könyvismertetés

Dávid Katalin. Soah: Emlékeim a vészkorszak idejéből. Budapest: Szent István Társulat, 2014.

Dávid Katalin. Vasfüggönyös kereszténység: A Művészettörténeti Dokumentációs Központ. Budapest: Szent István Társulat, 2017.

Az első könyv általános bevezetővel kezdődik, mely a keresztény világnézetre, a gondolkodás szabadságára és a szimbólumok fontosságára fókuszál az ember életben. Ebben a kötetben a második világháború idején és főleg a nyilas diktatúra és Budapest ostroma alatt átéltek emlékeit rögzíti a szerző. A második könyv nem ott folytatja az emlékek fonalának felgöngyölítését, ahol az első abbahagyta, hanem mintegy öt évvel később: az 1950–1964 közötti másfél évtized történései közül villant fel néhányat. Ennek középpontjában a magyarországi művészettörténet-írás egyik jelentős műhelye, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetének elődje áll: a Művészettörténeti Dokumentációs Központ (1950–1964) megalapítása, céljai, munkája, munkatársai, majd megszüntetése. Az intézménynek nemcsak tudománytörténeti jelentősége óriási – az első módszeres adatfeltáró munka az Árpád-kori magyarországi művészetről, az eredményeket közreadó kiadványok megjelentetése, az egyetemről kilépő új művészettörténész generációk első bemutatkozására évente megrendezett konferenciák szervezése (1962, 1963) –, hanem az emberi vonatkozásai is. Lehetővé tette többek között a rendszer szemszögéből „leprás” emberek (politikailag nem kívánatos, nagy tudású szakemberek, papok, szerzetesek) alkalmazását, munkához és megélhetéshez juttatását.

Az első mű fő kérdése: a szerző milyen katolikus lelkülettel és családi indíttatással élte át a zsidóüldözés és -mentés időszakát? A másodiké: hogyan lehetett megteremteni a becsületes itthoni munka körülményeit (művészettörténészként, ha már nem lehet utazni), és segíteni a „leprásokat”? A szerző hangsúlyozott célja, hogy kizárólag a saját emlékeit idézi fel, anélkül, hogy ellenőrizné, pontosítaná források (pl. korabeli újságok) segítségével az események leírását. A második kötetnek a bevezetőben is kiemelt szerkesztési különlegessége, hogy három ponton megszakad a narráció, és közbeékelődik az emlékiratírás jelen idejében történt, a szerzőt kiemelkedően megrázó események értelmezése: Esterházy Péter Hét utolsó szó című művének bemutatója, Erdélyi Zsuzsanna temetése és a 2015-ös úgynevezett „migránsválság”.

Az első könyvben jelentős részt kap a szerző életében és munkásságában meghatározó jezsuita személyek és tevékenységük bemutatása. Közülük kiemelkedik Izay Géza, aki köré Szegeden katolikus ifjúsági csoport szerveződött, melynek a szerző is tevékeny tagja volt. A Budapestre került Dávid Katalin Erdődy László munkatársaként a Veritas Könyvkiadó ügyvivője volt. Ennek történetei közül is megemlít párat, a legérdekesebb talán Bálint Sándor egyik művének címadása (Boldogasszony vendégségében). Mócsy Imre alkalmazása a Dokumentációs Központban, elmélkedéseinek továbbadása folyamatos lehallgatást és később a perébe való bekapcsolást eredményezett a szerző számára.

A művészek közül Böhm Lipót „Poldi”-ra, Kondor Bélára és az Európai Iskola tagjaira emlékezik a szerző hosszabban. Mulatságos és véresen komoly történetek váltakoznak egymással. Első közelítésben azt lehetne gondolni, hogy ez a két könyv főként a művészet- és az egyháztörténészek számára lehet érdekes. Ez azonban nem így van: a régészek, az irodalomtörténészek és a néprajzkutatók, de még a filatélia kedvelői is (II, 65) számos fontos adatot, személyiségrajzot, történetet olvashatnak. Érdemes kiemelni néhány irodalmi és irodalomtörténeti vonatkozást is: Szántó Tibor és Radnóti Miklós a bori lágerben engedélyt kaptak, hogy néha vasárnap templomba mehessenek (II, 91); Kuczka Péter megmentése a málenkij robottól (II, 16); együttműködés Tamási Áronnal Domján József 1955-ös kiállítási katalógusában (II, 71); Kondor Béla és Pilinszky János barátsága (II, 108); annak leírása, hogy az 1962-es módszertani konferencián felkért előadóként Klaniczay Tibor a művészeti stílusokról, stíluskorszakokról tartott előadást (II, 73); annak említése, hogy Scheiber Sándor „Arany János nyelvét” nem tudva itt hagyni nem fogadta el a külföldi egyetemi meghívásokat (II, 95).

