recenzió

Hegyi Klára, A füleki szandzsák. Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, 2019.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének munkatársai között 2014-ben a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal támogatásával kezdődött az az együttműködés (NKFI K 108919, 132475 és 132609), amelynek fő célkitűzése, hogy összegyűjtve a Magyarország területére vonatkozó összes fennmaradt 16‒17. századi oszmán jövedelem- és birtokgazdálkodási iratot, feldolgozásukat követően a résztvevő kutatók a levéltár honlapján létrehozzanak egy online elérhető adatbázist, a vizuális megjelenítést is biztosítva egy kapcsolt térinformatikai adatbázis segítségével.

Ez azt jelenti, hogy térképeken megjeleníthetővé válnak a különféle témakörökben végrehajtott lekérdezések eredményei, ami látványosan megkönnyíti a különböző térbeli és időbeli adathalmazok elemzését, összehasonlítását, lehetőséget teremtve a kor igényeinek megfelelő alapkutatásokra az adott időszakkal foglalkozó kutatók számára. A későbbiekben további előrelépést jelent majd ennek az oszmán adatbázisnak az összekapcsolása a magyar dikális összeírások adatbázisával, aminek köszönhetően mindkét fél iratanyaga egyszerűen hozzáférhetővé, összevethetővé válik.

Hegyi Klára, neves történész-turkológus kezdetektől fogva részt vesz ennek a projektnek a munkájában. Az oszmán iratok olvasásában szerzett jártasságával nélkülözhetetlen segítője, mestere a fiatalabb nemzedék tagjainak. A kutatások első szakaszában ő dolgozta fel a hódoltság északi peremvidékén fekvő két oszmán közigazgatási egység, a hatvani és a füleki szandzsák meglévő, a projekt gyűjtőkörébe tartozó számviteli jegyzékeit, törökül deftereit. Ezek fajtájuk szerint a következők: szandzsák-összeírások (mufassal defteri), fejadó-összeírások (cizye defteri), javadalombirtokok jegyzékei/tímár-defterek (icmal defteri) és a birtokadományozási naplók (timar ruznamçe defteri). Ennek köszönhetően került kutatásai látóterébe a füleki szandzsák, és írta meg a róla szóló monográfiáját. A szandzsáknak nem jók a forrásadottságai, kevés oszmán deftere maradt fenn, az is jórészt csak a 16. századból. Magyar források viszont bőven rendelkezésre állnak, azonban főként az oszmán szempontból forrásszegény 17. századból. Hegyi Klára nem olyan kutató, aki megijed a nehézségektől, a sok munkától, amit bizonyít többek között a hódoltsági török várakról és azok katonaságáról írt 3 kötetes monumentális munkája is. Sok türelmet, kitartást igénylő, aprólékos munka eredményeként összeállított egy kötetet, amely a vizsgált kérdéskörben áttekintést nyújt a hódoltság egész időszakáról.

A füleki szandzsák a vár 1554-es bevételét követően alakult meg. Mindössze 1593-ig, Fülek visszavételéig állt fenn. Azonban falvai a 17. században is adóztak a törököknek, akik továbbra is a füleki szandzsákhoz tartozóként tartották nyilván ezeket. Oszmán defter mindössze egy 1559-es tímár-defter, három azonos, az állami adót fizető háztartások számát tartalmazó fejadó-összeírás az 1570-es évekből és birtokadományozási naplók, rúznámcsék állnak rendelkezésre a terület vizsgálatához, melyek közül az első kettőt a szerző a kötet második felében található függelékben publikálja is. Teljesen hiányzik azonban az egyik legfontosabb deftertípus, a szandzsák-összeírás (mufassal defteri), és a változások követhetőségében fontos szerepet betöltő deftersorozatok elemzésére sem adódott lehetőség. A magyar források jelentették a segítséget, melyek dikális összeírások, urbáriumok és vármegyei vizsgálati jegyzőkönyvek voltak.

