recenzió

Lengyel Réka, szerk. Nunquam autores, semper interpretes: A magyarországi fordításirodalom a 18. században. Budapest: MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet, 2016.

A 18. század irodalomszemléletének, a litterae mibenlétének megértése szempontjából kulcsfontosságú terület, a fordításirodalom vizsgálatára eddig jelentőségéhez képest meglehetősen csekély figyelem irányult a hazai irodalomtörténet-írás részéről. Ebben szinte bizonyosan közrejátszott az eredetiségnek mint a műalkotások legfőbb értékmérőjének romantikus elve, amely az utókor szükségszerűen retrospektív és szelektív nézőpontjából jórészt kitakarta a nem eredetinek tekintett szövegeket. Ezek azonban nem pusztán közvetítői a fejlettebbnek tekintett nyugat-európai irodalmi mintáknak, hanem a hazai irodalom/irodalmak nyelvének/nyelveinek formálódása, alakulása szempontjából is meghatározó jelentőséggel bírtak, meghatározva a későbbi eredeti alkotások nyelvi lehetőségeit is. Az irodalom nyelvének vizsgálata ezért nem nélkülözheti a nyelvi-kulturális interakciók e leginkább megragadható terepének alapos feltárását, rendszeres kutatását.

Mindezek alapján kiemelkedő jelentőségű eseménynek tekinthetjük az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet XVIII. századi Osztálya és a Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolája által 2014. október 1−3. között Miskolcon tartott tudományos konferencia anyagának szerkesztett változatát tartalmazó tanulmánykötet megjelenését. Lengyel Réka szerkesztői előszava szerint a konferencia szervezőinek „célja az volt, hogy elkezdődjék a vonatkozó témák és módszerek számbavétele, hogy megismerhetővé váljanak a legújabb eredmények, lendületet kapjanak a szövegközpontú, illetve komparatív szempontú vizsgálatok” (8). A szerkesztő a címben szereplő Seneca-idézet forrásául szolgáló híres értekezés, Kármán József A nemzet csinosodása gondolatmenetéből kiindulva felvázolja a 18. század végének kulturális viszonyait. Megállapítja, hogy „az eredetileg más nyelven írott szövegek átültetése magyar nyelvre nem új keletű, a magyar irodalmat a kezdetektől jellemzi, s azt az évszázadok során rendkívül nagyszámú értékes alkotással gazdagította. Mindazonáltal a 18. század e jelenség tekintetében újat hozott: ekkor a megelőző időszakhoz képest lényegesen nagyobb számban készültek és jelentek meg idegen nyelvű művek magyar változatai” (9). Kármán ítéletét fenntartások nélkül elfogadva leszögezi, hogy ezt a szövegkorpuszt nem „a magas szintű esztétikai minőség teszi érdekessé” (10), a 18. század fordításirodalmának történeti vizsgálatát mégis szükségesnek tartja. Ezáltal ugyanis „megismerhetővé válnak a magyarországi eszme-, filozófia-, művelődés- és tudománytörténeti folyamatok, valamint a magyar nyelvhasználat változatos formái, mint olyan tényezők, illetve jelenségek, melyek előkészítették és nagyban befolyásolták a magyar nyelvű irodalom térnyerését az ezt követő időszakban, tekintve, hogy az akkor tevékenykedő alkotóknak sok ekkori fordítás meghatározó olvasmánya volt” (11).

A legteljesebb mértékben egyetérthetünk a szerkesztő e szövegek tudományos vizsgálatára vonatkozó, a komparatív és interdiszciplináris megközelítésmód fontosságát hangsúlyozó módszertani figyelmeztetésével: „Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy e szövegekkel foglalkozva egyben más országok idegen nyelvű irodalmát is vizsgáljuk, továbbá a magyar és a világirodalom összefüggéseit, sokszor nem is csupán két (eredeti mű, fordítás), hanem több elem kapcsolatrendszerét. Komoly módszertani hiba, s számos félreértés, félreértelmezés forrása lehet, ha ezen elemek együttesének csak egyik tagját, a magyar nyelvű fordítást vetjük vizsgálat alá, ezért minden esetben a lehető legszélesebb látószögű összehasonlító elemzések elvégzésére kell törekednünk.” (11.)

