recenzió

Gyimesi Emese: Szendrey Júlia irodalmi pályafutása. Társadalomtörténeti kontextusok. Budapest, Ráció Kiadó, 2021 (Ligatura), 295 l.

Gyimesi Emese láthatóan már monográfiája megjelenése előtt igyekezett változtatni azon a tényen, hogy a 19. századi női szerzők szövegei javarészt csak a korabeli forrásokból hozzáférhetők. Miközben a női írók újraértelmezése egészen népszerű kutatási terület, a 19. századi női szerzők szépirodalmi és más típusú szövegeinek kiadása várat magára. 2018-ban Gyimesi Emese sajtó alá rendezésében jelent meg Szendrey Júlia összes költeményeinek kiadása, majd 2019-ben Szendrey Júlia gyermekkorának és Petőfi utáni házasságának és családjának eddig jórészt kiadatlan forrásai.

A mentalitástörténeti érdeklődés már az utóbbi kiadványból is jól látható volt. A Gyerekszemmel Szendrey Júlia családjában című kötet a szüleinek írt leveleket, gyermekeinek leveleit és a családi újságot elemezve járta körül, milyen lehetett nőnek és gyermeknek lenni a 19. század második felében Magyarországon.

A Ráció Kiadó Ligatura című sorozatában megjelent könyv a szerző doktori értekezésének monográfiává írt változata. A kötet bevallottan irodalom-, társadalom-, média- és kultúrtörténeti érdekeltségű. A kutatási perspektíva feltételezi, hogy a monográfus ne csak esztétikai szempontból értékes és kanonizált szövegekre helyezze a kutatói fókuszt. Így jóval összetettebb kérdéskörök elemzését kapjuk. Gyimesi Emese az irodalmi kérdések vizsgálatával együtt mintegy a hagyományt is újraértelmezi: alapvető a mikrotörténeti lépték, de többféle nézőpontot is érvényesít.

Gyimesi fontos meglátása, hogy nehéz volna egységesen az irodalomban és szakirodalomban oly elterjedt „nőírók”-ról beszélni, hiszen különböző szerepmodelleket, kommunikációs és publikálási stratégiákat figyelhetünk meg a különböző női írói pályákon. Társadalmi és kulturális pozíciójuk kapcsolja össze a nőszerzőket. A 18. század végén a megelőző időszaknál jóval szélesebb körű olvasási tevékenység egy idejű volt azzal, hogy a női szerzők is irodalmi tényezővé váltak. Ez az a kor, amikor a korábbi, 18. század végi mecenatúra helyett kiadói alapú publikáció és intézményrendszer alakult ki. A kéziratos kultúra és nyilvánosság más közegeknek biztosította a szövegek hozzáférhetőségét. Gyimesi azt is elemzi, hogy milyen okai lehettek annak, hogy egyes szövegek kéziratban maradtak, egyesek pedig nyomtatásban jelentek meg. Nem szűkíthető a vizsgálat ugyanis a nyilvános szférára, a nyomtatott forrásokra, hanem a privát szférát is vizsgálni kell. A kötetben végig ott húzódik az „elválasztott terek” elmélete (concept of separated spheres), amely gyakran alkalmazott elmélet a 19. századi nőtörténeti kutatásban. A kérdésfeltevés, hogy mit jelent a szembenállás a magánhasználatra szánt és a publikált szövegek között, sokat elárul a korról, az elvárásokról és magukról a szerzőkről, az irodalomról. Nem csupán az 1858 és 1863 közötti időszakról, hanem egy tágabb időintervallumról és nagyobb ívű problémáról van szó, amelyhez éppúgy hozzátartoznak az 1840-es évek női szerzőinek megítéléséhez tartozó dokumentumok is. Szendrey megítélése azért maradhatott változatlan, mert kevésbé vizsgálták a privát szférához tartozó dokumentumait.