Az utóbbi évek kutatásai rávilágítottak arra, hogy a török hódoltság peremvidéki szandzsákjai a belsőbb területektől eltérő, speciális helyzetben voltak, ami a füleki szandzsák esetében is érvényes állítás. Az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság között nem húzódott a mai értelemben vett határvonal. Az oszmánok újabb települések adózás alá vonásával, hódoltatásával igyekeztek befolyásukat tovább terjeszteni az ellenséges területek irányában. Ennek gyakorlati megvalósítása a határvidéki szandzsákok előkelőire és szpáhijaira hárult, akik folyamatos portyázásaikkal zaklatták a vidék lakosságát az adófizetés kikényszerítése céljából. Szolgálatuk fejében javadalombirtokokat kaptak, melyeket a szandzsák-összeírások alapján jelöltek ki számukra. Először felmérték, megbecsülték az egyes települések adózóképességét, majd az éppen elérendő cél szempontjából a legmegfelelőbbnek gondolt módon ‒ időnként manipulálva is az adatokat ‒ különféle jövedelmű birtoktesteket alakítottak ki, és kiutalták azokat kijelölt birtokosaik részére. Míg a belső területeken nagyobb hányadban a szultáni kincstár volt a bevételek haszonélvezője, a peremvidéki szandzsákokban a hódoltatók igényeinek kielégítése és a további előrenyomulás ösztönzése volt az elsődleges szempont. A javadalombirtokos katonaságot oly módon próbálták érdekeltté tenni, hogy hódolatlan helységeket is felvettek a szandzsák-összeírásokba, majd ezeket is kiutalták a javadalombirtokok részeként. Teljes jövedelmükhöz csak ezek hódoltatását követően juthattak hozzá birtokosaik. Így aztán a végeken sosem volt béke. A magyar és török igazgatás, jogrendszer és adóztatás együttélése és ezek hatása egymásra a belső területekkel összevetve szintén eltérő viszonyokat eredményezett ezeken a területeken.

A szerző miután a kötet elején röviden szót ejt az északi szandzsákokról, ezt követően végigvezet bennünket térben és időben a füleki szandzsák hódoltatási folyamatán. Ennek sebességét jól mutatja, hogy a szandzsák megalakulását követően, két-három év elteltével már mintegy 270-280 lakott helynek volt török földesura. Gömör és Torna megyét az 1570-es években már hódoltnak lehetett tekinteni. A törökök előrehaladásának irányát többnyire a folyók völgyeiben futó utak határozták meg. A mintegy 30 magyar vár nem tudta feltartani őket, nehézséget csupán a magas hegyek és a nagy távolságok jelentettek számukra. Éppen ezért Borsod és Abaúj megyékben némileg más volt a helyzet. Itt már a nagy távolság akadályt jelentett, és a hatvani szandzsákkal is osztozkodniuk kellett a területen. Borsod megyében az első 2-3 év után 18, Abaújban pedig 7 településnek volt török birtokosa. A 17. század több sikert hozott.

A történteknek hatása volt a települések adózóképességére, kezdetben sok pusztává vált közülük, de az 1570-es évekre nagy részük magához tért. Az állandóan cserélődő török birtokosaikra vonatkozóan mindössze egy tímár-defter és a birtokadományozási naplók, az ún. rúznámcsék szolgáltatnak adatokat. Az 1580-as évektől a birtokok értéke csökkenni kezdett a nagy számban szpáhi létre aspirálók megjelenésével. Emiatt egyre kevesebb helységből állították össze birtokaikat, hogy valahogyan ki tudják elégíteni az igényeket. Ehhez még hozzáadódott az Oszmán Birodalomban elhatalmasodó infláció, így a szandzsákbég kivételével a birtokosok helyzete egyre rosszabbá vált, aminek rövidesen jelentkeztek a következményei.

Az adózásról szólva, a kivetett adók a peremvidéken többnyire alacsonyabbak voltak, mint a belső területeken. A kettős adózás nagyobb terhei miatt mind a magyar, mind a török fél kényszerűségből alkalmazkodott. Az itteni török összeírásokban szereplő alacsonyabb adóösszegekre viszont van más magyarázat is. A török hivatalok, ha akartak, kedvezni tudtak a végek javadalombirtokosainak oly módon, hogy a számukra kiutalt birtokok településeinek felméréssel vagy becsléssel megállapított adóját az összeírásokban ‒ aminek alapján a birtokok kiutalása történt ‒, alacsonyabban határozták meg, mint azok tényleges adózóképessége. A bejegyzett alacsonyabb adóösszegeket alapul véve válogatták össze a meghatározott értékű birtokokat alkotó településeket a javadalmazottak számára. Amennyiben ők a kiutalást követően képesek voltak behajtani ezektől a településektől a valós adózóképességüknek megfelelő magasabb adókat, ez a többletjövedelem is az övék lett, őket gazdagította. A hivatalok ezen hozzáállásában is a hódoltató katonaság érdekeinek előtérbe helyezése nyilvánult meg.