A Kármán József gondolatmenetét továbbgondoló, a fordítások megváltozott státusának és a kizárólag eredeti művekből álló magyar irodalmi kánon létrejöttének új korszakot konstituáló mivoltára vonatkozó kérdések a szerkesztő szerint még elegendő adat híján nem válaszolhatók meg teljes bizonyossággal. Megválaszolásukhoz még további szövegfeltáró, rendszerező és összehasonlító munkára van szükség, azonban az ezt lehetővé tevő módszerek és „digitális adattárolási és adatkezelési eszközök és eljárások” (12) már évek óta rendelkezésre állnak.

A kötetben olvasható tanulmányok ezen kutatási projekt eddigi eredményeibe nyújtanak reprezentatív bepillantást. Ezek a szerkesztői szándék szerint új, jórészt eddig nem publikált kutatási eredményeket ismertető konferencia-előadások szerkesztett változatai, melyek a bennük vizsgált forrásszövegek létrejöttének időrendi sorrendjében követik egymást. A vizsgált szövegegyüttes „magyarországi szerzők nyomtatásban megjelent és kéziratban maradt, változatos tematikájú” (13) fordításaiból állt össze, keletkezési idejük a 18. század, kivételt „csupán Kazinczy egy-két későbbi munkája és a 19. században keletkezett esztétikai tankönyvek” (13) képeznek. Az alapjukul szolgáló eredeti művek is többnyire 18. századiak, de vannak közöttük 16−17. századi és antik szerzőktől származó munkák is. Az egyes tanulmányok módszertanilag is sokszínűen közelítik meg vizsgált tárgyukat, így olvasható a kötetben az összehasonlító szövegközpontú vizsgálatok mellett a fordítók nyelvi-stilisztikai teljesítményére vonatkozó értékelés, fordítói életművek átfogó bemutatása, kiadás- és recepciótörténeti kutatás. Ezenkívül megtalálható benne egy eddig kevéssé kutatott területhez, a többnemzetiségű Magyar Királyság magyar és más nyelvű irodalmi jelenségei közötti párhuzamok feltárásához kapcsolódó téma feldolgozása is.

A 421 lapos kötet 23 szerző 22 tanulmányát tartalmazza, amelyek kronologikus rendben követik egymást: Csorba Dávid tanulmánya (15−38) Debreceni Ember Pál (1661−1710) tudós kálvinista prédikátor tudományos szövegközlési és fordítási gyakorlatát mutatja be az 1702-ben megjelentetett Garizim és Ébál című, dogmatikai jellegű textusokat tartalmazó munkája forrásainak és azok eszmetörténeti hátterének feltárásával. Báthory Orsolya igen alapos, példákkal szemléltetett összehasonlító elemzése (39−57) a jezsuita Taxonyi Jánosnak a purgatóriumról szóló, 1718-ban Nagyszombatban kinyomtatott teológiai traktátusát veti össze annak egy évszázaddal korábbi spanyol eredetijével és annak latin fordításával, amely alapján a magyar változat készült.

Kiss Margit írása (58−68) a Mikes-életmű példáján keresztül nyújt bepillantást az informatikai módszerek alkalmazásával megnyílt új kutatási lehetőségekbe, melyek megválaszolhatóvá tehetik a Mikes-filológia számos nyitott kérdését. A Mikes-szótár OTKA-projektnek köszönhetően rendelkezésre álló digitalizált teljes életművön eddig informatikai eszközökkel elvégzett szókészlettani, grammatikai és a szöveget érintő komplex összehasonlító vizsgálatok már most egyértelműen kirajzolják Mikes leveleivel szorosan összefüggő fordítói teljesítményének, tudatos választáson alapuló változatos, egyéni stílusának korszakos jelentőségét.

