recenzió

Angyalosi Gergely. Az állandó és a változó: Tanulmányok és kritikák. Budapest: Magyar Irodalomtörténeti Társaság, 2020.

„Jelen kötet 2015 és 2018 között született írásokat tartalmaz. Ezek többsége irodalomtörténeti tanulmány, főleg a 20. századi magyar irodalomtörténet tárgyköréből.” – kezdi új könyvének mértéktartó önmeghatározását Angyalosi Gergely, majd azon meggyőződését hangsúlyozza, mely szerint a modernség mint egységes irodalomtörténeti fogalom nehezen lehatárolható, így az olvasó ne is számítson efféle törekvésre a kötet olvasásakor.A legjobb értelemben tankönyvszerű, világos bevezetőjében rögzíti: a modernséget diszkurzív térként (Foucault) képzeli el, ahol az ellenirányú tendenciák épp annyira részét képezik a korszak történetének, mint a fősodor. Alapállása rokon Baudelaire A modern élet festője című esszéjében kifejtett kettős szépségelméletével, amelyben az örök és abszolút szépség a triviálissal és az alkalmival kapcsolódik össze. „A modernitás a múló, a rövid életű, az alkalomtól függő művészet egyik fele, míg a másik az örök, a soha nem változó…” – idézi Baudelaire-t, kiemelve, hogy e gondolat újszerűsége voltaképpen abban áll: érvelésében mennyire nem hierarchikus, sokkal inkább kölcsönös e két komponens viszonya. A tanulmánykötet címe (Az állandó és a változó) is minden bizonnyal erre a megállapításra utal, egyszersmind arra vállalkozik, hogy felfejtse a különböző irodalomtörténeti jelenségek e kettős (vagy inkább ellentmondásos) természetét, megértse alakulásuk folyamatát és bemutassa azok összetettségét. A három plusz egy fejezet írásai (a kötet zárásaként egy interjút olvashatunk a szerzővel), ennek szellemében igyekeznek kibontani olyan – saját terminusával élve – részproblémákat, mint a magyar irodalmi szecesszió mibenléte, Ady és a francia szimbolizmus találkozási pontjai, Babits és a pszichoanalízis kapcsolata, Füst Milán Negyedik Henrikjének irodalomtörténeti besorolhatósága vagy az impresszionizmus természete.

A kötet súlypontját e tekintetben kétségkívül a magyar irodalmi modernitás korszakában vizsgálódó, Modernségek, ha találkoznak című fejezet adja, de a szerző által írt kritikákat egybegyűjtő A könyvek sorsa – könyvek és sorsok című fejezet is ide kívánkozik. Részben azért, mert a bírálat tárgya általában a korszakhoz kapcsolódó monográfia vagy fordításkötet, részben pedig annak az attitűdnek köszönhetően, amely Angyalosi jelen kötetben szereplő, bármilyen műfajú szövegeit egymással összekapcsolja. Ez tágabb értelemben az a képesség, hogy egy korszakot, egy életművet vagy akár egyetlen verset egymással összefüggő, egymást feltételező vagy egymással feleselő trendek sokrétű valóságában képes láttatni és értelmezni. (Megjegyzem, erre a posztmodern irodalomelméleti alapállásra asszociálhatunk akkor is, amikor az idézett fejezetcímben többes számban látjuk említve a modernség kategóriáját.) A szimultán vagy – hermeneutikai fogalommal élve – körkörös megértés működésére jó példa a disznófejű Nagyúr irodalmi-mitológiai előképeinek felkutatására vállalkozó írás, vagy a Móricz Zsigmond (Forró mezők) és Török Gyula (A porban) prózájának motivikus összekapcsolhatóságára rákérdező tanulmány. A Babits-dolgozat például látszólag egyetlen vers (Psychoanalysis Christiana) illetve verscím szokatlan modalitásának mibenlétére kíváncsi, ám ennek a kérdésnek a megválaszolásához a recepció minden vonatkozó ismeretanyagát dinamizálja, hogy azokkal vitatkozva (esetleg egyetértve) egy új közelítési pontot kínáljon fel, nevezetesen a Füst lírájával való összevetés lehetőségét.