Szendrey Júlia megítélése mint nő és mint Petőfi özvegye rendkívül izgalmas mentalitástörténeti kérdéseket vet fel. Normák hatása és változása ez egyszerre. Szendrey Júlia ugyanis olyan női író volt, akinek nem volt férfitámogatója, és az özvegyszerepben sem tündöklött; nem tartozott irodalmi csoportosuláshoz, és nagyon sok orgánumban publikált. Mindennek ellenére sem értékelték önálló szerzőként, mindig a személyisége, életútja állt az értelmezés középpontjában, nem a szövegei. Általánosan elmondható, hogy Szendrey Júliáról mint sztárról, női bálványról olyan állításokat fogalmaztak meg, amelyek kevésbé az egyéniség megismeréséhez, a versek vagy naplószövegek mélyrétegeihez akartak közelebb kerülni, hanem egy konstruált, újabb és újabb rétegekkel színesített képet mutattak fel. Leginkább abban a keretrendszerben, amiben Szendrey Júlia mint Petőfi felesége és özvegye jellemezhető és írható le.

A könyv bevezetője és módszertani fejezete után az Excentrikus nő és a múzsa – Szendrey Júlia és a Nyugatosok című fejezete Szendrey Júlia szereplehetőségeit értelmezi, s helyezi őket hosszú távú történeti perspektívába. Szendrey a Nyugatosok tárcáiban, esszéiben, prózáiban a „múzsa, írófeleség, kékharisnya, excentrikus nő, forradalmár nő, femme fatale” konzervatív és haladó nőszerepeit egyaránt megkapta. A Nyugat szerzői mindvégig múzsaként hivatkoznak rá, holott a maga korában, Petőfi halála után kivívta magának az önálló szerzőszerepet publikációival. A 20. század eleji értékelések, Ady, Schöpflin és Hatvany szövegei azonban nem voltak érzékenyek erre a szerepváltozásra. Fontos eredménye a fejezetnek, hogy Gyimesi Emese azokat a korjellemzőket regisztrálja, amelynek hatására megváltozott a Szendrey Júliáról és a női szerzőkről való gondolkodás. A három szerző írásában közös, hogy korukat jóval megértőbbnek és haladóbbnak gondolták el, mint a 19. századot. Ebben az ítéletben az is benne van, hogy a korábban elítélt „férfias” nőalak immáron izgalmas, vonzó nőképpé vált.

Az 1847-ben a Hazánkban és az Életképekben megjelent naplórészletek közé egyetlen olyan leánykori részlet sem került, amely nem a Petőfi-szerelemhez kapcsolódna. Már eleve az előszó Petőfit teszi központi figurává, s az ő szerelmi boldogságának alakulásáról kaphat képet az olvasó. A közlés módja: az értelmezést befolyásoló kihagyások, átírások, a részletek folytatásokban való közlése is szerkesztői koncepciót rejtett. Ráadásul az értelmezés rendszeresen Petőfi és Jókai szerkesztői beavatkozását affirmálva fordult a megjelent naplószövegekhez, mintha a stilizálás mindenképpen indokolt lett volna, s nem egy értelemmódosító, a kontextust radikálisan megváltoztató szerkesztés történt volna. Mindazonáltal Szendrey Júlia naplótöredékeinek publikálása egybeesett Petőfi Úti levelek részleteinek publikálásával. Az igen jelentős különbség a két szövegforma között az a nem elhanyagolható tény, hogy Petőfi a nyilvánosságnak szánta írását, Szendrey Júlia pedig privát használatra szánta naplóját. A két szöveg hatását jól mutatja, hogy a Családi Kör, Kánya Emília lapja úgy emlékezett vissza Szendrey Júliára halálakor, hogy Szendrey volt az, aki az Úti leveleket írta, „mely országszerte nagy figyelmet keltett”. Ady, Schöpflin, Hatvany túl szentimentálisnak, illetve a nyilvánosságnak szóló szövegekként értelmezték Szendrey Júlia naplóit, s így a naplóíró hitelességét kérdőjelezték meg. A másik fő ok, hogy Szendrey Júlia naplói 1925-ig nem kerültek elő, s a nyilvánosság a Jókai és Petőfi kiadása által szerkesztett, átírt, s saját kiadói céljaikra alakított naplószöveget ismerte. Azok a közhelyszerű megállapítások, amelyek Szendrey Júliáról olvashatók az irodalomtörténetben, annak a naplónak az elemzésével is összefüggnek, amelyet Jókai konstruált meg. A naplókiadás eleve befolyásolta, s évszázados távlatban határozta meg Szendrey Júlia imázsát. Gyimesi Emese monográfiája ugyanakkor azt is megmutatja, milyen szerepeket szánt a sajtó a női szerzőknek, miféle sajtóközeg létezhetett az előtt, hogy a női szerzők tömegesen jelentek volna meg a nyilvánosságban.

