recenzió

Ibn Ṭufail, Abū Bakr. Der Philosoph als Autodidakt: Ḥayy ibn Yaqẓān. Ein philosophischer Inselroman. Hrsg. und übers. von Patric O. Schaerer. 2. Ausg. Philosophische Bibliothek 558. Hamburg: Felix Meiner Verlag, 2019.

1. kétezer-húsz

Írásom szándéka szerint recenziónak álcázott figyelemfelhívás. Egyúttal egy sorozat kezdete, amire a címben található sorszám is utal. Olyan műveket fogok vizsgálni, amelyek befogadástörténete része és alapja annak a kora újkori, az élet minden területét átható paradigmaváltásnak, amelynek utólag a felvilágosodás projektje elnevezést adhatjuk. A kifejezés definícióját most mellőzöm, de a tervbe vett – recenziónak álcázott – sorozat minden egyes darabja azt fogja bizonyítani, hogy ez a projekt teljességében sosem tudott hatást gyakorolni a mindenkori Magyarország művelődési, mentális és politikai állapotára, viszont arról, hogy ennek máig ható és érezhető következményei vannak, itt nem tisztem szólni.

A műfaját tekintve persze recenzió ez az írás, ismertetése az eredetileg a főhőséről címet kapó (Hajj ibn Jakzán – Eleven, éber fia) arab filozófiai regény modern német fordításának. Kis – évezredes – ugrásokkal.

2. ezeregyszáznyolcvan körül

A szerző, Abú Bakr ibn Tufajl 1110 környékén született Andalúziában. Életéről nem sokat tudni. Granadában orvostudományt tanult, majd ugyanott praktizált. 1147-ben Marrákesbe költözött, ami akkor az Almohád Birodalom fővárosa, egyben kulturális központja volt. 1154-ben Ceuta és Tanger kormányzójának, a kalifa fiának lett titkára. Időközben a kalifa másik fiának – a későbbi kalifának – lett az orvosa egészen 1182-ig, mikor is kora miatt lemondott tisztségéről. 1185-ben halt meg, s rangját, tekintélyét jelzi, hogy temetésén a frissen beiktatott uralkodó is részt vett. Tanítványa, pártfogoltja, Ibn Rusd (Averroes) volt mind orvosi praxisa, mind szellemi örököse.

Kevés mű maradt fenn tőle, de a legfontosabb, ami már a középkor során is szó szerint világhírű lett, a Hajj ibn Jakzán teljes terjedelmében, sok forrásban.

3. ezernyolcszázkettő

Budai Ézsaiás a Régi tudós világ históriája című, 1802-ben, Debrecenben megjelent művének Arabs Philosophusokról szóló fejezetében a 673–674. oldalon a következőket írja:

ABU JA AFAR (Ibn Thophail), Sevillából. Élt a’ XII-dik Századbann: meghólt 1176-bann. Aristotelest nagy hírrel magyarázvánn: igen sok tanítvánnyi lettek; kik között vólt, Averroes, és Moises Maimonides. Éles elméjét eléggé mutatja ama Philosophusi Roman, melybenn azt tanítja: miképpen kelljen, a’ természeti dólgok szemléléséből a’ tapasztalás felett valóknak esméretére emelkedni az észnek. Felveszen tudnillik [!] valamely kisdedet, a’ ki minden emberi társaságonn kívűl, minden mesterségnek hozzá való járúlása nélkűl, tsupánn természeti módonn, szarvas téjenn nő fel; és azt minekutánna már a’ véle született okosság benne felébredt, tulajdon maga ereje által, apródonként a’ természeti dólgoknak figyelmetességgel való szemlélésére, és ezekről az Isten léte, a’ léleknek halhatatlansága, és az Istennel való egygyességből, ’s annak tökélletességének szemléléséből folyó bóldogságra juttatja. Igaz ugyan, hogy nem egyszer mond ollyat, a’ mi felől nehéz hinni, hogy úgy történhetnék: mindazáltal, oly szépenn és kellemetesenn, sőt hellyel hellyel oly felségesenn ír, hogy még ott is, a’ hol hibázni láttatik, gyönyörködve lehet olvasni. Innen sok nyelvekre is van fordítva: nevezetesenn illyen titulus alatt: Philosophus άυτοδιδακτόϛ, sive Epistola in qua ostenditur, quomodo inferiorum contemplatione, ad superiorum notitiam mens ascendere possit. Arabice et latine edidit: Pocockius Lond. 1700. 4. Németűll pedig illyen alatt: Der Natur mensch ein morgenländischer Roman. Aus dem Arabischen von J. G. Eichorn Berlin 1783. 8.