A Csörsz Rumen István−Szilágyi N. Zsuzsa szerzőpáros által jegyzett tanulmány (69−93) a 18. század Kárpát-medencei közköltészeti hagyományának már az eddigi kutatások alapján is feltételezhető regionális egységét támasztja alá „egy sok szempontból kivételes forrás interetnikus vonásait vizsgálva” (70). Ez nem más, mint az első román nyomtatott verseskötetnek és a román folklór fontos forrásának tekintett Kintyets kimpenyesty… címmel 1768-ban kiadott, 14 román és 4 magyar dalszöveget tartalmazó verses ponyva. A minden részletre kiterjedő vizsgálat számba veszi a kiadvány variánsait könyvészeti adatokkal, összehasonlító elemzés tárgyává teszi repertoárját, bemutatja a román dalszövegek magyar kontextusait, az utolsó két bekezdésben kísérletet téve a kiadvány történeti poétikai státuszának és kiadása hátterének rekonstruálására is.

Pintér Márta Zsuzsanna írása (94−109) a 18. század második felének jezsuita drámafordítói gyakorlatát mutatja be a Régi Magyar Drámai Emlékek jezsuita iskoladrámákat közzétevő köteteiből kiindulva. A vizsgált szövegkorpusz alapján a szerző tárgyalja az eredetiség, a műfajiság, a forráshasználat és a gyakorlati felhasználás problémáit; valamint névtelen szövegek esetén a fordító személyének megállapításához felhasználható módszereket, a fordítók eredeti formához való viszonyulását és az adaptáció szempontjait is.

Czibula Katalin a lakatlan sziget motívumának reprezentációit vizsgálja Metastasio L’isola disabitata című drámájának 18. századi magyar recepciójában (110−127). Részletesen tárgyalja a mű eredeti olasz nyelven történő magyarországi befogadását, aminek fontos állomása Joseph Haydn 1779-ben Eszterházán bemutatott azonos című operája, melynek színpadkép-tervei is fennmaradtak a színházi festő, Pietro Travaglia vázlatkönyvében. A főúri színjátszói hagyomány inspirálhatta a dráma első magyar fordítóját, a korán elhunyt bárókisasszonyt, Rudnyánszky Karolinát, aki fordítását a Kelemen László-féle színtársulat számára készítette. A tanulmány második felében Rudnyánszky 1793-as és Döme Károly 1802-es fordításainak összehasonlító elemzését olvashatjuk.

Lengyel Réka tanulmánya (128−145) kitűnő példája annak, hogy mennyire termékeny lehet már a felmerülő legkisebb kétely esetén is alaposan utánanézni a szakirodalomban olvasható állításoknak, mivel könnyen kiderülhet azok téves volta, és ezáltal új megvilágításba kerülhetnek addig méltatlanul mellőzött írói teljesítmények. A kötet szerkesztője vizsgálatában megkérdőjelezhetetlen filológiai adatokkal bizonyítja, hogy Robert Dodsley The Oeconomy of Human Life című, névtelenül kiadott és a korszakban nagy népszerűségnek örvendő erkölcsi maxima-gyűjteményének első magyar fordítója nem Horányi Elek, amint azt Szinnyei Józsefnél és nyomán Tarnai Andornál olvashatjuk, hanem Kónyi János. A fordítás alapjául szolgáló eredeti angol mű recepciótörténetének vázlatos ismertetése és a Kónyi fordítóságát egyértelműen bizonyító adatokon túl Lengyel mintaszerű alapossággal rekonstruálja Szinnyei tévedésének valószínű okait is. Ezek után Kónyi fordítói elveit mutatja be a fordítása alapjául szolgáló német változattal történő, párhuzamos szemelvényekkel alátámasztott összehasonlítás során. Igen szellemes módon a fordítást tévesen Horányinak tulajdonító Tarnai elismerő stilisztikai értékelését immár Kónyira vonatkoztatva érvel az egykori strázsamester fordítói munkássága alaposabb filológiai és nyelvészeti vizsgálatának, valamint kritikai igényű modern kiadásának szükségessége mellett.