Ezenkívül a török birtokosok számára is kedvező volt, amikor egy település adóját alacsonyabban állapították meg, ily módon e számukra kiutalt jövedelmen felül behajtható többlethez tudtak jutni, ami őket gazdagította. Ebben az esetben is a hódoltató katonaság érdekeinek előtérbe helyezése mutatkozik meg. A behajtott adókról csak magyar források állnak rendelkezésre. Mind az állami, mind a birtokosoknak fizetett pénzadók jellemzően emelkedést mutattak, ritkán azonban akadt példa az adó csökkentésére is, ha az élet úgy kívánta. Az oszmán állam számára a dzsizjének nevezett fejadót, más néven harácsot és egy magyarul szablyapénznek nevezett hadiadószerű adót fizettek, de akadt néhány, a forrásokban összefoglalóan „zsarnoki fizetnivalók”-ként említett adó is, amelyek esetében nem tisztázott, hogy kinek jártak. A birtokos szpáhik az adókat a török várakhoz ‒ azaz a lakóhelyeikhez ‒ közel fekvő településektől többnyire termények és robot formájában, a távolabbiaktól főként pénzben kérték, de például mézet és vajat szinte mindenki adott. Az adók mennyisége idővel a különféle pénzek vagy mértékegységek átszámolásánál tapasztalható ügyeskedés miatt is növekedett. Már a 16. században is megfigyelhetőek bizonyos nem rendszeres szolgáltatások. Ilyen például az épületfa, tűzifa, széna vagy éppen ajándékok hordása a töröknek. A robot ekkoriban még nem volt általános, ezek a terhek a 17. században növekedtek szinte elviselhetetlenné. Mivel a török szandzsák-összeírások a kivetett adók összegét tartalmazzák, a behajtott adók mennyiségének és fajtáinak vizsgálatához akkor is feltétlenül szükséges a magyar források vizsgálata, ha rendelkezésre áll szandzsák-összeírás.

A 15 éves háború során a törökök 1593 novemberében elvesztették Fülek várát. Később azonban a füleki szandzsák településeit lépésről-lépésre újra hódoltatták, de ekkor már – annak 1596-os elfoglalását követően – Eger vezényletével. Ekkortól az egri pasa volt az úr a vidéken. A magyar vármegyék szerint a terület a 17. század közepére vált újból teljesen hódolttá, bár elképzelhető, hogy ez az állítás nem teljesen igaz. A bizonytalanság abból fakad, hogy a hadiadó 1647-es nagy mértékű megemelése után érdekükben állt hódoltnak vallani magukat. A hódolt porták ugyanis a hadiadónak csak a felét fizették. Ahogy arról már szó esett fentebb, a szpáhi birtokosok helyzete  rosszabbodott. Így keresni kezdték a pótlólagos jövedelmet biztosító lehetőségeket. A század eleji kezdeti visszafogottabb adóztatást követően az adók mennyisége és fajtái egyre csak növekedtek. Az adóztatás gyakorlata nem annyira az előírt szabályok szerint, hanem inkább az adott helyszín szükségletei, lehetőségei és szokásai szerint alakult. A korábbi erős centralizációt felváltotta egy decentralizációs folyamat, aminek következtében kezdett elhatalmasodni a zűrzavar. Igyekeztek megszerezni mindent, amire szükségük volt. Az idő múlásával az oszmán adózás gyakorlata egyre jobban hasonult a magyarhoz. Például elviselhetetlen mértékben megnőttek a robotterhek annak ellenére, hogy az oszmán összeírásokban nem fordult elő ez az adófajta. De az egyre gyakoribbá váló portyázások is nagyon megviselték a vidék lakóit. Sok embert elhurcoltak ilyenkor, a családfőket többnyire otthon hagyva, hogy legyen aki ki tudja fizetni a többiek kiváltására kirótt váltságdíjakat.

Hegyi Klára könyvéből megismerhetjük a füleki szandzsákban élő népesség viszontagságait. Mindezt számos példával illusztrálva, rengeteg adatot felsorolva teszi a szerző. A munkája során használt forrásokat mindig kritikával kezeli és ritkán tapasztalható türelemmel, kitartással tárja fel azok titkait. Nagy érdeme, hogy a kedvezőtlen forrásadottságok ellenére kutatásaival nem állt meg a 16. század végénél, ahogy ez a hódoltság vizsgálata esetében gyakran megtörténik.

Summary

In her book Sanjak of Filek, Klára Hegyi presents the process of Ottoman occupation in this administrative unit on the northern borderland of the Ottoman Empire in the sixteenth and seventeenth centuries. Military clashes were frequent in this region for a hundred and fifty years. Using archival materials such as the Ottoman icmal defter, cizye defters, and timar ruznamçes, as well as the historical sources of the Hungarian counties, she studies the peculiarities of this peripheral area of the occupied parts of historical Hungary, where two states maintained their influence in everyday practices. We get to know the Ottoman timar system, and the logic behind the distribution and pattern of estates allocated to the Ottoman military force. The central treasury left most of the incomes with the sipahis, whose task in turn was to increase the area under taxation. The author provides a detailed description of the vicissitudes of the population of this sancak. Studying taxation, we can see the modification of the Ottoman taxation system, which became similar to the Hungarian system as time passed, for example, in the appearance and continuous increase of socage (robot), although it remained an unofficial practice.

Tagged adatbázis, defterek, füleki szandzsák, hódoltatás, török hódoltság peremvidéke