Nem véletlenül idéztem teljes egészében az Ibn Tufajl regényét tárgyaló szövegrészt: ez a legkorábbi, magyarul, nyomtatásban megjelent utalás arra, hogy a regénynek volt magyar recepciója – még ha csak ennyi is. Mondhatom: tökéletes ismertetése, összefoglalása a regénynek. Olyannyira, hogy sikerült felkeltenie az akkor még számomra ismeretlen szöveg iránt az érdeklődésemet.

Budai összefoglalásából (aminek közvetlen forrása akár egy lexikon-cikk is lehet) sugárzik, hogy olvasta a regényt – feltehetőleg az említett német változatot, amely hivatkozik a szintén említett latin verzióra, aminek címleírása egyébként feltűnően hibás. Nagy tudomány- és művelődéstörténeti művében ritkán ismertet műveket ilyen terjedelemben. Joggal feltételezhetjük, hogy fontosnak tartja, hogy legyen a műnek magyar recepciója, sőt, az utalással annak fordításaira, mintha egy magyar fordítás iránti igényét is kifejezné. Különös dolog ez, hiszen – feltehetőleg – a latin és a német fordítás, mindenek előtt a peregrinálók számára nem volt elérhetetlen. Talán a regényforma miatt érezhette fontosnak a korban kialakuló magyar nyelvű olvasóközönség számára a fordítást; és persze fontosnak találhatta a regény témája, témái miatt is.

4. kétezer-tizenkilenc

A hamburgi Meiner Verlag Philosophische Bibliothek sorozatában 2019-ben megjelent kötet Ibn Tufajl regényének teljes, modern német fordítása mellett egy nyolcvanhét oldalas, igen alapos bevezetővel is bír. Mind a fordítás, mind a bevezető a Zürichi Egyetem (Asien-Orient-Institut) docensének, Patric O. Schaerernek a munkája. A könyv először 2004-ben jelent meg, jelen kiadás számára a fordító, szerkesztő átnézte a teljes fordítást, illetve frissítette a bevezetőt és az ahhoz kapcsolódó szakirodalmi bibliográfiát. Már önmagában ez a tény is jelzi, hogy az utóbbi időben újra megnövekedett az érdeklődés e filozófiai regény iránt. Pontosabban ez csak nekünk, magyar olvasóknak tűnhet így: valójában a regény a keletkezése óta eltelt 900 évben, ilyen vagy olyan okokból, de mindig komoly hatást volt képes kiváltani.

A római lapszámozású bevezető hét fejezetből áll, s már a (magyarra fordított) címek is jelzik, hogy a fordító igen alapos eszme- és recepciótörténeti bevezetőt csatol a fordítása elé (1. Abú Bakr ibn Tufajl; 2. A regény tartalmi összefoglalója és tagolása; 3. Iszlám filozófia a 9-től a 12. századig; 4. További fontos témakörök; 5. A mű témája, címzettjei és célja; 6. Recepció- és hatástörténet; 7. Szövegkiadások).

Jelen írásban mindenek előtt a magyar irodalom- és eszmetörténeti hagyomány szempontjából legfontosabb, 6. Recepció- és hatástörténeti és az 5. A mű témája, címzettjei és célja című fejezetek ismertetésére vállalkozom.