Knapp Éva a VI. Pius pápának tulajdonított, sok nyelvre lefordított, számos kiadást megért imádságos könyvet veszi rendkívül részletes vizsgálat alá (146−189). Dolgozatából megismerhetjük e kiadványegyüttes műfaji előzményeit, eszmetörténeti hátterét, korabeli recepcióját, a valódi szerző meghatározását. Olvashatunk német, magyar, szlovák és latin nyelvű magyarországi kiadásairól és fordítás-családjaikról, majd a különböző kiadások szerkezetének részletes összehasonlító elemzése következik, melyet a fordítástörténet egy német és három magyar nyelvű kiadásból származó példaanyag alapján elvégzett szemléletes és komplex bemutatása követ. A tanulmány konklúziója a magyarországi recepciótörténet alapján a kiadvány aktuális egyházpolitikai vonatkozásait emeli ki, és „a II. József elképzeléseivel történt tudatos szembehelyezkedés kifejezéseként” (181) értékeli azt. Végül függelékként a 17 magyarországi és magyar nyelvű külföldi kiadás bibliográfiai leírását tekinthetjük át.

Doncsecz Etelka tanulmánya (190−208) Verseghy Ferenc egyházi témájú munkáinak mintáit vizsgálja a Fontos Intés a Kereszténységhöz című, az 1780-as évek közepén készült kéziratban maradt fordításának kontextusai kapcsán. Meghatározza a fordítás alapjául szolgáló német munkát és annak francia forrását, összehasonlítja Verseghy szövegét és német mintáját, Karl Joseph Huber művét, rekonstruálva Verseghy fordítói eljárásait, céljait és terveit. Ráirányítja a figyelmet ezek jozefinizmust támogató aktuálpolitikai olvasatára, lehetséges eszmetörténeti kontextusaira, valamint Verseghy választásának tétjére és történeti hátterére, mely összefüggésben áll a katolikus egyházon belül egymással élesen szembenálló szellemi irányzatokkal, mely ellentét Verseghy pályájának későbbi alakulására is döntő befolyással volt.

Balázs Péter írása (209−216) a korai francia felvilágosodás emblematikus alakjának, Bernard le Bovier de Fontenelle-nek 18. századi magyarországi kéziratos fordításokban tetten érhető recepcióját mutatja be, vázlatosan ismertetve az ezekben tetten érhető fordítói eljárásokat és valláskritikai implikációkat. A következő tanulmány tárgya a francia felvilágosodás egy jóval ismertebb képviselője, Voltaire Dictionnaire philosophique című munkájának eddig feltáratlan, kivonatos kéziratos fordítása (217−234). Szerzője a francia gondolkodó munkásságának és recepciójának kiemelkedő kutatója, Penke Olga, aki bemutatja az OSZK kézirattárában őrzött „Magyar Voltaire 2” kötetben található fordítás szövegkörnyezetét, részletes vizsgálat alá veszi a fordító előszavát, forrásszövegét, módszereit és válogatási elveit, rekonstruálja „a fordításokban fellelhető legfontosabb tendenciákat” (224). Összehasonlítja a francia eredeti és a magyar fordítás sajátos diskurzusformáit, ez utóbbi jellegzetes fordítói megoldásait, valamint felvázolja eszmetörténeti jelentőségét, beillesztve azt Voltaire műveinek 18. század végi magyar recepciótörténetébe.

Vörös Imre dolgozatában (235−248) a Péczeli József Haszonnal mulattató mesék című fabulagyűjteményében megfigyelhető forrásfelhasználási eljárásokat teszi vizsgálata tárgyává. Gazdag példaanyag segítségével, lebilincselő stílusban mutatja be a komáromi református prédikátor szabad forráskezelését, átdolgozási és kompilációs technikáit, összehasonlítva meséit Aiszóposz, Phaedrus és La Fontaine szövegeivel, komparatív elemzés tárgyává téve még stilisztikai hatásmechanizmusukat is.

Polgár Anikó írása (249−254) Catullus 5. carmenjének két 18. század végi fordítását hasonlítja össze fordításelméleti nézőpontból. Földi János a szoros fordítás szabályait követő, a rekonstrukció korai példájának tekinthető művével szemben annak provokációjaként Kazinczy fordítása a valóságanyag cseréjére építő transzpozíció módszerét alkalmazza, magyar környezetbe helyezve át a versbeli szituációt. A két ellentétes előjelű fordítás jól példázza a kor fordításelméleti pluralizmusát.

