recenzió

• Feldolgozta és közreadja Széchenyi Ágnes. Schöpflin Aladár a Vasárnapi Újságban 1898–1921. Budapest: Argumentum, 2018.
• Szajbély Mihály. Csáth Géza élete és munkái: Régimódi monográfia. Budapest: Magvető, 2019.
• Arany Zsuzsanna. Kosztolányi Dezső élete. Budapest: Osiris, 2017.

Az elmúlt három év mindegyikében megjelent egy-egy olyan terjedelmes munka, amely ún. „nyugatos” szerzők életével és életművével foglalkozik behatóan. A magyar irodalmi modernség egyik legfontosabb periodikájának (az ebből képzett címkének) idézőjeles használata nem véletlen, ugyanis a három kiadvány többek között arra is rávilágít, mennyire hatékonyan forgolódott Csáth, Kosztolányi és Schöpflin abban a sűrű szövésű, mai szemmel átláthatatlan sajtóhálózatban, amelynek csak egyik (igaz, nagyon fontos) eleme volt a Nyugat.

Természetesen a most tárgyalandó kötetek egyike sem kívánja kisebbíteni a folyóirat jelentőségét, ahogyan jelen írás is csak az elsődleges kontextus, azaz a korabeli karrierépítés alapvető bázisául vagy keretéül szolgáló laphálózat szempontjából veszi egy kalap alá a Nyugatot a többi folyóirattal vagy napilappal. Csakis minőségi kritériumokat szem előtt tartva valóban kevés periodika említhető egy lapon a Nyugattal, de az is tény, hogy a szerzők egyszerre több hírlappal és folyóirattal álltak kapcsolatban, miközben a kor olvasói sem csak a Nyugatot forgatták, ha friss szépirodalmi szövegek olvasásával akarták szórakoztatni magukat.

I.

Csáth, Kosztolányi és Schöpflin nem a Nyugat hasábjain publikáltak először, igaz, mai hírnevüket nagyrészt az 1908-ban indult folyóiratnak köszönhetik. Ez talán Széchenyi Ágnes forráskiadásából tűnik ki legtisztábban, hiszen a kötet Schöpflin Vasárnapi Újságban megjelent írásainak gyűjteménye, amelyet egy kismonográfia méretű felvezetés tesz teljessé. Ennek már harmadik bekezdéséből kiderül, hogy a Vasárnapi Újság az életrajz „fonatának” csak egyik „szála” (8) a Nyugat, A Hét, a Pesti Napló, a Huszadik Század, a Szózat vagy a Prágai Magyar Hírlap mellett, noha a kötet közel ezer (!) oldalon adja közre Schöpflinnek a folyóiratban publikált írásait, kritikáit. Széchenyi munkája így kettős hozadékkal jár. Noha a Vasárnapi Újság egyike volt a viszonylag korán, és teljes egészében digitalizált periodikáknak, jelen gyűjtéssel az írások könnyebben hozzáférhetőek, és esetleges kereszthivatkozásaik is egyszerűbben gyűjthetők ki, illetve ellenőrizhetők le. A tájékozódásban egy bibliográfia és egy névmutató is segíti az olvasót, ugyanakkor a több száz lábjegyzetből szerzői életrajzokhoz, forrásokhoz és egyéb irodalomtörténeti adalékokhoz is közelebb kerülhetünk. A Vasárnapi Újság csak egyike volt a kortárs irodalmat szemléző kortárs lapoknak, de mivel Schöpflin személyében egy olyan „szuperolvasót” tisztelhetünk, aki előszeretettel kísérte tovább több írással is a kor szerzőit, a forráskiadás archívum-jellege elvitathatatlan. A másik hozadék a már említett felvezetés, amelynek címe is beszédes. Támpontjai egy majdani összefoglalásnak – írta Horváth János 1913-ban Schöpflin Vasárnapi Újságban közzétett szövegeiről. Széchenyi a megállapítás fejezetcímbe helyezésével nemcsak a kortársi recepciót idézi fel, de készülő Schöpflin-monográfiájának majdani témáira is reflektál.

A bő száz oldalt kitevő írás inkább kaleidoszkópszerű, mintsem panorámafotó-jellegű, főleg, hogy jelentős részében a Vasárnapi Újságban közölt kritikák jó szemmel leválogatott kivonatait, részleteit olvashatjuk, amelyeket felváltva fognak közre bő áttekintések (pl. a századfordulós sajtóközegről) és rövid kommentárok. A forráskötet közreadója tulajdonképpen az óriási anyagot „teszteli”: ekképpen olvashatunk például Adyról, a világirodalomról, vagy a kortárs magyar írónőkről, de Széchenyi végigkíséri Schöpflin és a Vasárnapi Újság sorsát is utóbbi 1921-es megszűnéséig. A magyar irodalomtudomány az ezredfordulóra jutott el oda, hogy lassan megpróbálkozhasson a Nyugat-mítosz átértékelésével, illetve a kanonikus „nyugatosok” mellett évtizedeken át szürkeségben hagyott írók és írónemzedékek „felfedezésével”. A Schöpflin-forráskötet sok szempontból támogatja ezt a hatalmas és beláthatatlan vállalkozást.