4.1. a hatodik

Ibn Tufajl halála után nem sokkal a filozófia művelése Andalúziában és az Almohádok Birodalmában hanyatlani kezd, Ibn Rusd (Averroes) műveinek egy részére is kimondják a fatvát az egyre erősebb hatalommal bíró iszlám jogtudósok. Így nem meglepő, hogy a Hajj ibn Jakzán is kikerül az iszlám tudományos megismerés fősodrából, viszont ezzel egyidejűleg két másik közösségben igazolható vissza a hatása. Az egyik az – Andalúziából éppen elüldözött – zsidó közösség, a másik pedig a szúfi misztikusok bizonyos körei. Az andalúziai születésű Maimonidész a A tévelygők útmutatójában használja a sziget-metaforát és az ismereteket saját erejéből, külső segítség nélkül megszerző szereplő figuráját az érvelés során, bár Ibn Tufajlra nem hivatkozik. Tőle veszi át a motívumot Aquinói Szent Tamás, akin keresztül az európai filozófiai hagyomány részéve lesz a motívum már igen korán. A regény korai szúfi misztikusokra gyakorolt hatása csekélyebb az elvárhatónál, még annak ellenére is, hogy a műnek jelentős számú másolata maradt fenn (ráadásul kommentárokkal) mindmáig, amelyek bizonyíthatóan misztikusokhoz köthető környezetből származnak.

Maimonidésztől függetlenül, már a 13. században megszületett a regény kommentárokkal ellátott héber fordítása. A fordító és kommentárszerző a vallásfilozófus, kabbalista Moses Narboni volt, aki Hajj ibn Jakzán történetében az isteni lényeg misztikus megtapasztalását a kabbala tíz szefirót elméletével állította párhuzamba. S hogy ez a fordítás – nyilván nem függetlenül a kommentárok irányultságától – mennyire sikeres volt, bizonyítja a mai napig fennmaradt több mint húsz másolata Európa különböző könyvtáraiban. Megjegyzendő: héber nyelven kétszer annyi példányban maradt fenn a regény, mint arabul!

A 15. században, feltehetőleg Pico della Mirandola megbízásából annak barátja, a zsidó író és filozófus Alemanno kommentárokat írt Narboni kommentárjaihoz [!], s feltehetőleg Pico köreiből származik a regény első, még héberből készült latin fordítása, ami a Genovai Egyetemi Könyvtárban maradt meg mindmáig. Vannak jelek, amik arra utalnak, hogy ez a fordítás Pico körein túl is ismert volt, de ennek mértékéről nincs pontos tudásunk.

Az itáliai vonatkozásoktól függetlenül a szigetmotívum és a világ (és az isteni) megismerésének autodidakta módja köré épülő szüzsé egy évszázaddal később felbukkan Baltasar Gracián El Criticón című munkájában is, de Ibn Tufajl hatása Graciánra mindmáig nem bizonyított egyértelműen.

Általános és bizonyítható ismertségre a regény minden kétséget kizáróan a kora újkori és a felvilágosodás kori Európában tett szert, és ennek az ismertségnek az origója az angol orientalista Edward Pococke volt. Hat évig tartó aleppói tartózkodása során számtalan arab kéziratot gyűjtött össze, köztük a Hajj ibn Jakzán egy példányát is, amelyet mindmáig az oxfordi Bodleian könyvtár őriz. Pococke belekezd a mű angol fordításába, de az befejezetlenül és kéziratban maradt. 1671-ben fia, szintén Edward jelenteti meg nyomtatásban az oxfordi kézirat alapján a regény arab-latin kétnyelvű kiadását, amihez apja, idősebb Pococke egy filozófiatörténeti bevezetőt írt. Ez az a mű, aminek egy 1700-ban, valójában nem Londonban, hanem Oxfordban megjelent kiadására utal Budai Ézsaiás az idézett szövegrészben, s a két Pococke az, akik annak főcíméül a Philosophus autodidactus kifejezést választották.

A latin változat alapján már 1674-ben megjelenik annak angol fordítása. Az első, közvetlenül az arab szövegből készült angol fordítás 1708-ban jelent meg a cambridge-i Simon Ockley tollából. Még a 17. század során megjelent hollandul – sokáig Spinoza fordításának tartották, de valószínűbb, hogy egy barátja készítette, tehát közvetve akár köze is lehetett hozzá. A regény első német, Pococke latin fordításán alapuló átültetése 1726-ban jelent meg. A közvetlenül arabból készült német fordítást a Budai Ézsaiás által is feltüntetett orientalista Johann Gottfried Eichhorn jegyzi, de nem 1783-ban, hanem 1782-ben. Már csak a főcímválasztása: Der Naturmensch is néminemű romantikus-rousseau-i hatásra utal.

