recenzió

Szerdahelyi Sándor, szerk. A Budapesti Újságírók Egyesülete Almanachja 1910. évre: Utazás az újságírás körül  (Budapest: Révai és Salamon, 1910; hasonmás kiadás: Budapest: Országos Széchényi Könyvtár, 2017).

A „holnapos-nyugatos” fellépéssel (és ennek határterületeivel, például a nemzetköziséggel, hagyomány és divat kérdésével stb.) foglalkozó 1909-es egyesületi évkönyvben is olvashatók voltak olyan írások (pl. Salgó Ernőé vagy Szini Gyuláé), amelyek az új nemzedék megjelenését és vele a modern irodalom legújabb poétikai trendjeit és sajátos kapcsolatrendszerét az egyedülálló intézményes háttérrel magyarázták. A megannyi időszaki kiadvány „tartalomgyártásába” becsatlakozó, szépirodalmi ambíciókat dédelgető személyek valódi minőségi újságírást produkáltak a századfordulón, miközben a modern magyar irodalom, ezen belül is leginkább a próza is sokat köszönhetett a tárcarovatban megjelenő igényes szövegek mai szemmel követhetetlen sorozatainak. A szépírói–újságírói „kettős” karrierek korabeli divatjának ismeretében nem meglepő, hogy a Budapesti Újságírók Egyesülete 1910-ben ezt az izgalmas, de a 20. század első évtizedének végére már egyáltalán nem újszerű összefonódást tette meg évkönyve fő témájának.

Az írás és az újságírás, illetve a szépirodalom és a publicisztika szoros kapcsolata jóformán mindegyik, a kötetben egy vagy több szöveggel szereplő szerző életútját meghatározta, de a központi, Újságírók a történelemben címet viselő fejezet megszólalói elsősorban hírlapíróként tették le névjegyüket. 1910-ben az emlékezetes újságírói élményeikről nyilatkozó tíz neves publicista vagy lapszerkesztő közül csak Márkus Miksa (Magyar Hírlap) és Seress László (Az Est) voltak ötven éven aluliak, miközben a tanulságos anekdoták szerzői által érintett hírlapok nagyrészt lefedték a korabeli palettát, beleértve a konzervatív, a keresztény, illetve a liberális sajtó nagy példányszámú vezető napilapjait is. (Beszédes, hogy a kor bulvárlapjaitól – A Nap, Esti Újság, Friss Újság – senkit nem szólaltattak meg.) Látszólag tehát a hagyománytisztelet érvényesült a megszólalók kiválasztásakor (igaz, az egyesület elnökségi tagjait faggatták), de a szerkesztőket mégsem lehet elfogultsággal vádolni. Már csak azért sem, mert az évkönyv írásai komoly teret adnak a szépírásnak is, főleg a kötet második felében. Míg az első részben, Ambrus Zoltán Irodalom és újságírás című összegző írását követően egy több szövegből álló Mikszáth- és Petelei-portrét kaphat az olvasó, addig a második részben – Vulpes (Kálnoki Izidor) tréfás Újságíró-iskoláját leszámítva – hét elbeszélés található.

Petelei Istvánról „nagy halottként”, Mikszáth Kálmánról, az egyesület első elnökéről „nagy jubilánsként” emlékezik meg az évkönyv. A két neves írót többek között Pakots József, Bede Jób, Bródy Sándor, Herczeg Ferenc, Ignotus és Szini méltatják. A két elhunyt szerzőről (a kötet megjelenését követően Mikszáth is távozott az élők sorából) alkotott vélemények inkább a „klasszicizáló” emlékállítás stratégiáit követik (mintsem hogy a poétika vagy a modern próza hangsúlyait reflektálnák), viszont az írások jelentős része legalább akkora teret szentel az életműveket meghatározó miliőnek, Szeged, Marosvásárhely és Kolozsvár szellemének, mint maguknak az írószemélyiségeknek. Ahogy az évkönyv középső részében hangot kapó ismert publicisták nyilatkozatai, úgy a Mikszáthtól és Mikszáthról szóló írások is izgalmas lenyomatai újságírás és politika korabeli viszonyrendszerének, betekintést engedve ezzel a magyar történelem legutolsó, hosszan tartó és igazán intenzív fejlődést mutató européer korszakának diszkurzív hálózatába is.