Dávid Katalin emlékiratának egyik fő tanulsága, hogy a művészetekkel való foglalkozás segít túlélni nehéz történelmi korszakokat: „a művészettel foglalkozni nemcsak nagyszerű, belső világunkat építő, gazdagító dolog, hanem életmentő is tud lenni. Páncél minden nehézséggel szemben” (II, 146). Egy másik fontos mondanivaló Kondor Béla orvosa, Levendel László nemcsak testet, hanem a lelket is gyógyítani akaró tevékenységével kapcsolatban fogalmazódik meg: a Korányi Kórházban rendezett kiállítások reményt jelentettek a beteg, nélkülöző, „tiltott” művészek számára.

Az elmúlt negyven évben számos visszaemlékezés, napló jelent meg erről a korszakról. Soknak meghatározó fejezete Budapest ostroma, a kitelepítések és az 1956-os forradalom átélése. Dávid Katalin ír az ostromról, ír a forradalomról, de hiányzik a kitelepítés motívuma. Az emlékirat a megpróbáltatások ellenére boldog elégedettséget, hálát sugároz. Nem a keserűség, a megbánás, hanem az élet teljességének megélése tükröződik benne.

Az első könyvben csak négy képoldal van, míg a másodikban tizenhat, ami jelentősen kiegészíti a szövegben leírtakat: portrék a főbb említett személyekről, művekről, eseményekről és néhány írott dokumentum reprodukciója. Főleg azoknak ajánlom e két könyvet, akik nem éltek abban a korban (Magyarországon). Mert hiába látta valaki például Bernáth Aurél műveit, olvasta könyveit, látta fényképeit, nem tapasztalhatta, milyen személyiség volt, miért kapta a „Van Gőg” gúnynevet (II, 103). Mindkét könyv borítója művészi kivitelű: az első Ámos Imre grafikájának felhasználásával készült, a másodikat Orosz István tervezte.

A szerző a Bölcsészettudományi Kutatóközpont 
Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa

Summary

The first book begins with a general introduction to the memoir, with an outlook to the author’s life and work, the essence of which is a Christian worldview, freedom of thought, and the importance of symbols in human life. In this volume, the author records her memories on the events of World War II and specifically the Arrow Cross occupation and siege of Budapest. The second book continues the thread of memories about five years after the first book’s events: it flashes some of the events of the decade and a half between 1950-1964. This volume centers on one of the major chapters in the history of Hungarian art history, the predecessor of the Institute of Art History of the Hungarian Academy of Sciences, Research Center for Humanities: the foundation, objectives, work, colleagues, and discontinuation of the Art History Documentation Center (1950–1964). The institution is not only of great significance in the history of science, but also in terms of its human aspects. It has made it possible, among other things, to employ “lepers” (politically undesirable, highly skilled professionals, priests, and monks).

The main question of the first work is: what kind of mental disposition and family motivation the author had during the persecution and rescue of Jews. The second volume: how to create conditions for honest work in Hungary as an art historian when you can no longer travel abroad. The author’s emphasized goal is to describe her own memories only, without checking and clarifying the description of events with the help of sources (e.g. contemporary newspapers).

In the first book, the Jesuits who were decisive in the life and work of the author, as well as their activities, play a significant role. Among them, Géza Izay (1916–2008) stands out in the first volume: a Catholic youth group was organized around him in Szeged, which the author was an active member of. Among the artists, Lipót Poldi Böhm (1916–1995), Béla Kondor (1931–1972), and the members of the European School are remembered by the author for a longer time. Funny and serious stories alternate with each other. At first sight, one might think that these two books might be of interest mainly to art and church historians. However, this is not the case: archaeologists, literary historians, researchers of ethnography, but also philately enthusiasts can find important data, personality descriptions, and stories here.

 

Tagged Dávid Katalin, emlékirat, jezsuita, művészettörténet, vasfüggöny