recenzió

„A magyar történet folytatója”. Tanulmányok Istvánffy Miklósról. Szerk. Ács Pál és Tóth Gergely. Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2018 (Magyar Történelmi Emlékek: Értekezések).

A történeti diszciplínákkal foglalkozó kutatókban rendre felmerül az igény, hogy a tudományterületük kánonját felülvizsgálják, annak kialakulását és rögzülését megértsék, illetve az abból kimaradtakat – amennyiben indokolt – abba beemeljék. Vajon a historiográfia szempontjából releváns szövegek maradtak fent, vagy valamely más, esetleg politikai szándék fedezhető fel bizonyos szövegek kiemelkedésében, illetve mások eltűnésében? Létezett-e magyar történetírás, vagy csupán udvari, Habsburg- és Szapolyai-párti történetírói narratívákról beszélhetünk? Ki számít udvari, aulikus történetírónak, mit tudunk e szerzők politikai szerepvállalásáról, és egyáltalán: hogy állunk a forrásaink ismeretével? Ez csak néhány kérdés azok közül, melyek az elmúlt években hangzottak el a kora újkori történetírásnak dedikált konferenciákon. E rendezvények sorában meghatározó fontossággal bír a 2014-ben Tóth Gergely és Ács Pál által szervezett tudományos tanácskozás, melynek apropóját Istvánffy Miklós halálának 400. évfordulója szolgáltatta. Jelen tanulmánykötet az ott elhangzott előadások írásos változatait adja közre, illetve azt további két, a kötetben való részvételre felkért szerző (Bagi Zoltán Péter és Mikó Árpád) tanulmánya egészíti ki.

A konferencia előadásai, így azok írásos változatai is túlnyomórészt a történeti kutatások felől közelítenek Istvánffy Miklós életművéhez, azonfelül négy tanulmány erejéig Istvánffy irodalmi–műpártolói munkásságába is bepillantást nyer az olvasó. A kötet három nagyobb fejezetre lett bontva: életút, történetírás és irodalom–kultúra címszavak alapján lettek elrendezve a tanulmányok, de a fejezetek közt nem fedezhető fel éles határvonal, s valójában a kötetben több ponton is kapcsolódnak egymáshoz a tanulmányok. Mivel Tóth Gergely a minuciózus nyitótanulmányban (7–32) nem csupán az Istvánffyról szóló kutatástörténetet ismerteti, hanem abban kontextualizálva röviden mutat be minden, a kötetben szereplő tanulmányt, jelölve a helyiértéküket és kiemelve a bennük olvasható újdonságokat, ezért nem tartom szükségesnek, hogy ezt megismételjem, hanem a fókuszt az irodalomtörténeti vizsgálódásokra teszem.

Életrajzot írni maga a fikció: meglévő narratíváink alapján próbálunk felépíteni egy curriculumot, amelynek az elemei hol ismertek, hol nem. Istvánffy esetében igen sok részt fedett eddig homály, azonban Ács Pál, Varga Szabolcs, Fazekas István, Nagy Gábor és Iva Mandušić tanulmányai most egy-egy újabb területet tettek láthatóvá. Míg Ács és Varga a kezdetekhez, az Istvánffy-család történetéhez szolgáltatnak újabb adalékokat, Fazekas és Mandušić a homo publicus munkásságát veszik górcső alá.

Nagy Gábor, aki Istvánffy, vagy ahogy ő írja, Isthvánffi történeti munkájának kritikai kiadását készíti elő, e kötetben a szerzőről készült legkorábbi életrajzot mutatja be, melyet Balásfi Tamás boszniai püspök jegyez. Mivel a rövid, ámde tömör életrajz a 18. század óta nem jelent meg, már csak emiatt is érdemes volt itt közölni, ráadásul Nagy további fontos megállapításokat tesz a szöveg keletkezésével és tartalmával kapcsolatban: ütközteti a Balásfi-életrajz adatait a további, más forrásokból szerzett ismereteikkel és így próbál élesebb képet rajzolni a magyar Livius életének fontosabb eseményeiről.

Ugyanilyen fontos újdonságokat hoz Ács Pál tanulmánya (37–58), aki Istvánffy Pálnak, a jeles író édesapjának a pályáját mutatja be, különös tekintettel az itáliai hatásokra és az irodalmi szárnypróbálgatásaira. Bár apa és fia nem sok időt töltöttek együtt, Miklós minden bizonnyal az apja által kijelölt úton indult el: bizonyság erre nemcsak a padovai egyetemjárás mindkettejük esetében, hanem az is, hogy egyetemi tanulmányai után Miklós annak az Oláh Miklósnak állt a szolgálatába, akivel apja baráti viszonyt ápolt.

