recenzió

Келемен Микеш. Турецкие письма. Ford. Ю П Гусев. Szerk. Ю П Гусев, Г. Тюшкеш, О. В. Хаванова (Moszkva: Nauka, 2017).

A Törökországi levelek orosz nyelvű kiadása a magyar–orosz irodalmi kapcsolatokban túlzás nélkül mérföldkő. A Balassi Bálint-emlékkarddal kitüntetett fordító, Jurij Pavlovics Guszev, a moszkvai Lomonoszov Egyetem professzora, számos klasszikus és modern magyar alkotás kiváló átültetője; neki köszönhető egyebek mellett Németh László, Szabó Magda, Hamvas Béla, Konrád György, Kertész Imre, Kerényi Károly műveinek orosz kiadása, de Madáchot is fordított. Missziója Mikes megismertetésében felbecsülhetetlen értékű. Guszev évtizedek óta foglalkozik a magyar kultúra kutatásával és népszerűsítésével, még ha a közelmúltban az általa szerkesztett magyar irodalomtörténeti összefoglaló kötet kérdéseket is vet fel a 19–20. századi magyar irodalmi kánonnal kapcsolatban. A Mikes-kötet 2018. április 18-án tartott magyarországi bemutatóján Guszev professzort a vele együttműködő MTA BTK Irodalomtudományi Intézet XVIII. századi Osztálya, az ELTE BTK Orosz Nyelvi és Irodalmi Tanszékének oktatói személyesen is köszönthették az Országos Idegennyelvű Könyvtárban.

Azt, hogy az orosz tudatban a magyar irodalomról élő képet újra kell értelmezni Mikes kánonba illesztése nyomán, már a neves Lityeraturnie pamjatnyiki című, kritikai kiadásokat megjelentető sorozat szerkesztőbizottságának a Leveleskönyv elé írt rövid előszava egyértelművé teszi. Az 1948-ban alapított, az Orosz Tudományos Akadémia által fenntartott, mára 714 kötetet számláló impozáns sorozatban a Leveleskönyv olyan örökbecsű művek társaságába került, mint a Mahábhárata, Eliot Átokföldje vagy a Trisztán és Izolda. Eszerint az orosz(ul) olvasó a magyar széppróza megteremtőjének fő művét tarthatja kezében, s ezt az emblematikus Mikes-alkotást a magyar kultúra egyfajta kulcsaként kezelik. Szerzőjét ugyanitt korának jeles krónikásaként tüntetik fel, kiemelve a szöveg forrásértékét az európai kultúr- és mentalitástörténet számára, azon gondolati csomópontok foglalataként is, melyeket a szerző pontosan rögzít, s melyek előrevetítik a modern kori Európa és a világ képét a 18. századi előkép tükrében. Nem utolsósorban az orosz irodalomtudományi hagyomány erőterében – az előszó joggal nyomatékosítja, hogy a szöveg szükségképpen az átmeneti műfaj kategóriájába sorolandó, hiszen a napló, az útirajz és a szerelmi regény ismérveinek szintézisét kínálja. Orosz módra a mű értelmezési kontextusa az egyetemes felé mozdul. Ezt kétségkívül elővételezi maga Mikes is, ahogyan nézőpontjában az égit és földit váltogatja. Emlékezetes e vonatkozásban a 11. levél felütése, a drinápolyi érkezést kommentáló szavak, a szakrális textus menedékéhez fordulás gesztusa, a szituáció szellemes, tréfás és tragikus pátoszba vont értelmezése: Mikes azon kapja magát, nem bizonyos abban, nem a világkatasztrófa képzetéhez tapadó, Ószövetségből ismert ősbárka köt-e ki új hazájában. (Vö. Mikes Kelemen, Törökországi levelek [Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978], 22.) Ha mélyebben számolunk a Tüskés Gábor kísérőtanulmányában közölt megállapításokkal Rákóczi két különböző korszakban létrejött könyvtárainak összetételéről, a jámborsági, teológiai téma felé történt elmozdulással, nemkülönben a janzenista, kvietista, puritán és misztikus irányultságú szerzők gyűjtésének tényével (Тюшкеш Г., „Келемен Микеш и «Турецкие письма»”, in Келемен Микеш, Турецкие письма [Москва: Наука 2017], 431), belátható, hogy Mikes hagyományos portréi mögött felsejlik az a spirituális kép, amely az orosz közönségben rokonszenvet ébreszt. Az orosz kiadás létrejöttéhez tevékenyen, tanácsokkal és konzultációkkal is hozzájárult Tüskés Gábor és M. Kiss Margit, az MTA BTK ITI XVIII. századi Osztályának két munkatársa is.