Szendrey Júlia naplóinak hangvétele elmélkedő és önelemző. A naplóíró elsősorban belső események, érzések rögzítésére és elemzésére koncentrál, ritkák a külső események, történetek leírásai. Az érzelemleírások, a naplóíró én hangulatának elemzései jóval inkább köthetők az egyedülléthez, vagy a változáshoz. A témák és a hangvétel mellett naplóbejegyzések időpontjai és gyakorisága is ezt támasztja alá: a Petőfi feleségeként Pesten töltött időszakból egyetlen bejegyzés található, amely a pár egy utazását írja le. A naplóíró én tehát kevésbé kötődik a Petőfivel való kapcsolathoz.

Amikor Gyimesi Emese Szendrey Júlia naplóíró gyakorlatát elemzi, akkor elsősorban az érzelmek szerepére koncentrál. A vizsgált korpusz Szendrey Júlia leánykorában írott naplói. Szendrey naplója mint a naplóíró érzelmeinek elemzése sok tanulságot hoz, s a módszer nagyon jól alkalmazható az ilyen típusú ego-dokumentumok feldolgozásához. A szerző más naplókkal való összehasonlításra is vállalkozott: Kölcsey Antónia, Slachta Etelka, Bártfay László naplóival vetette össze Szendrey Júlia naplóját. Az összehasonlításból azt a következtetést vonja le, hogy Szendrey Júlia a leveleit használja arra, amire más szerzők a naplóiakat, tudniillik az események, történetek, mindennapok narrálására. Ez a nézőpont idáig nem érvényesült az irodalomtörténeti elemzésekben. Az is sokatmondó, hogy a derűs, enyelgő levelek hangneme és a naplók komolyabb retorikája nagyon ritkán keverednek egymással. Hétköznapi eseményekről leginkább csak akkor ír, ha azok felkavaróak, jelentős érzelmi hatással vannak rá. Gyimesi Emese szerint ez a nyilvános és a privát szféra, az egyén és a társadalom elkülönítése az íráshasználat szintjén. A privát és a nyilvános elemzése mértéktartó maradt. Mint minden oppozíciós fogalom használatának, meg volt a veszélye, hogy a privát-nyilvános fogalmi dichotómia túlegyszerűsíti az egyébként komplex problémakört, azonban a szerző nem esett ebbe a hibába.

Szendrey Júlia ki nem adott versei közel vannak a naplóiból ismert világhoz. Versgyűjteménye kronologikus sorrendben tartalmazta a verseit, s úgy tűnik, versírói és naplóírói gyakorlata más tekintetben is közel álltak egymáshoz. A publikált versek és a kéziratban maradt darabok összevetése azért izgalmas, mert Szendrey Júlia egészen más képet mutatott meg magáról a nyilvánosságnak, mint a saját használatra szánt szövegeiben. A szerző nagy hangsúlyt helyez a két közeg összehasonlítására, s az eredmények magukért beszélnek. Egy ilyen összehasonlítással jól exponált képet kaphatunk arról, hogy egy női szerzőnek a korabeli sajtó milyen elvárásrendszereinek kellett megfelelnie, milyen stratégiákat alkalmazott, és idővel hogyan változott meg a közeg és az elvárások. Gyimesi Emese női szerzők versgyűjteményeit vonta be az elemzésbe, a korban ismert költőnők mellett (Majthényi Flóra, Wass Ottilia) Bulyovszky Lilla színésznő és Malom Lujza kéziratos verseit is megvizsgálta.