Hozzáteszem: stílusát, retorikáját tekintve teoretikus szöveg ritkán ilyen előzékeny az olvasóval. Ennek egyik oka abban keresendő, hogy a kivételes irodalomtörténeti és művészetfilozófiai tájékozottság mellett Angyalosi írásait áthatja a személyesség. Az impresszionizmussal foglalkozó tanulmány is úgy hivatkozik Vajda Mihály Gondolatok a festészet ürügyén című írására, hogy röviden elbeszéli a citált szöveggel való első találkozás körülményeit és reflektál az azóta keletkezett időbeli távolságra. Mindez nem öncélú anekdotázás, nagyon is szerves része az érvelésnek, hiszen egyúttal érzékelteti a viszonyt Vajda festészet-tanulmányának hetvenes évekbeli fogadtatása (vagy elhallgatása) és az impresszionizmus leírására vállalkozó évtizedes polémiák megállapításai között. Egyszerűbben, ezek a párhuzamosságok végső soron azt tematizálják, hogy egy (vagy több) képzőművészeti alkotás vagy szöveg, legyen az vers, publicisztika vagy filozófiai értekezés, mindig saját történetiségében, történeti aktualitásában vagy inkább aktualizáltságában értelmezendő, attól soha nem elválasztható.

Látványos példája ennek a József Attilával foglalkozó írás, amely a kötet címében foglalt problémát is megismétli: A művészi állandó és a művészi változó – a József Attila-próba. (Ilyen értelemben központi helyet foglal el a kötet kompozíciójában.) Az írásnak kettős tétje van, egyszerre irányul József Attila művészetelméleti teóriáinak kibontására, illetve azok érvényesíthetőségének kérdésére az életmű meghatározott darabjain. Angyalosi szerint a költő esztétikai tárgyú, Irodalom és szocializmus (1930) című dolgozata túllép az osztályharcos ideológián, és mondhatni „recepcióesztétikai” kérdéseket feszeget. A baudelaire-i duális koncepcióhoz hasonló elképzelést exponál, amikor a „hagyomány és a lelemény” egyidejű érvényesüléséről beszél, amely kategóriák Angyalosi számára Walter Benjamin (igazságtartalom és dologi tartalom), illetve Roland Barthes (írható és olvasható) fogalompárjait is felidézik. E tantételek merész összekapcsolása miatt azonban helyenként a szerző érvelése is mintha magyarázkodóvá válna, párhuzamait „laza analógiáknak” nevezi. Ezzel talán kivédi ugyan az önkényesség vádját, de a felmerülő elméleti párhuzamok talán indokolttá tettek volna valamivel részletesebb argumentációt. Különösen azért, mert a kötet egyik legérdekesebb, leginkább továbbgondolásra érdemes szövege éppen ez a tanulmány. A József Attila-próba így is figyelemreméltó eredménnyel zárul: két, a mai olvasótól feltehetően távol eső szöveg esetében is kimutathatóvá válik a történeti idő által is kikezdhetetlen „lelemény”, vagy ha úgy tetszik, az állandó. Az értelmező számára a Munkások utolsó strófájának egyik sora az, amely futurista-expresszionista csengésével elüt a történeti változó által diktált paradigmától, a Május című verset pedig az egyén és a közösség kapcsolatának ábrázolásmódja teszi máig – Barthes fogalmával élve – olvashatóvá Angyalosi szerint.

Roland Barthes és a strukturalizmus kérdésköre egyébként két részről fogja közre a kötetben olvasható tanulmányokat és kritikákat. A struktúrán is túl? című nyitófejezet és a Függelékben közölt interjú a bevezetőben is ígért „perújrafelvétel” lehetőségét teremti meg, a strukturalizmus és posztstrukturalizmus fogalmaival kapcsolatban. Utóbbi kifejezést (pontosabban a poszt- előtagot) egyébként két ízben is elutasítja Angyalosi, utalva a meghaladottság félrevezető, de legalábbis pontatlan terminusára. Ezek a fejezetek pontos és részletes áttekintését adják a strukturalizmus hazai recepciójának és hatástörténetének, kiemelve annak kelet-európai megkésettségét és máig érvényes hatását. De ebben a fejezetben foglalkozik Tzvetan Todorov tudománytörténeti szerepével is, feltárja, hogy Genette miért nem nevezte volna magát írónak soha, Derrida segítségével pedig elmagyarázza, hogy Esterházy hogyan írt igazat egy neki címzett képeslapon anélkül, hogy érinthetetlennek mutatta volna magát a hazugságtól. Belátható, hogy ezek a szövegek sem nélkülözik a már emlegetett személyességet, ez a tényező mégis a kötetet záró, Tardos Károly által készített interjúban a legmarkánsabb. Ez egyrészt persze műfaji sajátosság, másrészt ez a beszélgetés elég alapos ahhoz, hogy bemutassa Angyalosi értelmező érdeklődésének fókuszpontjait, illetve ezen keresztül Roland Barthes életművének alakulását is. A francia filozófus figurája a folyton kísérletező, mindig megújulni képes zseni alakjában rajzolódik ki, aki Angyalosi értelmezésében legalább annyira volt művész, mint elméletíró.