A családi kapcsolatok más szerzők esetében és azok hatásában is meghatározóak: Varga Szabolcs klasszikus családtörténetet ír meg kiváló tanulmányában (59–87) és számos fontos megállapítást tesz. Ezek közül is kiemelném azt, melyben a Tinódi és Istvánffy közti esetleges kapcsolódási pontot Szentmártoni Szabó Géza 2008-as Tinódi-cikke mentén támogatja további érvekkel. Az utóbbi évtizedekben szerencsére több figyelem hárult a lokális kapcsolati hálózatokra, struktúrákra és azok identitásképző voltára, így Istvánffy esetében a baranyai származása kapcsán nagyon is indokolt a helyi adottságok és kapcsolatrendszerek aprólékos feltérképezése.

A családi kapcsolatoknak és beágyazottságnak köszönhető hatások után a következő fontos állomás Istvánffy életében a kancelláriai munkája volt. Fazekas István a kötetben olvasható tanulmányában (89–102) Istvánffynak a Magyar Kancellárián eltöltött több mint egy évtizedét mutatja be. Ugyan Istvánffy már az 1560-as években Oláh Miklós esztergomi érsek és kancellár mellett dolgozott (számos Oláh-levelet ő jegyzett le), igazán kulcsfigurává az érsek halála után vált. Oláh Miklóst Liszthy János, majd Draskovich György követték a kancellári tisztségben, mindkettejüknek nagy segítségére volt a tapasztalt és gyakorlott titkár. A mindennapos hivatali munkának az egyszerűbb részét a titkár mellett működő írnokok is elvégezhették, az állandó fogalmazási feladatok nagy fáradsággal jártak a titkár számára. Bár az Istvánffynak tulajdonított formuláskönyvnek nincs köze szerzőnkhöz – amint arra Fazekas itt is utal –, véleményem szerint a kancellárián szerzett gyakorlata és helyismerete (azaz hogy milyen dokumentumhoz, oklevélhez hogyan férhet hozzá) a későbbi történetíró stílusán és forráshasználatán is megmutatkozik.

Ami Istvánffy műveit és stílusát illeti, a kötet egyetlen külföldi szerzője, Iva Mandušić egy szerzőségi attribúciót is végrehajt tanulmányában (125–137), melyet Istvánffy horvát kapcsolatainak és recepciójának szentel. A Trakostyáni évkönyvek szerzőjeként Mandušić Istvánffyt nevezi meg, ezzel a feltételezésével azonban egyelőre nem győzte meg kollégáit (a kötet szerkesztője az előszóban [18–27] nagyon helyesen, hivatkozza Nagy Gábor idevágó 2012-es tanulmányát). Véleményem szerint egy stilometriai vizsgálat talán kicsit közelebb vinne minket a kérdés megválaszolásához.

Az Istvánffyról szóló kutatások javát, így természetesen a kötet gerincét is Istvánffy Miklós fő munkájának, A magyarok dolgairól írt históriájanak (Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV, röviden: Historiae) az elemzése, kontextualizálása és recepciótörténete adja. A szöveg kapcsán állandóan visszatérő két fő probléma, ti. hogy a Historiaenak mai napig nem készült el a kritikai kiadása, illetve hogy Tállyai Pál XVII. századi fordítása megbízhatatlan és nyelvezete sokszor nehezebben érthető, mint a latin eredetié, itt is több alkalommal (9, 16, 175, 181, et passim) előkerül.

A művet górcsöve alá helyező három tanulmány közül kettő is Istvánffy forrásait igyekszik feltárni: Kasza Péter (165–190) a Buda ostromáról szóló fejezetek mentén próbálja bemutatni, honnan szerezte értesüléseit a szerző, míg Bagi Zoltán Péter (191–203) ugyanezt teszi, csak épp Szigetvár ostromának utolsó napjai kapcsán. Metódusuk is hasonló: míg Bagi Cserenko és Budina nyomait ismeri fel Istvánffy szövegén, és utána a többi kortárs forrás alapján vizsgálja meg a részletek pontosságát, addig Kasza mindenekelőtt Paolo Giovio hatását bizonyítja plasztikus szövegrészletek idézésével, majd ütközteti Istvánffy művének forrásértékét egy, a Buda elestét kortársként megörökítő, osztrák történetíró, Wolfgang Lazius munkájával. Kasza és Bagi tehát nem csupán forrásfeltáró munkát végeztek el az itt olvasható tanulmányaikban, hanem egyszersmind Istvánffy művének történeti forrásértékét is igyekeztek meghatározni.

Istvánffy történeti megbízhatósága ugyanis szintén gyakori téma a róla szóló tanulmányokban. Petneházi Gábor írásában (141–164) tűpontosan mutat rá arra a problematikára, amit a tanulmánya elején olvasható Francesco Patrizi-idézet is jól összefoglal: lehet-e egy történetíró egyszerre homo publicus, így a dolgok résztvevője, ismerője és közben mégsem részrehajló? Petneházi Istvánffy részrehajlását (amit Kerékgyártó Árpád udvarhűségnek, Kasza már inkább pártosságnak nevez, 186), nagyon szemléletes szöveghelyekkel mutatja be és a szerző életútjával magyarázza. Ehhez kontrasztként, amolyan párhuzamos életrajzként felvázolja, hogyan különbözött el egymástól Istvánffy és Forgách Ferenc a közös padovai egyetemi évek után. Istvánffy, mint feltörekvő értelmiségi, mindvégig megmaradt hűnek a Habsburgok irányában, akik mellett indult és akiknek köszönhette felemelkedését, s ezt a képet apró öncenzúrák, önigazoló hazugságok árán is megőrizte.

