könyvismertetés

Mészáros Zsolt, Parádi Andrea és Rákai Orsolya szerk. Kaffka 100: Tanulmányok Kaffka Margitról. Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2020.

Bántóan kevés helyen emlékeztek meg Kaffka Margit halálának századik évfordulójáról három évvel ezelőtt, 2018-ban, de ez is csak a recenzeált kiadvány jelentőségét értékeli föl. A Kaffka 100 ugyanis az egyetlen mérvadó emléknyom arról, hogy a honi irodalom- és kultúratudomány nem feledkezett el teljesen a Nyugat number one írónőjének centenáriumáról. Az írónőéről, akit évtizedek óta rendszeresen odasorolnak a modern irodalom (jobbára férfiúi) tagjai közé, de ezt a kötelezőnek vélt gesztust a kortársakhoz mérten ritkábban követi tényleges kanonizációs vagy újraolvasási aktus.

A váratlanul lezáruló, de így viszonylag könnyen átlátható életmű jelentősége általánosságban nem is szorulna magyarázatra, de a Kaffka-olvasás mintha megrekedni látszana a jól hangzó közhelyek és sallangok hálójában. A Petőfi Irodalmi Múzeumban 2019 márciusában rendezett konferencia tizenhárom előadója éppen ezért állt elő azzal a szándékkal, hogy a tanácskozás révén, ahogy ezt az esemény beharangozójában olvashattuk, az életmű „az újabb kutatások és elméleti tanulságok felhasználásával” kapjon „új vizsgálati területek feltárását biztosító figyelmet”.

Ennél is fontosabb volt azonban az a cél, hogy az előadások egy majdani kritikai kiadás előmunkálatainak pozícióit töltsék be, megtisztítva a terepet az írói-költői szövegkorpusz legmagasabb szintű feldolgozásához – nőíró esetében Magyarországon első alkalommal. Mivel ez az óhaj a szerkesztői előszóban is teret kapott (7), nem nehéz mindezt a tanulmánykötet egészére vonatkozó olvasási ajánlatként értelmezni. A konferencia programjában szereplő tizenhárom előadás közül végül tíz előadás szerkesztett szövege került be a kötetbe, amelyek – az előszóban olvasható felsorolást követve – „a narratológia, a testelméletek, a feminista perspektíva, a társadalomtörténeti és kultúratudományi szemlélet és a komparatisztika módszertanának segítségével” (7) bírták szóra Kaffka Margit megjelent és jelenleg csak kéziratos formában kutatható szövegeit és „életszövegét”, egyszerre tiszteletben tartva és provokálva a honi kritikai kiadásokkal kapcsolatos protokollokat.

Nem valószínű, hogy a Kaffka szövegeivel kapcsolatos filológiai-textológiai munkálkodások más elbírálások alá esnének, de a kritikai kiadás jegyzetapparátusában vélhetően helyet kapnának az ezen a szinten még ismeretlen, fentebb felsorolt szempontok. Éppen ezért a Kaffka 100 feltáró-előkészítő jellegének egyik fontos sarokpontja a szerző „nyugatos” beágyazottságának, illetve az ezzel kapcsolatos közhelyeknek a megkérdőjelezése és újragondolása. Borgos Anna tanulmányának egyik fejezete A Nyugat hálójában címet viseli, és a szöveg reflektál is arra, hogy Kaffka Margitot igen gyakran az ebben a folyóiratban megjelenő szövegek, a folyóirat fontos figurái segítségével publikált kötetek, illetve a Nyugat kapcsolati hálózata segítségével véljük megragadhatónak, miközben karrierje és életműve értelemszerűen átível ezen az egy folyóiraton – még ha személyes reflexióiban maga Kaffka is elsősorban ezt a viszonyt tekintette a szerzői imágó, az írói nyilvánosságtér és az olvasóival kialakítható viszony elsőrendű médiumának: „Kaffkát nem a Nyugat »fedezte fel«. Saját írói pályája a lap megindulásával együtt bontakozott ki, azt alakítva-követve, alapvetően mégis önállóan.” (92) Hasonlóan fontos írások Rózsafalvi Zsuzsanna és Borbás Andrea tanulmányai, amelyek az Országos Széchényi Könyvtár és a Petőfi Irodalmi Múzeum különböző archívumaiban őrzött Kaffka-autográfok bizonyos csoportjait mutatják be, miközben a szerzeményezések „mikrotörténetei” révén az utóbbi évszázad recepció- és befogadástörténete is fontos fejezetekkel gazdagítható. Borbás a levelezésre koncentrál, míg egy másik írás, Mercs Istváné, a szerző kritikáit veszi szemügyre, megadva azokat a koordinátákat, amelyek segítségével ez a korpusz könnyedén beilleszthető a kritikai impresszionizmus keretei közé. Ehhez a tanulmánycsoporthoz sorolható még Zeke Zsuzsanna szövege, amelyben Boncza Berta „alkotói önkeresésének” fő mintáiról, Kaffka mellett Baskircsev Máriáról és Szendrey Júliáról olvashatunk.