A tónusában oly egyedi, évődő, komoly realitásérzékkel, széles körű műveltséggel rendelkező Mikes ugyan még nem kapott helyet a Szovjet-Oroszországban az 1930-as években Lunacsarszkij szerkesztésében kiadott Irodalmi enciklopédiában, az 1967-es változatban viszont mintegy húsz sort szenteltek neki, kiemelve a Leveleskönyv „eleven beszélt nyelvi” stílusát, a fiktív címzettet és az emigráns-téma hazafias felhangjait. A széles körű műveltség, annak eszményített igénye és a mindent felölelő érdeklődés a szócikk szerint Mikest magasra emeli az orosz enciklopédizmus felvilágosodás kori legjobb hagyományain felnőtt olvasó szemében: a szerző hol kora eseményeire reagál érzékenyen (mintegy hivatástól vezérelve jegyzi le azokat), egyházról, Szentírásról beszél nagy természetességgel, értékeli a szerzetesrendeket, másutt mezőgazdálkodásról és orvostudományról értekezik, rögzíti észleleteit az idegenben, s nem feledkezik meg gyomráról, a szépnem gáláns dicséretéről sem, s mindezzel egyfajta imago mundit kreál.

Az Ovidiusnál megénekelt emigráns léthelyzet, amely Puskintól kezdődően az orosz kultúrában kultusszá terebélyesedik (az orosz költészet egyik vezérmotívumaként írja le a szakirodalom), egyfajta poliszemantikus paradigmává alakul, önálló, produktív vándorszüzsévé lényegül át, s a befogadó közeg emiatt érthetően érzékenyebben rezonál Mikesre. A Törökországi levelek orosz nyelvű kiadása a tekintélyes méretű és kiterjedt orosz emigráció-kutatás és a téma nemzetközi elmélete okán is lényeges forrás és minta, hiszen a mindmáig ható jelenségek feltárásához járulhat hozzá, az önreflexióhoz szolgáltat tény- és élményanyagot. Az összefüggések sorában azonban leginkább az a tény érdemel figyelmet, miszerint a zömében bizánci kötődésű, antik mintákat (Platón, Arisztotelész, Epikurosz, Horatius és Seneca) elsajátító orosz kultúrában annak magyarországi kutatója szerint a levélműfaj kitüntetett pozíciót foglal el: kezdetben egyházi tanító szövegekben jelentkezik (Avvakum), spirituális tartalmakkal töltekezik (Muravjov, Karamzin), majd létfilozófiai mondanivalók hordozójává válik (Csaadajev), (vö. Атанасова-Соколова Д., Письмо как факт русской культуры XVIII– XIX веков, Budapest, 2006, ELTE BTK Irodalomtudományi Iskola, „Az Orosz Irodalom és Kultúra Kelet és Nyugat Vonzásában” Doktori Programja), s végül Gogolnál kulminál. Az episztoláris műfaj további sajátsága az orosz kulturális tudatban abban rejlik, hogy az emigráció valós élményeivel kölcsönös függésben él, ennek a viszonynak a prototípusa ugyanis az 1500-as évek közepére megy vissza: Ivan Vasziljevicsnek, tehát IV., azaz Rettegett Iván cárnak korábbi kebelbarátjához, szövetségeséhez, az emigránssá vált Andrej Kurbszkij herceghez írt válaszleveiről van szó. (Magyarul lásd: Andrej Kurbszkij és Rettegett Iván levelezése, in Iglói Endre, Az orosz irodalom kistükre Ilariontól Ragyiscsevig: XI–XVIII. század, 254–268 [Budapest: Európa Kiadó, 1981].) Ezekben az éles hangnem dacára a kegyességi téma éppoly domináns elem, akárcsak Mikesnél, illetőleg Rákóczi Egy bűnös vallomásában.