A korai felvilágosodás idején az akkor még Philosophus autodidactus címmel ismert mű nem eléggé becsülhető hatást gyakorolt. A regény ekkori olvasatának a fundamentuma, hogy a dolgok megfigyelésén és az azokból levont következtetésekből bármiféle auktoritás nélkül lehetséges a tudományos – verifikálható – megismerése a minket körülvevő világnak, s ami egyúttal lehetővé teszi, hogy a vallást mint a filozófiai-tudományos igazságok szimbolikus ábrázolását láttassa.

John Locke az Értekezés az emberi értelemről írását éppen abban az évben kezdte, amikor Ibn Tufajl arab-latin műve először megjelent, s mindkét Pococke-kal személyesen is jó viszonyban volt. S habár a regényt nem említi a hatalmas művében, mégis sok esetben szinte kizárt, hogy ne hatott volna rá.

Leibniz, aki egy levelében megemlíti, hogy olvasta és nagyra tartja a Philosophus autodidactust, megállapítja, hogy ez a mű is azt bizonyítja, hogy az iszlám filozófusok sok esetben bőven felülmúlták keresztény kortársaik teljesítményét, utalva természetesen ezzel az általuk kifejtett hatásra, még ha, nyelvi akadályok miatt, megkésve is.

A regény hatását és széleskörű ismertségét bizonyítják azonban a főleg a 18. században megjelenő azt illető kritikus megjegyzések is, köztük Voltaire-é, Jean Le Clerké, Moses Mendelssohné, nyilvánvalóan teljesen eltérő kiindulópontok alapján. S habár a 18. század végén az érdeklődés a regény iránt mintha csökkenne, különösen a filozófusok körében (ne feledjük, ez a kor a filozófia mint önálló tudományos diszciplína megszületésének ideje), a mű hatása még a 19. században is kimutatható.

Nem eléggé becsülhető a regény hatása a 18. századi regényirodalomra. Evidens példa lehetne Defoe Robinson Crusoejára utalni, de sajnos nem bizonyítható, hogy a szigetmotívum itt végső soron Ibn Tufajltól származna. Ezzel szemben számtalan későbbi – nem csak angol – műben kimutatható egyszerre Defoe és Ibn Tufajl hatása.

Az Ibn Tufajl és műve iránti 20. századi érdeklődés kezdetét és alapját a regény Léon Gauthier által sajtó alá rendezett és fordított 1936-os második, arab-francia kétnyelvű kritikai kiadása jelenti mindmáig: innen indul ki Patric O. Schaerer is recenzeált munkájában.

4.2. az ötödik

Nehéz kijelölni, megmondani, hogy pontosan milyen témákkal, témakörökkel, problémákkal foglalkozik ez az allegorikus regény. Tulajdonképpen ez az évszázadokon keresztül tartó sikerességének is az egyik alapja: minden kor megtalálhatta benne, amit a saját teljesítménye alapjának, s ezáltal igazolásának tarthatott. Schaerer idézi a kritikai kiadást sajtó alá rendező Gauthier egy 1909-es tanulmányát, amiben ő a recepciótörténet következő lépcsőfokait sorolja fel:

1. A 13. században a regényt mint természetfilozófiai értekezést tartották számon, aminek témája az emberi faj keletkezése.
2. A kora újkor és a felvilágosodás a csak önmagára támaszkodó emberi ratio legmagasabb szintű ismeretszerzésre való képességének leírását látta benne.
3. A 19. század az újplatonizmussal rokon misztika keretein belül, az istenivel egyesülni képes emberi lélek allegorikus leírását olvasta ki a regényből.
4. Maga Gauthier a vallás és filozófia egylényegűségének allegóriájaként értelmezte a regényt.

