recenzió

Balogh Piroska és Lengyel Réka, szerk. Római költők a 18−19. századi magyarországi irodalomban: Vergilius, Horatius, Ovidius. Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet, 2017.

Az ókori görög és római irodalom recepciója a humanizmus késő középkori megjelenésétől kezdve meghatározó jelentőséggel bírt a magyarországi értelmiség számára is. Míg kezdetben ez csak egy szűk szellemi elitre korlátozódott, a kora újkor folyamán fokozatosan bővült az iskolai oktatásban részt vevők száma. Az oktatás középpontjában 1844-ig alapvetően a hivatalos nyelv státusával rendelkező latin nyelv elsajátítása állt, ebben pedig fontos szerepet töltöttek be az antik auctorok grammatikai, stilisztikai, retorikai és poétikai szempontból egyaránt zsinórmértéknek tekintett szövegei. Az előbbiek ismeretében tehát bizton állítható, hogy az antikvitás irodalma a nagyjából 1700-tól 1850-ig terjedő időszakban „gyakorolta a legnagyobb hatást a magyarországi olvasókra és a magyarországi irodalomra” (8).
A római irodalom „aranykorának” három legjelentősebb szerzője, Vergilius, Horatius és Ovidius magyarországi recepciójának átfogó kutatását, a vonatkozó témák és módszerek számbavételét, valamint a legújabb eredmények közkinccsé tételét tűzték ki célul a 2016. október 6−8. között Miskolcon megrendezett nemzetközi tudományos konferencia szervezői a fentebb már említett időszakra vonatkozóan.

A három tudományos műhely (MTA BTK Irodalomtudományi Intézet XVIII. századi Osztálya, a Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolája és az ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet XVIII−XIX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke) együttműködésével megvalósult tanácskozáson huszonhárom előadás hangzott el, ezek közül tizennyolcnak készült el a jelen kötetben olvasható szerkesztett változata. A tanulmányok a tárgyalt források keletkezésének időrendjében követik egymást. Ezen források főként szépirodalmi jellegűek, de előfordulnak közöttük a történeti, filológiai és esztétikai irodalom, valamint érintőlegesen a természettudományok körébe tartozó írásművek is.

A kötetben olvasható tanulmányok közül Ovidius recepciója áll Lengyel Réka, Pap Levente, Czibula Katalin, Hovánszki Mária és Vámos Violetta vizsgálódásainak középpontjában. Laczházi Gyula, Csörsz Rumen István, Kerti József, Doncsecz Etelka, Balogh Piroska, Tóth Sándor Attila, Vaderna Gábor és Gábor Dávid Horatius befogadás- és hatástörténetéhez, Wilhelm Kühlmann, Elisabeth Klecker, valamint Csonki Árpád pedig Vergiliuséhoz járulnak hozzá kutatási eredményeikkel. Dóbék Ágnes és a Buda Attila−Tüskés Anna szerzőpáros írásai mindhárom tárgyalt auctor befogadástörténetéhez kapcsolódnak. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy a kötet alátámasztja Horatius kiemelt hatástörténeti jelentőségét a korszak magyarországi irodalmában, hiszen az ő recepciójával 8 (+2), míg Ovidiuséval 5 (+2), Vergiliuséval pedig „csak” 3 (+2) írás foglalkozik.

Megkockáztathatjuk tehát az állítást, hogy ezek az arányok nagyjából igazolják a korszak irodalmában valamilyen mértékben járatos kutatók (alapos mennyiségi vizsgálatok elvégzése nélkül kialakult) összbenyomását. Mindennek a tudományos igényű alátámasztása azonban csak módszeres filológiai és könyvtörténeti kutatások alapján válhat lehetségessé, ehhez a kötetben olvasható szövegek csak kiindulópontul szolgálhatnak. Ovidius „második helyezése” a Lengyel Réka által idézett angolszász szakirodalmi hivatkozások (13−14.) fényében meglepő lehet, hiszen ezek egyértelműen a Metamorphoses szerzőjét tekintik a legnagyobb hatású antik szerzőnek. Úgy tűnik, a vizsgált korszak Magyarországán Horatius költészete valamilyen okból mégis nagyobb népszerűségnek örvendett az Augustus által Tomiba száműzött fiatalabb kortársáénál. A két szerző népszerűsége összefüggésben lehetett az iskolai oktatásban betöltött helyükkel, hiszen „Ovidius károsnak ítélt erotikus műveit nem oktatták az iskolákban, és nyomtatott kiadásaikhoz is nehezen lehetett hozzájutni” (18). Ezzel szemben Vaderna Gábor megfogalmazásában „Horatius költészete nemcsak poétikája miatt érdekes, hanem ez a 18−19. század fordulójának leggyakrabban idézett etikai közhelytára, melynek értelmezői ismerték ugyan Horatius epikureus javaslatait (vonzódását az élet apró örömeihez), ám jóval fontosabbnak tartották az arany középszerre vezető sztoikus önmérséklet elvét” (283). A pontos okok feltárása itt is további vizsgálódásokat tesz szükségessé, a Vaderna által hangsúlyozott etikai szempont meghatározó szerepe azonban alighanem vitathatatlan Horatiusnak Ovidius elé kerülésében.