A Törökországi levelek régóta elérhető angol, német, francia és olasz nyelven. kézenfekvő volt, hogy a török–magyar közös múlt kutatása részeként török nyelvű fordítása is megszülessék, ezen kívül lefordították románra is. Részletek hozzáférhetők lengyel, mongol, valamint eszperantó nyelven is. Az orosz nyelvű kiadás ténye ironikus történelmi fintor Mikesnek az 1725. január 16-ára keltezett levelébe foglalt aggodalmára: „Én leginkább azon búsulok itt, hogy hol nyomtassam ki a kéd leveleit. Ha olyan könnyen meglehetne, amint aztot megérdemlenék, nem kellene törődnöm, mert azt tudom, hogy mások is gyönyörűséggel olvasnák”. (Mikes, Törökországi levelek…, 115.) Az Inosztrannaja lityeratura című világirodalmi folyóirat 2019. szeptemberi számában a Mikes-fordításról napvilágot látott újabb méltatás is a nem szűnő érdeklődést jelzi, alapos bemutatást nyújt Mikes élettörténetéről, s újabb megvilágítást kínál az irodalmi és történelmi kontextushoz, vö. Е. Шакирова, „Келемен Микеш, Турецкие письма (пер. Ю. П. Гусева)”, Иностранная литература 65 (2019): 262–267; a Mikes-fordítás méltatását magyarul lásd még Dukkon Ágnes cikkében: Magyar Könyvszemle 134, 3. sz. (2018): 367–370. Mindeközben a Közép-Kelet Európát és Kis-Ázsiát fürkésző tekintet számára a 18. század első két évtizedének alakulását tükröző „politikatörténeti” szöveg a törökséggel történelme során szüntelen érintkező Orosz Birodalom historiográfiája számára is hézagpótló. Elegendő ehelyütt utalnunk I. Péter és II. Rákóczi Ferenc kiterjedt kapcsolataira és találkozóira.

A fordító fordításkritikai szempontból a Mikes-leveleket illetően roppant nehéz feladat előtt áll. Az elsődleges problémát az adekvát nyelv megtalálásában a két irodalom ez idő tájt tapasztalható fáziseltolódása jelenti. Talán ennél is lényegesebb a tájnyelvi jellegnek a sajátos főnemesi nyelvhasználatban megnyilvánuló íze, mely nemcsak Mikes kolozsvári tanulóéveinek folyománya, sokkal inkább a fejedelemmel való napi érintkezés része (ez különösen érvényes a rodostói elszigeteltség idején). Ezen kérdéskörhöz tartozik az archaizmusok és nyelvjárási jellegzetességek vegyülékéből adódó, tisztán lexikai kérdések megoldása, a nyelvi reminiszcenciák rendszere. Ilyen például a Dunán „száraz lábbal történő átkelés” mozzanata, melyet a fordító figyelmen kívül hagyott, megfosztva ezzel a szöveget az Exodus vonatkozó tartalmától. Maga a visszatérő „Édes néném!” (sőt a „kéd”) megszólítás is visszaadhatatlan, már csak magának a főnévnek a korabeli magyar nyelvben mutatkozó többjelentőségűsége miatt is. Másrészt nem lehet találni analóg fordulatot az orosz nyelvben az adott tónus megtartásával. Az 51. levélhez mellékelt szerelmi dal átültetése mestermunka: zeneiségében is sikerült újra alkotni a szöveget, az udvari-nemesi költészet tónusát a fordítás hűen kelti életre, a rímek épp az eredeti magyar ragrímek orosz megfelelőiből indulnak ki, a képek, a szöveg tartalmi-metaforikus rendszere nem sérül. Az „erdélyiség” olyannyira eleven, nyilvánvaló tény a tudós, filológus fordító Guszev számára, hogy az Erdély helynevet időről időre meghagyja eredeti hangalakjában, orosz átírásban alkalmazza, kihallva a magyar–román–szász–csángó–török–zsidó–moldáv kultúrák szimfóniáját, az ezekből áradó spirituális impulzusokkal együtt. A „veszett kozákok” indulatához mérten azonban a дикий melléknév nem tekinthető kellőképpen expresszívnek (154. levél). A fordítóra váró „komoly megpróbáltatást” Tüskés is tényként kezeli a felé nyilvánított köszönet meleg tónusú soraiban, kiindulva korábbi, a francia fordítás során szerzett tapasztalataiból is (Тюшкеш, „Келемен Микеш…”, 475).