„Megkérdeztük legkiválóbb novellaíróinkat, hogy melyik tárczájukat tartják a legjobbnak és melyikben látják írói czéljukat a leginkább kifejezve” – olvashatjuk A legjobb novella című tematikai egység felütésében (113). Noha a felvezető szöveg felülírni látszik az almanach szoros kontextusát, lévén nyíltan nem az újságírást tematizáló elbeszélések következnek a sorban, kissé meglepő, hogy a legelső szöveg, Bíró Lajos Tavaszi komédiája bevezetésének nyitóképén kívül (amelyben az egyik szereplő újságot olvas) nem találkozunk újságokkal, újságolvasókkal vagy a korabeli információáramláshoz kapcsolódó megjegyzésekkel, reflexiókkal, kiszólásokkal sem. A szövegek, beleértve Ambrus kötetzáró Jancsi és Juliskáját is, egy-egy korban divatos téma mintaszövegeként olvashatók. Címszavakban és leegyszerűsítve A Tündérlaky lányok (Heltai) az emancipálódó nőről, nőtípusról, A titokzatos Csókai (Molnár Ferenc) a párkapcsolati féltékenységről, Szini Trilibije és Ambrus elbeszélése pedig a (felnőttes sémákra rájátszó) gyermekkori szerelem és a színjátszás viszonyáról szól, ezek mellett egy mesés-misztikus természeti történet (Herczeg Ferenc: A vörös ember) és egy biblikus történet (Kabos Ede: Mária látogatói) került be a válogatásba. (Az elbeszélések közül Bíróét nevezném mai szemmel a legmeghökkentőbbnek, ezzel a legmodernebbnek, amennyiben a holtából visszatérő férj rémregényes története kilóg a korban favorizált témák közül.) Az elbeszélések nem itt jelentek meg először, többjük már évekkel azelőtt kötetben is napvilágot látott, viszont valóban jól példázzák az adott szerző jellegzetes írói modorát.

Vulpes Újságíró-iskolája nevezhető az évkönyv legsikerültebb szövegének, amennyiben a parodisztikus előadás-sorozat a szépírás poétikai mintázatait követve imitálja az újságírás mesterségének minden részletét bemutató szakmai gyorstalpalót. A szöveg teljes formátumban és könyv alakban 1916-ban jelent meg, ebből tudható, hogy Vulpes harminchárom rövid fejezetet szánt az újságírás bemutatására: az almanachban ebből tizenhárom rövid írás olvasható. Az újságírói pályáról szóló rész tanulsága a következő: négy-öt éven keresztül minden fontos fórumon (a képviselőházban, a színházban, temetéseken) meg kell jelenni, mindenkinek gratulálni kell, de nem szabad írni egy sort sem. Az évek alatt így az „újságíró” akkora ismertségre tesz szert, hogy a névtelen cikkeket („Mikszáth Kálmán összes névtelen czikkeit”, 177.) neki tulajdonítják majd, ezután pedig egyenes út vezet a Petőfi Társaságba, illetve az országgyűlésbe is. A Budapesti Újságírók Egyesülete 1910-es évre szóló évkönyvének kontextuális köre bizonyos értelemben ezen a ponton zárul be: a vázolt karriertörténet – némi ironikus csúsztatással – a kötet jubilánsának életútját bagatellizálja. (Mikszáth 1881-ben lett a Petőfi Társaság tagja, 1887-ben lett képviselő, de már az 1870-es évek elejétől rendszeresen publikált – és feltehetően nemcsak a különböző társaságokban forgolódott.) Az évkönyv mindent összevéve (és fő témájához szorosan kapcsolódva) Mikszáth Kálmánnak állít emléket, aki az utolsó olyan újságíró-író volt a magyar irodalomban, akitől az első világháborút megelőzően minden nagyobb időszaki kiadvány pártállástól függetlenül vezércikkben vett búcsút.

A hasonmás kiadást két tanulmány zárja. Szénási Zoltán Reprezentáció és karitász című, a sorozat minden kötetében változatlanul megjelenő „sorozattanulmánya” mellett ezúttal Visy Beatrixtól, az Országos Széchényi Könyvtár irodalomtörténész-kritikus munkatársától olvashatunk tanulmányt Idő-sajtó és örök irodalom címen. A korabeli mediális-intézményes kontextusba betekintést engedő, egyúttal az évkönyvet szemléző alapos írás megjegyzi, hogy az almanach tavalyi kötetében „teret vagy reflexiót” nyerő szerzők hiányával úgy tűnhet, „mintha az előző évek irodalmi eseményei, irodalompolitikai pengeváltásai meg sem történtek volna” (370). A két kötet megjelenése között napvilágot látott ismert szövegek – itt közzétett – hosszú katalógusának ismeretében így valóban „egy békés, jubiláló, nosztalgiázó, öregecske irodalom képe bontakozik az olvasó elé” (uo.). Igaz, az alapvetően konzervatív szellemiségű egyesület ezzel – mint ezt a tanulmány szerzője is megjegyzi – sikeresen hajtotta végre kettős küldetését, azaz úgy maradhattak meg biztonságosan ideológiai erőterükben, hogy kisebb kitérőként (egy évvel korábban) lehetőséget adtak a „másik oldal” fórumainak, alkotóinak is. (A következő években, mint ezt remélhetőleg a hasonmáskiadás-sorozat következő köteteiből láthatjuk majd, az Eötvös Leó–Szabados Sándor szerkesztőpáros jóvoltából ez a helyzet kissé megváltozott.)