E ponton érdemes összekötni a történetíró és a költő Istvánffyt, ahogyan arra Kiss Farkas Gábor is felhívta a figyelmet jelen tanulmányában (207–224). A tudatos szövegszerkesztői elvek, az elhallgatások, kiemelések, az oksági kapcsolatok szinte önkényes kialakítása mind olyan retorikai fogások, melyeket Istvánffy előszeretettel alkalmazott első pártfogójának, Oláh Miklósnak a születésnapjára szerzett panegyricusában. Kiss szerint ez a vers jól beleilleszkedik a korszak udvari reprezentációs költészetébe, s ezt részletesen be is mutatja, sőt még a vers egyik forrásaként be is azonosítja Oláh Hungaria című munkáját, ami már csak azért is fontos momentum, mert e műnek a recepciójáról egyelőre kevés ismeret áll rendelkezésünkre. Másrészt nagyon fontosnak tartom azt a megállapítását, hogy miképpen Istvánffy a panegyricusban is céljainak megfelelően alkalmazza az elhallgatást és az emfázist, „egyértelműen arra hívja fel a figyelmet, hogy Istvánffy történetírói művét is mindig retorikai műként olvassuk” (223).

Mintha az előző gondolatmenetet vinné tovább Csehy Zoltán (225–234), mikor Istvánffy kisköltészetéről szóló értekezésében azt hangsúlyozza, hogy Istvánffy alkalmi verseit nem önmagukban, „hanem egybe kell olvasni más, külső költői kontextusaival” (225). Csehy megkülönböztet szerelmi tárgyi, grécizáló fogadalmi epigrammákat, sodales-verseket és epitáfiumokat, mindben felmutatva a korszak és azon belül is a Radéczy-kör önreprezentációs és énformálási stratégiáit.

A kötetet két művészettörténeti-interdiszciplináris tanulmány zárja. Mikó Árpád olyan, művészi igénnyel elkészített tárgyakat vett alaposabb vizsgálat alá (235–247), melyek Istvánffyhoz köthetők. Az arcképét őrző rézmetszet, a síremlékek és a supralibrosok (a könyv borításán lévő ex libris) mind a pozsonyi Radéczy-körre jellemző énformálási stratégia különféle megvalósulásai. Szintén különböző médiumok: kép és szöveg közti kapcsolatokat tártak fel Szentmártoni Szabó Géza és Orlovszky Géza közös tanulmányukban (249–262). A négykezes egy autográf könyvbejegyzésből indult ki, mely egy Mátyás-epigrammát tartalmaz, és a szálak felfejtésével egy római táblaképig vagy Mátyás-freskóig jutott, mindeközben számos fontos adatot tárva fel Istvánffy kapcsolatrendszerét illetően.

„A magyar történet folytatója”: Tanulmányok Istvánffy Miklósról című tanulmánykötet kiváló példája annak, hogyan érdemes konferenciát szervezni, majd kötetet szerkeszteni egyetlen szerzői életmű fókuszba állításával. A tanulmányok dinamikusan illeszkednek egymáshoz, reflektálnak egymásra, összekapcsolódnak, s a kötet végén az olvasó úgy érzi, nemcsak Istvánffyról tanult újat, hanem a korról is, amelyben élt. A gondos szerkesztői munka (kevés elgépelést találtam, viszont köszönet az angol absztraktokért és a névmutatóért) mellett meg kell említenem, hogy a kötet külcsínjét tekintve is példaadó: szép tipográfia (a sorozat sajátja) és a kötet végén fekete-fehér, valamint színes képek üdítik fel az olvasót.

Summary

This volume contains the proceedings of the international conference dedicated to the 400^th anniversary of Miklós Istvánffy’s death, held in 2014. The papers add several new pieces of information on Istvánffy’s life and family, his works, networks, and era. The volume is divided into three parts: one for his curriculum vitae, one for literary sources and the reception of his main historical work, Historiae, and one for his poetic, patronage, and self-fashioning activities. Both Istvánffy’s literary work and his non-literary activities indicate his conscious use of concealments and enhancements. Until the critical edition of his Historae is published, this proceedings is the basis and starting point for researchers dealing with Istvánffy and the decades he lived in.

Tagged 16. századi történetírás, családtörténet, Historiae, historiográfia, Istvánffy Miklós, Magyar Kancellária, Oláh Miklós, self-fashioning, szerzői attribúció