A kötet írásainak másik csoportja közelebb áll a szoros szövegelemzéshez, de az egy-egy szöveg újraértelmezésére törekvő igyekezet helyett itt szövegpárok vagy szövegcsoportok válnak a vizsgálódás tárgyaivá. Kivéve Gintli Tibor elemzését, aki viszont „cserébe” meggyőzően állít új aspektusba egy irodalomtörténeti toposzt, nevezetesen a Bovaryné és az Isten háta mögött egyértelmű intertextualitását – Kaffka Mária évei című regényének segítségével. Elemi fontosságú Benedek Anna tanulmánya Kaffka kulcsregényeiről, a Színek és évekről és az Állomásokról, amelyek az erősnek tűnő valóságreferencia miatt óhatatlanul biográfiai síkra terelték a kortársi beszámolókat és az azóta született reflexiók jelentős részét, noha az előbbiek esetében a kritikusok „maguk segítenek abban, hogy egy hatalmi gépezet elhallgatott történetei lelepleződjenek”. (60) Rákai Orsolya tanulmányában a fokalizáció, az emancipáció és az elhallgatás összefüggéseiről olvashatunk. Ehhez a szerző többek között Virginia Woolf Modern Fiction című esszéjét és The Voyage Out című regényét, illetve Kaffka kötetben is megjelent Este című novelláját hívja segítségül, rámutatva arra, hogy a szubjektivitás cseppet sem magától értetődő kategória vagy fogalom. (45–46) Mészáros Zsolt A gondolkodók és egyéb elbeszélések című kötet (1906) néhány szövegének divattörténeti- és elméleti allúzióját veszi alapul ahhoz, hogy túllépjen a Kaffka szövegeiben a „modern női lélek ábrázolása és az önéletrajziság” nyomait (95) kereső-kutató értelmezéseken, míg Kapus Erika egy hallatlanul sokrétű szövegkorpusz (fikció, levelezés, napló, gyerekkönyv) segítségével mutatja be azokat a sebeket és sebhelyeket, amelyek egyfelől a hiány és a folytonosság megszakadásának, másfelől egy nem látható régió váratlan feltárulásának metaforáiként nyújtanak kapaszkodókat az életmű újfajta perspektívába helyezéséhez.

A Kaffka 100 egy Kaffka-relikviákat bemutató fényképgyűjteménnyel zárul, de szükséges felhívni a figyelmet az egyes tanulmányok szövegeit gazdagító fakszimilékre is, amelyek, lévén archívumi fondok mélyén lapuló, a szélesebb közönség számára nem hozzáférhető tételekről készültek, a kulisszák mögé „orientálják” az olvasót. A kötet ennek segítségével is jól illeszkedik a Petőfi Irodalmi Múzeum Studiolo című könyvsorozatába, ami a Magyar Irodalomtörténeti Társaság éves konferenciáiból szerkesztett kötetekkel együtt itthon talán a leglátványosabban járul hozzá egy-egy, nem feltétlenül elsővonalas szerző „felfrissítéséhez”, illetve a kanonikus szerzőkkel kapcsolatos beidegződések leporolásához.

Az utóbbi időben az időtlen idők óta „nyugatosként” kanonizált szerzők közül Móriczot Szilágyi Zsófia nagymonográfiája, Kosztolányit és Babitsot pedig jelenleg is készülő kritikai kiadások emelték-emelik ki a már-már zavaróan fojtogató közhely kontextusából, noha a folyóirat mindhármuk karrierje esetében óriási jelentőségű volt. Bár Kaffka esetében rendelkezésünkre áll egy, már a 21. században publikált, így idejétmúltnak nem nevezhető monográfia Bodnár György jóvoltából, az új, ezredfordulós olvasási-értelmezési stratégiákat vélhetően egy kritikai kiadás esetében lehetne igazán eredményesen hasznosítani. A Kaffka 100 mint egy formájában és tartalmában is vonzó kötet arról győzheti meg az olvasót, hogy itt az ideje Kaffka Margit életműve ráncba szedésének. A könyv alapján az ehhez szükséges szempontok, illetve az ezekben otthonosan mozgó, felkészült szakemberek mindenképpen rendelkezésre állnak.

Summary

Margit Kaffka is one of the most famous female writers of the Hungarian literature, yet her centenary passed quite unrecognized in 2018. (She died in 1918 of Spanish flu.) Kaffka 100 is a unique volume about this event. A conference was held in 2019 in Petőfi Literary Museum about Kaffka – Kaffka 100 is the collection of the edited versions of the presentations of the conference. The volume is a kind of zero stage of a critical edition of Kaffka’s oeuvre. Instead of interpretations of well-known works, the authors of the volume analyze unknown works or strive for demolishing cliches of Kaffka’s canonized novels and her career. There are papers which aim for reinterpreting the terms of key-novel or subjectivity, while others present unpublished autographs from different archives. Although Kaffka is a canonized author, the papers successfully manage to change the interpretative focus by presenting contemporary reading techniques on different texts of Kaffka.

               

Tagged 20. századi irodalom, Kaffka Margit, kritikai kiadás, Pim Studiolo