Az orosz kiadáshoz írt utószavában Tüskés Gábor korántsem csupán axiológiai tételt állít, amikor az istenhitben gyökerező reménység, a Mikesben a számkivetettség változhatatlanságának felismerése dacára is elevenen fennmaradt gondviseléshit momentumára tapint a mű egyik kulcsaként, feltárva ezzel az orosz hagyomány és Mikes poétikája közti egyik lényegi hasonlatosságot. A nagyhatalmi diplomácia aktusairól elmélkedő Rákóczi éppúgy az álságos viselkedéssel szembeni ellenérzéseit veti papírra, mint Mikes a 32. és a 128. levelében (uo., 456–457). Ha Mikes művének hermeneutikáját a bravúros nyelvhasználat felől közelítjük meg (méltatása felett aligha siklik el a mű értelmezője), ismét csak analógiára bukkanunk, hiszen a magyar és az orosz irodalomban egyképpen a 18. században és a 19. század elején kibontakozó irodalmi folyamat, annak is elsősorban poétikai aspektusai a nyelvi problémákkal történő szembesülés révén ragadhatók meg. (Dukkon Ágnes, Az Aranykortól az Ezüstkorig: Fejezetek az orosz kritika és irodalomtudomány történetéből, [Budapest: Protea, 2014], 14, 19–40, 55–57.) Mikesben az orosz olvasó tehát számos vonatkozásban ismerősre bukkan. Az a mód, ahogyan Mikes beemeli a különféle forrásokból származó betéttörténeteit a Törökországi levelek szövegeibe, az átalakítások, elhagyások és a névtelenítésből adódó „sémává változtatás” technikája (vö. Tüskés Gábor és Knapp Éva, A Fortunatustól a Törökországi levelekig: Válogatott tanulmányok, [Budapest: Universitas Kiadó–MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet, 2015], 528–543) igen szembeszökően emlékeztet az orosz irodalom 19. században formálódó hagyományára.

A Törökországi levelek orosz fordítása Jurij Guszevnek köszönhetően bőséges, tudományos igényű jegyzetapparátussal egészül ki. A kiadás mellékletei között van Tüskés Gábor tanulmányán kívül Kosztolányi Dezső bölcseleti, töprengő jellegű, filológiai igénnyel megkomponált Mikes-esszéje, szintén Jurij Guszev fordításában, mely az oroszok számára oly kitüntetett jelentőségű okosság és bölcsesség témáját is érinti. A korszak bemutatását Tüskés előzékenyen mellőzi Olga Khavanova orosz történész remek kísérőtanulmánya javára. Khavanova, aki a korabeli Erdély pozícióját és belső viszonyait társadalomtörténeti szempontból taglalja, a kultúrszemiotikai értelemben igen nehezen megragadható „erdélyiség” fogalmát járja körül, s a szociológiai aspektusokat szembetűnően a Habsburg-ellenes küzdelem előfeltételeként láttatja. Tüskés dolgozatában az eszmetörténeti és életrajzi kontextus felrajzolása mellett bemutatja a Leveleskönyv genezisét, szerkezetét, tartalmát és forrásait, elemzi az eszmeiség sajátos vektorait, a szerzői stílust és nyelvet, s figyelemmel adózik a mű anyaországba történt kalandos hazatérésének, megismerésének és elismerésének, kiadástörténetének és utóéletének is. A Mikes-szövegnek az utókor műveiben fellelhető visszhangjait már-már maradéktalanul tárja az orosz olvasó, illetőleg filológus elé (talán Sütő András neve marad ki a felsorolásból), sok más mellett Madách, Sinka István, Wass Albert és Lászlóffy Aladár nevének felemlítésével, nyomon követve a Mikes-kultusz hajtásait a magyar filmben, drámában, képzőművészetben és zenében, megidézve a gigászi szellemi sorstárs, Márai Sándor sommás értékelését is (Тюшкеш, „Келемен Микеш…”, 472–473).

Tagged 18. század, felvilágosodás, Mikes Kelemen