A kötetben megjelent kritikák Kertész Imre, Paul Verlaine, Gintli Tibor, Szegedy-Maszák Mihály, Tüskés Tibor, Szilágyi Zsófia, Schein Gábor, Soltész Márton és Gálosi Adrienne szövegeivel foglalkoznak és nagyrészt a modernséghez köthető irodalomtörténeti kutatások közelmúltbeli fejleményeiről tudósítanak. Ugyanakkor nem csak a szakma számára lehetnek érdekesek. Szigorú bírálatok helyett inkább leíró jellegű megállapításokat olvashatunk, amelyek talán a szerzőkkel való párbeszédhez, vitához hasonlítanak. Különösen igaz ez Schein Gábor nagyszabású monográfiájának esetében. A kritikák között egyébként ez a legterjedelmesebb írás. A szöveg azért is érdekes lehet, mert a tanulmánykötet két önálló írást is szentel Füst Milánnak, részben talán éppen annak a kanonizációs gesztusnak a jegyében, amelyet Schein könyvében is felfedezni vél a recenzens Angyalosi. Főként a monográfia szerep-elméletet korszerűtlennek nevező állításaival vitatkozik, viszont újszerűnek találja az irónia hangsúlyozását Füstnél. Az Angyalosi számára igazán érdekes modernség kérdéskör, futólag ugyan, de szintén előkerül a kritikában. Szerinte Schein részben Babits és Füst Milán szembeállításából igyekszik megérteni a korszak irodalmi esztétikájának mibenlétét és a kritika soraiból mintha azt is kiolvashatnánk, hogy Schein ítéleteit helyenként kissé részrehajlónak tartja. A lírikus epilógja című Babits-vers apropóján tett zárójeles megjegyzése legalábbis erről árulkodik: „Érdekes, hogy Schein ebben az esetben nem észleli az allegorikusságot, amelyre olyannyira érzékeny, ha Füstről van szó.” – írja, és egyúttal védelmébe veszi a következetlenséggel vádolt Babitsot. Angyalosi azzal érvel, hogy a versben foglalt paradoxon semmiképp sem tekinthető poétikai hiányosságnak: „Az elemző nem akarja észrevenni, hogy ebben a költeményben a »lírikus« szerepét egy eltávolított külső hang ölti magára, aki nem azonos magával a szereppel.” A kritika ezzel együtt dicséri Schein monográfiáját, különösen komparatív elemzéseinek gazdagsága miatt.

Ki kell emelni, hogy a kötet foglalkozik olyan, nem szorosan a klasszikus modernség tárgykörébe tartozó témákkal is, mint például Borbély Szilárd novellái, Soltész Márton Csalog Zsoltról írt könyve vagy Tüskés Tibor levelezései. Ez a könyv tehát igazán sokszínű olvasmány, fontos kiegészítője lehet bármely, a 20. századi magyar irodalommal foglalkozó egyetemi kurzus tematikájának, de arra is alkalmas, hogy egy laikus számára is hozzáférhetővé tegye a strukturalizmus és a posztstrukturalizmus irodalmi szövegek olvasására gyakorolt hatását.

Summary

Gergely Angyalosi’s volume can be divided into three major chapters. The first two chapters contain the author’s own studies, first on the topics of structuralism and poststructuralism, followed by Hungarian literature in the twentieth century. The third chapter is a collection of critiques written by Angyalosi in recent years, mainly on poetry analysis, comparative analysis, and scientific biography. An interview with the author is also included at the end of the volume, making the book really personal. A central question of the studies is the definition of “constant” in art, the component that is timeless and eternal in works of art. The volume resembles a textbook, with important chapters about the history of modernism and modern Hungarian literature. The authors discussed include Endre Ady, Milán Füst, Mihály Babits, Zsigmond Móricz, Attila József, and Gyula Krúdy. This book is also suitable for clarifying the impact of structuralism and poststructuralism on reading literary texts.

Tagged esztétika, irodalomelmélet, modern magyar irodalom, modernség