II.

Hasonlóan Szajbély Mihály Csáth-monográfiájához, amely az 1989-ben megjelent kismonográfia (Csáth Géza. Budapest: Gondolat) részben frissített, részben újraírt variánsa, lévén harminc év alatt a szerző számos kéziratos anyaga, levele és naplóbejegyzése vált ismertté, illetve került kiadásra, így szükségessé vált a revideálás. Régimódi monográfia, áll az alcímben, de helyesebb „régimódi” monográfiáról beszélnünk. Hiszen a bő ötszáz oldalas kötet csupán annyiban nevezhető „régimódinak”, hogy szerzője a szoros szövegolvasás helyett az életrajzi narratívát használja sorvezetőként, a kötet végi képgyűjtemény pedig a népszerűsítő kiadványokból is ismerős lehet az olvasó számára. Máskülönben a Csáth Géza élete és munkái a lehető legfrissebb és legaktuálisabb olvasata a kiterjedt életműnek, főleg, hogy Szajbély bizonyos helyeken igenis fontos szerepet szánt az egy-egy szövegre koncentráló mikroelemzéseknek. Mindezek immanens jellegűek. Leszámítva a Luhmann nevével jellemezhető irodalomszociológiai vonalat, Szajbély a Csáth által „preferált” diskurzusok mentén szólítja meg a korpuszt, és végig szorosan követi az életrajzi dokumentumokat, legyen szó egy Kosztolányinak írt levélről vagy a napi pantoponadag emeléséről beszámoló naplóbejegyzésről.

A monográfia külön alfejezetei szólnak a tágabb kontextusról, például a szülővárosról, Szabadkáról, vagy a fővárosi sajtóközegről, illetve a zenekritikai és orvosi írásokról, de amikor a narratíva egy-egy új kötet megjelenéséhez érkezik, Szajbély filológiai elemzéseket illeszt be. Felhívva ez utóbbiakkal a figyelmet arra is, hogy a századfordulós szépirodalmi szövegkorpuszok jelentős része nem tekinthető klasszikus értelemben eredetinek: a szerzők egy-egy írásuk többször átírt variánsaival is sikerrel kopogtathattak egy-egy lapszerkesztőségben. Egy szövegelemzéseken alapuló monográfia Csáth 1914 és 1919 közötti pályafutásáról nem tudna sokat mondani, lévén a szerző 1914 második felétől már nem írt új szépirodalmi szöveget (404). Szajbély kötetében ezen a ponton kerülnek sorra a kötetekbe fel nem vett novellák, majd ezt követi az utolsó évek krónikája. Ha már Schöpflinnél szóba kerültek a meghatározó lapok, Csáth esetében is érdemes megemlékezni ezekről, főleg, hogy ő, szemben Kosztolányival vagy Schöpflinnel, egész életművének csak kis szeletét publikálta a folyóiratban. Szajbély így jogosan szentel teret olyan periodikáknak, mint a Bácskai Hírlap, a Magyar Szemle, a Budapesti Napló vagy a Világ.

A monográfia címlapján a Brenner Józsefként anyakönyvezett férfi portréjára íródik rá a kötetcím, hasonlatosan ahhoz, ahogyan az írói alteregó háttérbe szorítja a biográfiai ént – feltehetően érdekes reakciókat váltana ki egy Brenner József élete és munkái című könyv megjelenése. Noha a monográfiában a szépírói én és korpusz kapnak nagyobb hangsúlyt, az életrajzi fókusz okán a „magánember” sem marad homályban. Szajbély kiegyensúlyozott, könnyen olvasható, aprólékos, de adatokkal nem agyonterhelt kötete a rendszerváltás környékén fellendülő Csáth-kutatás nagy összegző munkája. Bár az életmű és egyes szegmensei folytonosan nyitva állnak, illetve nyitva kell, hogy álljanak az újraolvasások előtt, hasonló jellegű monografikus feldolgozásra évtizedekig nem lesz szükség.

III.

Ki gondolta volna, hogy a századfordulón indult kanonikus szerzők közül (Móricz Zsigmond és talán Babits mellett), hatalmas életműve dacára Kosztolányi lesz a látszólag legjobban feltérképezett figura? A sűrűn foglalkoztatott szerző kortárs „recepciója” rendkívül sokrétű: forráskiadványok, bibliográfiák, tanulmánykötetek, kritikai kiadások, poétikai és – jelen kötet révén – életrajzi alapú monográfiák is rendelkezésre állnak Kosztolányi alakja és életműve részletes rekonstrukciójához. Arany Zsuzsanna sűrűn adatolt „életregénye” minden bizonnyal a 21. századi magyar irodalomtörténet egyik csúcsteljesítményének nevezhető. Foglalata például mindannak, amit a szerző életéről ma tudni lehet és tudni érdemes, köztük a legellentmondásosabb eseményekről a kora ifjúkori eseményektől kezdve az Új Nemzedék-beli szerepvállaláson át a Radákovich-afférig. Emellett ökonomikusan szerkesztett kötettel állunk szemben, még ha néhány esetben egyszerre feldolgozhatatlan mennyiségű információt is tesz hozzáférhetővé a szerző. A monográfia egy része bővebb változatában három éven át, 2013 és 2016 között jelent meg folytatásokban az Alföld hasábjain – ha ezekbe belelapozunk, látható lesz, milyen törlések árán is jött létre az a 700 oldalas kötet, amelynek jegyzetei és függelékei teszik ki annak mintegy egyharmadát.