Írás és újságírás viszonyának bemutatásához a tanulmány szerzője két fontos szövegre, Babits Új klasszicizmus felé című „manifesztumára” és Thienemann Tivadar Irodalomtörténeti alapfogalmak című monográfiájára is hivatkozik. Míg előbbi az „örök irodalom” és a pillanatnak élő újságírás sajátos időtapasztalatának ütköztetésével reflektál a szépírás változó kontextusára, a gyorsan emészthető szenzációkra apelláló nyilvánosságra, addig utóbbi történeti távlatba helyezi az írásból kiváló újságírást, találó szóválasztással folyóírásnak keresztelve azt. Noha Thienemann áttekintése utólagosan próbál rögzíteni egy fontos médiatörténeti stádiumot, megjegyzendő, hogy munkája 1930-ban jelent meg, míg Babitsé 1925-ben, azaz a citált szövegek a századfordulóétól eltérő környezetben fogantak. A 20-as évek második felében évről évre rengeteg írás foglalkozott az írók és újságírók nyomorával, az irodalmi piac devalválódásával, egyúttal a tömegirodalom fellendülésével, így az olvasói szokások radikális megváltozásával, mindehhez pedig hozzávehető a sajtó által felkínált publikációs tér beszűkülése, a mozifilm médiumának fellendülése, illetve a „hangos sajtó”, a rádió megjelenése is. Mindezzel nem a hivatkozott szövegek beválogatásának jogosságát vonom kétségbe, hanem arra utalnék, hogy viszonylag rövid időtávon belül mennyire más paraméterek mentén formálódtak az írás és az újságírás rendszerét alakító diskurzusok. Míg a háború éveiben a magyar sajtó még őrizte századfordulós sajátosságait, az 1920-as évekre ezek merőben más protokolloknak adták át helyüket, mindezt pedig az újságírásból korábban jól élő írók a saját bőrükön tapasztalhatták. (Az évkönyv egyébként éppen Babits írásával egy évben jelent meg utoljára.)

Nem győzöm hangsúlyozni az OSZK és az Argumentum Kiadó közös vállalkozásának fontosságát. A könyvtárgy kézbe vételének lehetősége mellett (ez az élmény hiányzik az Arcanum által az utóbbi időben közzétett almanach-kötetek olvasásakor) a tartalmi részt követő Széttekintés és Hirdetések című blokkok páratlan képet nyújtanak az ipar, az oktatás vagy az egészségügy korabeli helyzetéről, közgazdasági és kereskedelmi adatairól, miközben a napjainkban elterjedt, laikusoknak, formatervezőknek és hirdetési szakembereknek egyaránt szóló mintaalbumokhoz hasonló archívumként is szolgálnak.

Summary

The Almanac of the Association of Budapest Journalists was published between 1905 and 1925. The annual usually focused on one particular topic. In 1910 the main theme was the close relation between literature and journalism. This was one of the most important (and relatively old) specific features of the Hungarian literary institution at the fin de siècle. After the former almanac (where the editors dealt with the Modernist movement, namely the dispute generated by the Holnap-anthology and the journal Nyugat) this collection presents a “safe” (unchallenging) topic with conservative themes and authors. The volume contains portraits about István Petelei (died in 1910) and Kálmán Mikszáth, the first president of the association who also died shortly after the publication of the volume. We can also read anecdotes by famous journalists, an essay by Zoltán Ambrus, short stories, and a satiric text about studying journalism by Izidor Kálnoki (under the pseudonym Vulpes). National Széchényi Library and Argumentum Press started to publish the facsimiles of the almanac in 2017, this volume is the second in the row. By this complete copy, the reader can recognize not only the main content of the almanac, but also the advertisements and other appendices which gives a deep insight on everyday life and other economic characteristics of the late years of the monarchic Hungary.

Tagged almanach, Mikszáth Kálmán, Országos Széchényi Könyvtár, századforduló, újságírás