A kötetben a Vergilius hatástörténetéhez kapcsolódó tanulmányok szinte teljes mértékben az Aeneisszel mint eposzi mintával foglalkoznak, és csak Buda Attila és Tüskés Anna térnek ki könyvtörténeti tanulmányukban az Eclogákra és a Georgicára.

Vergilius eposzának hatástörténetéhez kapcsolódnak a kötet két német anyanyelvű szerzője, Wilhelm Kühlmann és Elisabeth Klecker tanulmányai, melyeket Doncsecz Etelka, Rózsa Mária és Lengyel Réka fordított magyarra. Mindkét tanulmány egy magyarországi illetőségű, németül író szerző, Pyrker János László (Johann Ladislaus Pyrker) egri érsek egy-egy eposzát (Tunisias, Rudolph von Habsburg) veszi vizsgálat alá. A „Pyrker-pör” az 1820−30-as évek fordulóján fontos állomása volt a korábbi több nyelvű „hungarus” irodalomszemlélet és a magyarországi irodalom magyar nyelvűvé tételére irányuló törekvések közötti konfliktusnak, és az általa elhíresült főpap-költő német nyelvű eposzai ezután sem váltak teljesen érdektelenné a magyar nyelvterületen. Mindezt meggyőzően bizonyítja a Tunisias-tanulmány fordítója által az idézeteknél felhasznált 1839-es Udvardy János-féle formahű magyar fordítás. Mindez leginkább a Pyrker-művek kétségtelenül meglévő esztétikai értékével magyarázható, mellyel összemérhető teljesítmény a kor magyar nyelvű eposzköltészetében talán csak Vörösmarty Zalán futása.

A Pyrker eposzaiban tetten érhető, főként az Aeneisből való „átvételek és analógiák egyezései és intertextuális vonatkozásai” Wilhelm Kühlmann szerint „nem számítanak epigonszerű irodalmi utánzásnak, hanem az imitáció és egyúttal a tudatos eltérés esztétikájának korai humanista értelmében sajátos eredetiséget képviselnek a műfajspecifikus mintaszerzők idézetszerű vagy utalásos technikájában” (216).

A korszak eposzi témaválasztásának szempontjából figyelemre méltó az Elisabeth Klecker és Csonki Árpád írásaiban egyaránt tárgyalt Habsburg Rudolf-téma, amely az Aeneis témaválasztásával mutat párhuzamot, hiszen ha Vergilius műve a Római Birodalom eredetmondájának feldolgozása (megalkotása?), akkor az első Habsburg német-római császár történetének költői elbeszélése a soknemzetiségű Habsburg Birodalom „államközösségi” eposzának megteremtésére tett kísérletként is értelmezhető. Erre a szerepre viszont Pyrker műve már német nyelvűsége folytán is sokkal alkalmasabb lehetett, mint a téma Pyrkerénél kevésbé ismert korabeli magyar nyelvű epikus feldolgozása, Pálóczi Horváth Ádám Rudolphias című költeménye.

A kötetben a líra és az epika mellett a három tárgyalt római szerző által nem művelt drámai műnem is szerephez jut Czibula Katalin tanulmánya révén, aki Ovidius alakjának megjelenését vizsgálja 18. századi református iskoladrámák kéziratos szövegeiben. Ezekben a drámákban a száműzetés motívumán keresztül a politikai hatalommal való összetűzés elkerülhetetlen tragikuma fogalmazódik meg.

Ovidius mellett Horatius alakja is megjelenik művein túlmutató módon a kor irodalmában, mégpedig identifikációra alkalmas költői szerepmintaként. A modern értelemben vett magyar politikai költészet megteremtője, Batsányi János „szkíta Horatius”-ként, míg a költészetében a római előképhez valóban ezer szállal kötődő Berzsenyi Dániel mint „magyar Horátz” kerül említésre a velük foglalkozó tanulmányokban. A Doncsecz Etelka által Batsányi jellemzésére választott jelzős szerkezet forrása a költő későbbi feleségének, Gabriele Baumbergnek egy keltezetlen levéltöredéke, amely a vizsgálat során alkalmasnak bizonyul Batsányi identifikációs stratégiáinak rekonstruálására, bemutatva Horatius költészetéhez való viszonyát és a vele való, védekezésként használt tudatos azonosulást a Martinovics-perben.