A kötet forrásai számosak: levéltári anyagok, kortárs periodikákból előbányászott anonim szövegek, monografikus munkák és szövegelemzések egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasó Kosztolányi személye mellett a környezetet annak változó módján megismerhesse. Kiemelve néhány jellegzetességet, az életrajz fontos alapanyaga lehet a két világháború közötti magyar irodalom- és intézménytörténet kutatóinak, a sajtótörténettel és történelemmel foglalkozóknak is, de az 1918-tól 1920-ig terjedő, rendkívül sűrű és meghatározó időszak iránt érdeklődők is biztonsággal indulhatnak el további kutatásaik vagy olvasmányaik felé a Kosztolányi Dezső élete egyes megjegyzései vagy jegyzetapparátusa alapján. Arany Zsuzsanna kötetének műfaja nem titkoltan az életrajz, de a szerző, amikor erre lehetősége nyílik, az egyes írásművekkel kapcsolatban is fontos megjegyzéseket tesz, sőt, felhívja a figyelmet Kosztolányi regényeibe beépülő tárcanovellákra, a számunkra követhetetlen publikálási gyakorlat gyakorlatára és fő fórumaira, ezzel együtt a századfordulón, illetve a két világháború között alkotó magyar írók és költők karrierépítési lehetőségeire, ezek előnyeire és buktatóira.

Szakmai alapossága mellett szükséges felhívni a figyelmet a kötet „bulváros” oldalára is, amennyiben a Kosztolányihoz, családjához vagy ismeretségi köréhez fűződő mulatságos anekdoták remekül ellenpontozzák a kortárs történelmi eseményekről szóló és/vagy sűrűn adatolt epizódokat. A monográfia Kosztolányi ellentmondásos személyiségének tárgyilagos leírásaként is jól működik, és ilyen értelemben is hozzáköthető Szajbély könyvéhez. Noha Csáth kapcsán kevesebb szó esik Kosztolányiról, mint fordítva, egy-egy eseményt érdemes mindkét forrásból megismerni: különösen tanulságosak a szabadkai évekről, valamint a Csáth kezeléséről és az ebből fakadó családi konfliktusokról szóló beszámolók.

Arany Zsuzsanna, Szajbély Mihály és Széchenyi Ágnes is rendkívül fontos összefoglaló-szintetizáló kötetekkel gazdagították a honi irodalomtörténetet, emellett rámutattak arra is, hogy a forráskiadás, a szövegelemzésekkel tarkított megközelítés, illetve az életrajzi feldolgozás is sikeres és izgalmas útja lehet a szerzői életművek további kutatásokat megelőlegező-elindító újraolvasásának.

A szerző a Bölcsészettudományi Kutatóközpont
posztdoktori ösztöndíjas tudományos munkatársa

Summary

Aladár Schöpflin, Dezső Kosztolányi, and his cousin, Géza Csáth (originally József Brenner) were members of the so-called “first generation” of the literary journal Nyugat. Ágnes Széchenyi, Mihály Szajbély, and Zsuzsanna Arany have published monographs about them in the last three years. Széchenyi’s volume about Schöpflin contains the short reviews of the author that were published in Vasárnapi Újság (‘Sunday Newspaper’) from 1898 to 1921. There is a long introduction before the collection of critiques in which we can read about Schöpflin’s main topics, such as Endre Ady, contemporary female writers, and world literature. This preface is a sort of preview of Széchenyi’s monograph about Schöpflin, which is under preparation. Szajbély’s monograph abouth Csáth is a “classical” narrative, although its subtitle is “old-fashioned monograph”. The main goal is to introduce the writer’s life, but interpretations often follow the narrative episodes. The monograph is strongly based on Csáth’s different documents (diaries, manuscripts, letters etc.), but Szajbély also introduces Csáth’s musical and medical ouevre (he was a musician and a music critic,  a psychiatrist and a physician). Arany’s monograph about Dezső Kosztolányi is a detailed narrative chronology, in which we can rarely find close interpretations of the writer’s novels, short stories, plays, translations, or other publications. On the other hand, Arany successfully analyses the problematic episodes of Kosztolányi’s life. For example, she explores the years Kosztolányi worked as a journalist at the right-wing daily newspaper Új Nemzedék (‘New Generation’), or his late liaison with Mária Radákovich. All three books try to remove the writers from the close context of Nyugat, exploring the hidden parts of the literary institution of Hungary from the beginning of the 20^th century till the 1930s.

Tagged 20. század, Csáth Géza, forráskiadás, Kosztolányi Dezső, monográfia, Schöpflin Aladár, századforduló