Schaerer amellett érvel, és minden bizonnyal joggal, hogy az előbbi felsorolás a mű egyes részeinek kiragadásán, jelentőségükben más részek felé helyezésén alapul, és inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy vajon kik számára íródott az és milyen céllal? Nehezen cáfolható megállapítása, hogy ez egy regény, amely nyilván nem professzionális filozófusok számára íródott (igen, az arab középkorban voltak ilyenek), de amelynek célja úgy tűnik, hogy valamiféle beavatás, bevezetés volt bizonyos tanokba. Levezetése szerint – melynek alapja a felbukkanó kifejezések vizsgálata – ez nem más, mint a szúfi tanokkal bizonyos mértékben már ismertségbe került egyének közege.

A sajtó alá rendező meggyőzően érvel álláspontja mellett. De ne feledjük, hogy ez valójában nincs kapcsolatban, nem is lehet történelmi okokból azzal, hogy a regénynek ehhez képest hogyan alakult a befogadástörténete. És éppen a mű nagyszerűségére mutat rá, hogy az igen jelentékeny hatást volt képes kifejteni évszázadokon keresztül kabbalára, kora újkori ismeretelméletre, misztikára, regényelméletre egyaránt, köszönhetően a már Budai Ézsaiás által is emlegetett hibátlan megformáltságának. A magyar irodalom- és eszmetörténeti kutatások egy célja lehetne ezen hatások kimutatása, beazonosítása a kora újkori, felvilágosodás kori magyar szövegekben. Csak megnyugtatásképpen.

5. ezerkilencszázhatvanegy

Ehhez talán segítséget nyújthat, hogy a regénynek van magyar fordítása. Összevetve azt az itt recenzeált némettel, állíthatom, igen jól sikerült, gördülékeny fordítása Katona Tamás és Molnár Imre tollából. Álljon itt tiszteletül az éppen hatvan évvel ezelőtt, 1961-ben megjelent, kis formátumú könyv teljes címleírása:

Ibn Tufajl, Abú Bakr. A természetes ember (Hajj ibn Jakzán) [Eleven, Éber fia]. Fordította Katona Tamás és Molnár Imre. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1961.

Van abban valami megrendítő, hogy először 1961-ben, öt évvel a forradalom után jelenik meg végre magyarul az a könyv, ami a nyugati felvilágosodás filozófiájára oly nagy hatást gyakorolt. A fülszöveg szerint a megjelenés apropója az volt, hogy a Béke Világtanács 1961-ben ünnepelte Ibn Tufajl halálának 800. évfordulóját. Nos, a legújabb kutatások szerint kicsit korán, de a magyar filozófiai hagyományt tekintve nagyon későn jelent meg a regény magyar nyelven, ráadásul nem a standard, 1936-os kiadás alapján. Katona Tamás és Molnár Imre fordítása alapján talán érdemes lenne újra kiadni Ibn Tufajl regényét.

Hegedüs Béla a BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos főmunkatársa (XVIII. századi Osztály),
a Lendület Nyugat-magyarországi irodalom 1770–1820 Kutatócsoport
társult kutatója

Zusammenfassung

Ibn Tufails Roman hatte keine frühneuzeitliche ungarische Übersetzung, erstmal wurde sie zu Beginn des 19. Jahrhunderts gründlich erwähnt: Ézsaiás Budai nennt ihn in seinem in Debrecen veröffentlichten großartigen Werk zur Wissenschaftsgeschichte. Das Fehlen einer frühen Geschichte der ungarischen Rezeption ist im Vergleich zu den westlichen Auswirkungen der Arbeit auf die Aufklärung besonders schmerzhaft.

Die überarbeitete Übersetzung von Patric O. Schaerer und die dafür geschriebene umfangreiche Einführung können ein gutes Beispiel und ein Ausgangspunkt für die Veröffentlichung einer neuen ungarischen Übersetzung des Romans sein.

Tagged arab filozófia, Béke Világtanács, Budai Ézsaiás, eszmetörténet, felvilágosodás, filozófiatörténet, kora újkor, recepciótörténet