A monográfia egyik fő kérdésfeltevése, hogy milyen női szerepek élnek a 19. század közepének sajtójában. A férfi és a női Gyulai Pál Nők a tükör előtt című szövegében mintha egymást kizáró kategóriákként szerepelnének. Gyulai megítélése szerint a privát szférához a női szerzők művei tartoznak: ugyanis a boldogtalanság fenyegeti azt a nőt, aki a műveit publikálni kezdi. A női örömök ellehetetlenülésével együtt a család boldogsága forog kockán. A nők tehát itt nem csak az egyéni sorsukat kockáztatják, hanem a társadalmi stabilitás fő tartóoszlopát a család harmóniáját is. Ezen a ponton Gyulai főként a divatlapok felelősségét hangsúlyozta. Mindazonáltal a vita kevésbé tűnik radikálisnak, ha megnézzük Gyulai opponenseinek a véleményét is.  Abban ugyanis nem volt nézetkülönbség, hogy a társadalmat a család intézményére kell alapozni. S kevésbé tűnhetett ismeretlennek az a retorika, amely szerint a hanyatlás a család intézményének romlásával kezdődik.[1]

A monográfia a mentalitástörténet szempontjából vizsgálta meg Szendrey Júlia és Arany János kapcsolatát. Arany levelezése mentalitástörténeti vizsgálatra messzemenőkig alkalmas forrásanyag. A levelezésből kitűnik ugyanis a női szerepeket értékelő, a női szerep evidens elvárásaihoz hozzámérő attitűd. Arany János gyakran a felesége, Ercsey Julianna alakjához hasonlítva jegyez meg a megszokottól eltérő viselkedésmintákat. A levelek nem csak egy külső véleményt fogalmaznak meg, hiszen Szendrey Júlia és Arany János aktív kapcsolatban álltak, tehát gesztusaik személyes kapcsolatukat is befolyásolta. Az elemzés azért izgalmas, mert nem leíró jellegű, hanem a kapcsolat alakulásának hátterében meghúzódó okokat is kutatja.

A mentális térkép fogalmának használata és alkalmazása eredményesnek bizonyult Szendrey Júlia esetében. Írásaiban az általa nem ismert, de vágyott, elképzelt városokról is olvashatunk reflexiókat. Az efféle asszociációkat azért lehetett érdekes bevonni a kutatásba, mert közelebb engednek Szendrey kulturális eszméléséhez, a párizsi, velencei romantikus mintázatok követéséhez. A mentális térkép fő „helyszínei” Pest-Buda és a Szatmár megyei települések. Ez az az időszak, amikor az irodalmi élet alapvetően Pest-központú lett. Az 1845–1847 közötti időszakban Nagykároly központi helyen volt Szendrey Júlia életében, ennek a városnak a társasági életéhez kapcsolódik. Nagykároly mellett Szatmárnémeti kapott még hasonló funkciót. Izgalmas és komoly módszertani potenciállal bír az utolsó fejezetben annak a saját használatú családi dokumentumnak az elemzése, amelyet Szendrey Júlia 1865 karácsonyán kapott ajándékba gyerekeitől. A Tarka Művek információt ad a gyerekek és a család irodalmi gondolkodásáról, az irodalmi élet pozíciói megragadhatók általa, mert a gyerekek imitálják a szerkesztők, kritikusok jellegzetes hangjait.