Hegyi Ádám tanulmánya (255−268) a fordítói tevékenység társadalmi kereteit, anyagi, kiadás- és eszmetörténeti vonatkozásait mutatja be Szalay Pál szentesi református lelkész Burkitt-fordításának komplex vizsgálatán keresztül, a mikrotörténet módszereinek alkalmazásával, rendkívül alapos levéltári forrásfeltáró előmunkálatokra támaszkodva.

Hegedüs Béla (269−280) vállaltan népszerűsítő szándékkal egy 18. század utolsó évtizedéből származó, egészen 2014-ig kéziratban maradt regényfordítás, a Német Máté koma szövegében vizsgálja „az érzékeny és az érzékenység kifejezések megjelenését és jelentésváltozatait” (269). A fordítást összeveti az alapjául szolgáló német eredetivel, Joseph Richter Der deutsche Gevatter Matthies című regényének szövegével, valamint bemutatja a regénypoétikai szervezőelvként felismert „testiség versus a kortárs európai értelemben vett szerelem fogalmainak a történeten belüli többértelműségét” (269). A tárgyalt műhöz méltóan nagyon érdekes vizsgálódás a korszak kutatói számára rendkívül tanulságos konklúzióval zárul: „figyelembe véve, hogy a kor irodalma szempontjából oly fontos érzékeny−érzékenység kifejezéseket egymástól eltérő jelentésben, de nagy kedvvel használja a fordító, arra a következtetésre juthatunk, hogy más irodalmi szövegekben azok pontos jelentésével az esetek többségében egyáltalán nem lehetünk tisztában, mivel azt gyakran még a szövegkörnyezet alapján sem lehet eldönteni”.

Brutovszky Gabriella Kárpát-medencei komparatisztikai elemzése (281−287) Kazinczy Hamlet-fordításának a Shakespeare-dráma első szlovák nyelvű átültetésére gyakorolt hatását mutatja be a két fordítás közös, a forrásként használt német fordításoktól eltérő tartalmi és nyelvi jegyein keresztül, felhívva a figyelmet keletkezésük társadalmi közegének hasonlóságára is.

A következő szöveg, Laczházi Gyula tanulmánya (288−306) szintén a „széphalmi mester” fordítói tevékenységéhez kapcsolódik. Christoph Martin Wieland Sokrates Mainomenos oder die Dialogen des Diogenes von Sinope című, a korban rendkívül népszerű, ám később csaknem elfeledett regénye, mely azonban az utóbbi évtizedben újra érdekessé vált a német kutatók számára, magyar nyelven 1793-ban jelent meg Kazinczy fordításában. Walter Erhart Musarion-értelmezéséből kiindulva Laczházi kísérletet tesz a Diogenész-regény egy Kazinczy fordítói tevékenységének megítélése szempontjából is releváns új értelmezésére, termékeny szakmai párbeszédet folytatva a mű Bodrogi Ferenc Máté Kazinczy-monográfiájában kifejtett olvasatával.

Az előző vizsgálódásba már vitapartnerként bevont szerző, Bodrogi Ferenc Máté, Kazinczy életművének jeles kutatója az előző két tanulmányban is központi szerepet játszó jelenségcsoport átfogó értelmezését kísérelte meg Kazinczy első pályaszakaszának fordításairól konstruált „lehetséges összképével” (307−326). Bodrogi „egy hatástörténetileg tulajdonképpen lezárhatatlan, folytonosan megértendő, heterogén kihívásként” (308.) tekint vizsgálata tárgyára. Megpróbálja rekonstruálni a fordító Kazinczy forrásnyelvi választásait és célnyelvi munkamódszerét, beillesztve azt a „világ- és önértelmezéséhez való viszonyát” (310) alapvetően meghatározó „európai retorikai nagyhagyomány”-ba [kiemelés az eredetiben − T. K.] (310), amely egész pályafutása során döntő befolyást gyakorolt nyelvhez való viszonyára és irodalomszemléletére.

