kultúránkban is helyet kap; és ázsiai értékekre nyitott kultúránk így válik igazán méltóvá európai rangjára.” Ez erre a kötetre is maradéktalanul igaz.

Zusammenfassung

Kinkin szenszei álmától a jó és rossz lelkek küzdelméig. Három edói kibjósi a XVIII. század végi Japánból (Vom Traum des Kinkin Sensei bis zum Kampf der guten und schlechten Seelen. Drei Edo Kibyōshi aus dem Japan des späten 18. Jahrhunderts) ist ein Pionierunternehmen in der ungarischen Übersetzung japanischer Literatur. Es entstand in der zweiten Hälfte des 18. Jahrhunderts und erlangte schnell große Popularität mit der Übersetzung von drei der lebendigen, humorvollen Bilderbücher (kibyōshi), die zur Unterhaltung von Erwachsenen geschrieben wurden. Zwei wurden vom Schöpfer des Genres Koikawa Harumachi (Kinkin sensei eiga no yume und Ōmu gaeshi bunbu no futamichi) geschrieben, der dritte von Santō Kyōden (Shingaku hayasome gusa) geschrieben wurde. Die Übersetzerin Andrea Csendom führte nicht nur die Übersetzung durch, sondern stellte auch die Umstände der Entstehung des Genres, den intellektuellen und sozialen Hintergrund der Edo-Kultur, die charakteristischen Stilelemente und die Ästhetik des Kibyōshi vor. Die Studie des Herausgebers Attila Buda analysiert die ungarischen Übersetzungen der alten japanischen Literatur. Das Besondere an dem Band ist auch, dass aufgrund der Merkmale des Genres nicht nur die Übersetzung des Textes im Band erscheint, sondern alle Seiten der Kibyōshi-Hefte genau wiedergegeben werden.

Tagged 18. század, Edo-kor, japán irodalom, kibjósi, Koikava Harumacsi, Szantó Kjóden