Vaderna Gábor Berzsenyi költészetét vette igen alapos és elmélyült vizsgálat alá a Horatius-hatás megnyilvánulási formáinak tekintetében, bemutatva az ezen jelenség értelmezésére tett kísérleteket a magyar irodalomtörténet-írásban, és rámutatva Berzsenyi Horatius-követésének meghatározó jellemvonására, az imitáció kudarcainak az imitált forrástól tanult eszközökkel történő elbeszélésére (304).

Amint arra korábban már utaltunk, a kötetben olvasható tanulmányok az irodalomtörténet mellett több más tudományterületet is érintenek. Több érdekes interdiszciplináris vizsgálódás mutatja, hogy az antik minták mennyire meghatározó jelentőséggel bírtak a korszak európai, így magyarországi kultúrájának egészére nézve is. Pap Levente a jezsuita oktatás hatásával magyarázza Ovidius jelenlétét a 17−18. századi erdélyi katolikus történetírásban, Hovánszki Mária Verseghy Ferenc és Kreskay Imre heroida-típusú, tehát ovidiusi mintát követő költeményeinek zenetörténeti vonatkozásait mutatja be. Tanulmányához kiváló minőségű fénykép-illusztrációk is kapcsolódnak a zenészként is jelentős Verseghy által lejegyzett kottákról. Csörsz Rumen István Csokonaival és a magyar bordalhagyománnyal foglalkozó írása szintén együtt vizsgálja a korabeli előadási gyakorlatban szorosan összefüggő szövegeket és dallamokat. Balogh Piroska a 18. század közepén Alexander Gottlieb Baumgarten Aestheticájának nyomán létrejövő, magát az érzéki megismerés tudományaként definiáló antropológiai esztétika magyarországi képviselőinek szövegeiben tesz kísérletet a Horatius-recepció feltárására és értelmezésére.

Végezetül engedtessék meg néhány apró kritikai észrevétel a kötettel kapcsolatban. A Kühlmann-tanulmányban a német régiók felsorolásánál (229) következetlenül szerepelnek német és magyar megnevezések, hiszen ha Sachsent Szászföldként említjük, akkor Franken Frankföldként, Bayern Bajorországként kellene hogy szerepeljen, Leipzig pedig Lipcseként. Hessennek, Brandenburgnak és Weimarnak viszont valóban nincs külön magyar megnevezése. Ez az apró következetlenség természetesen semmit se von le Doncsecz Etelka egyébként kiváló fordításának értékéből. Balogh Piroska szintén kitűnő tanulmányában is előfordul egy következetlenség: a 184. lapon Alexander Gottlieb Baumgarten második keresztneve a vonatkozó 3. lábjegyzetben a hivatkozott mű címében Gottlobként szerepel.

A Balogh Piroska és Lengyel Réka által szerkesztett tanulmánykötet fontos és megkerülhetetlen állomást jelent a tárgyalt három római auctor magyarországi befogadás- és hatástörténetének feltárásában és értelmezésében. A kötetben olvasható tanulmányok nemcsak új szempontokkal és filológiai eredményekkel, de interdiszciplináris nyitottsággal és korábbi nézetek árnyalásával járulnak hozzá a vizsgált időszak magyarországi irodalmának korszakokon átívelő európai összefüggésrendszerben történő megközelítéséhez.

Zusammenfassung

Der von Piroska Balogh und Réka Lengyel zusammengestellte Studienband enthält die redaktionell überarbeiteten Materialien einer Miskolcer Konferenz aus dem Jahre 2016. Die Beiträge behandeln die Rezeption der drei bedeutendsten Dichter des „Goldenen Zeitalters“ der römischen Literatur – nämlich Vergil, Horaz und Ovid – in der multilingualen Literatur Ungarns im 18. bzw. in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts. Die einzelnen Beiträge sind nach Entstehungszeit der in ihnen behandelten Quellenwerke geordnet und befassen sich in erster Linie mit literarischen, aber auch mit historischen, philologischen und ästhetischen Schriften. Gelegentlich wird auch auf naturwissenschaftliche Werke hingewiesen. Der Studienband trägt durch die in den Beiträgen aufgeführten zahlreichen neuen Forschungsergebnisse zu einem tieferen Verständnis der Literatur dieser Epoche bei.

Abstract

The volume of essays, edited by Piroska Balogh and Réka Lengyel, contains the editorially revised materials of a 2016 Miskolc conference. The contributions address the reception of the three most important poets of the “Golden Age” of Roman literature, Virgil, Horace and Ovid, in the multilingual Hungarian literature of the 18th and the first half of the 19th century. The individual essays are arranged according to the time of origin of the source works they treat and deal primarily with works of literature, but with historical, philological and aesthetic writings as well. Occasional reference is also made to some scientific works. The volume contributes to a deeper understanding of the literature of this epoch through the numerous new research results presented in the essays.

Tagged befogadás- és hatástörténet, Horatius, imitáció, klasszicizmus, Ovidius, Vergilius