Kovács Eszter írása (327−340) D’Alembert Montesquieu-emlékbeszédének Kis János 1799-es zsebkönyvében megjelent első magyar fordítását veti össze a neves enciklopédista fordításról vallott nézeteivel. A francia eredetivel történő részletes összehasonlító elemzés kimutatja, hogy „Kis János kivonatos fordítása D’Alembert nézeteinél szabadabb átültetést valósít meg” (339), melynek hátterében Kovács szerint a franciával ellentétben a korban még kialakulatlan magyar fordítói eszköztár állhatott.

Szörényi László Révai Miklós versfordításait veszi vizsgálat alá (341−346). Csoportosítja, kontextualizálja és összehasonlító példákon keresztül értékeli ezt a még részben feltáratlan korpuszt, kijelölve lehetséges kutatási irányait.

Balogh Piroska dolgozatában (347−388) a kötetben egyedülálló módon egy tudományterület, „a 18. század második felében kibontakozó magyarországi esztétika” (347) szakszókincsének, terminológiai rendszerének átfogó kontextuális bemutatására tett elmélyült kutatómunkán és előtanulmányokon alapuló, egyértelműen sikeresként értékelhető kísérletet. Felmutatja a magyar esztétikatörténet európai kontextusait, rekonstruálja a fogalmi átvételek mögött rejlő szándékokat és motivációkat. Táblázatokkal szemléltetve mutatja be a Schedius Lajos János, Greguss Mihály és Nyiry István munkáiban előforduló terminusok latin, német, ógörög, angol, francia, olasz és magyar megfelelőit. Ezeket összevetve az általuk forrásként felhasznált Wilhelm Traugott Krug és Friedrich Bouterwek munkáival átfogó képet nyújt a 19. század első felében az esztétika tudományát nyelvi-terminológiai szempontból univerzális, egyszerre több nyelv hagyománya felől megragadó diszciplínaként értelmező törekvésről. Ez a törekvés azonban az 1830-as évektől fokozatosan elveszti hátterét és támogatottságát a „nemzeti nyelvű tudományosság imperatívuszával szemben” (359).

A kötet zárótanulmánya, Lázár István Dávid írása (389−397) Kazinczy évtizedeken át készülő, folyamatosan csiszolgatott és javított, de végül csak halála után megjelent Sallustius-fordítását vizsgálja meg keletkezéstörténeti és összehasonlító fordításelméleti nézetből. Vizsgálata példákon keresztül igazolja, hogy „Kazinczy valóban a latinnal teljes mértékben, minden szinten megegyező magyar fordítást kívánt megalkotni, melynek egyik eleme a pontos megfeleltetés a grammatika szintjén is.” (397.)

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a tárgyalt kötetben olvasható tanulmányok mind témaválasztásukat, mind nézőpontjukat és alkalmazott vizsgálati módszerüket tekintve tanulságos és sokszínű képet rajzolnak a vizsgált korszak fordításirodalmáról. További vizsgálatokra ösztönző mélyfúrás jellegű kutatásaikkal hozzájárulnak az irodalom társadalmi beágyazottságának és önértelmezésének terén is jelentős változásokat hozó 18. század jobb megértéséhez.

Zusammenfassung

Der von Réka Lengyel herausgegebene Sammelband enthält die Materialien einer Tagung im Jahre 2014 in Miskolc. Die in diesem Band aufgenommenen, bisher noch nicht publizierten Forschungsergebnisse beinhaltenden Studien übermitteln – sowohl in ihrer Themenwahl als auch in ihrer Betrachtungsweise und angewandten Untersuchungsmethoden – ein aufschlussreiches und vielfältiges Bild der Übersetzungsliteratur des 18. Jahrhunderts. Mit ihren komparativen und interdisziplinären Ansätzen tragen sie zur Kontextualisierung der ungarischen Literatur der Zeit auf europäischer Ebene bei.

Tagged fordításirodalom, Kazinczy, kiadástörténet, komparatisztika, XVIII. század