Igen nagy figyelem mutatkozik (a művészetekben, a popkultúrában és a tudományban is) a független, erős, forradalmi, szuverén női karakterek történetei iránt, nem meglepetés tehát a Szendrey Júlia alakja iránti érdeklődés. A monográfia szerzője hiteles, mértéktartó és mégis stílusos, izgalmas hangnemben beszél főszereplőjéről. Megnyugtató, hogy idegen tőle a romantizáló narratívateremtés. Éppen a moralizálás, pszichologizálás, az élettörténet és a tettek jól kerekített, jól hangzó narratívába illesztése jellemezte ugyanis a múlt század irodalomtörténészi vagy írói értelmezéseit, s ennek hatása valójában máig érezhető. A monográfia fontos eredménye, hogy számot vet az említett rétegekkel, és azokra reflektálva, azokat újraértelmezve foglalkozik Szendrey Júlia írásaival. Miközben az életmű újraértelmezése történik meg, a kor társadalmi és kulturális kérdéseit is újratárgyalja. A könyvben világos és jól strukturált gondolatmenetek, tanulságos és mély fejtegetések szerepelnek.

A monográfia alaposan feldolgozta, hogy a közvélemény nem tudta elfogadni Szendrey második házasságát. Válása Horvát Árpádtól szintén izgalmas további téma lehetne. Szendrey Júlia is beszámol olyasmiről, hogy a férje, Horvát Árpád botrányos képeket mutogatott neki. Felbukkan valami ebben az ügyben, ami általában a házassági problémák mélyén volt elrejtve.

Gyimesi Emese áttekintésében – nagyon helyesen – a szá­zad­for­du­ló nem je­lent határt az irodalomtörténeti korszakolásban. Így olyan mentalitás-, eszme- és kultúrtörténeti kérdésekre is rálátás nyílik, amelyek nagyobb időtávlatban érthetőek meg. Ez a nőtörténeti kutatások izgalmas és lényeges rétegét mutatja meg. Azt például nagyon fontos látni, hogy az írónővita egy igen szűk társadalmi csoportot érintett.[2] Az ekkor felmerülő kérdések nem foglalkoztak a kor lényeges nőkérdéseivel, ami a korabeli társadalom széles körét érintette. Az emancipálni kívánt nők száma igen-igen csekély. A Nyugat szerzői Szendrey Júlia-reflexióinak elemzése is ugyanezt a felső-középosztálybeli, művelt réteget érintette. És ezzel nyilvánvalóan tisztában van a monográfia szerzője is. Azonban talán még jobban artikulálható lett volna a lehetséges kortárs reflexió a 20. századi és korabeli női szerepekről való gondolkodásról. Ha valamivel még nagyobb tétet lehetett volna adni Gyimesi Emese briliáns könyvének, akkor az a kortárs társadalomtörténeti és feminista kérdésekre vonatkozó reakció.

[1] Vö. Vaderna Gábor, „Gyulai Pál, Arany János és a nők: A női írás a 19. század második felében Magyarországon”, Irodalomtörténet 96., 2. (2015): 146–175, 166–167.

[2] Vaderna, „Gyulai Pál, Arany…”, 174.

Summary

The book, published in the Ligatura series, analyzes the literary career of Júlia Szendrey and uses various methods and approaches in social history. The judgment of Júlia Szendrey as a female author and as the widow of Sándor Petőfi raises extremely exciting questions about the history of mentalities. The volume is admittedly of literary, social, media and cultural historical interest. One of the main questions in the monograph is the perception of female writers in the mid-nineteenth century press and how these roles changed during the nineteenth and early twentieth centuries. Using microhistorical considerations, the volume also analyzes the behaviour of the mass press and the manuscripts and the private and public spheres. Emese Gyimesi elaborated Júlia Szendrey’s literary career with a rich source material: a reinterpretation of previously unpublished manuscripts and printed works.

Tagged 19. századi irodalom, Arany János, Gyulai Pál, íráshasználat, napló, Petőfi Sándor, sajtótörténet, Szendrey Júlia