recenzió

Nagy Beáta, Surányi Beáta és Ujvári Nóra, szerk. A fantázia hippogriffje: A romantikus képzelőerő elbeszélhetősége. Konferenciakötet. Budapest: reciti, 2017.

Három konferenciaszervezőből kötetszerkesztővé avanzsált doktori hallgató, tizenöt tanulmány nyolc tudományos műhely képviselőitől, hat magyar és hat külföldi szerző egy-egy vagy több írásának (vagy éppen zeneművének) vizsgálata három fejezetben – számokban valahogy így írható le A fantázia hippogriffje: A romantikus képzelőerő elbeszélhetősége című kötet, amelynek szövegei egy 2016 májusában rendezett konferencián hangzottak el először.

A szerkesztőknek a kötet hátlapján olvasható ajánlása szerint a tanulmánygyűjtemény számos, Jókairól szóló értelmezést és a képzelőerő intermedialitásával foglalkozó írást ígér, miközben a kötet szerzői egyes, a kánon peremére szorult szövegeket is újraolvasnak. Surányi Beátát, Nagy Beátát és Ujvári Nórát (Jókaival ellentétben) nem ragadta el a fantázia hippogriffje, hiszen mindhárom célkitűzésük teljesül.

Jókainak öt szövege kerül az értelmezések fókuszába, sorrendben a Szegény gazdagok, A nyomorék naplója, Az élet komédiásai, a Párbaj Istennel, illetve a Sárga rózsa. Jókai és a többi szerző képzelőerejének működését megvizsgálhatjuk a képiség, az írásos lejegyzés, a teatralitás vagy a zeneiség oldaláról is, miközben az elemzések segítségével reaktiválódnak a kollektív emlékezetből jogosan vagy jogtalanul kiesett, de jelen esetben izgalmasan megszólított és kérdőre vont szövegek is. E szövegek szerzői persze nem teljesen ismeretlenek: a tanulmányok Vörösmarty, Kölcsey, Kemény Zsigmond, illetve Hoffmann, Schiller, Schlegel, Gogol poétikáiba engednek betekintést. Vörösmarty fordításai révén Shakespeare, egy elbeszélésbe átfordított zenemű kapcsán pedig Richard Wagner is szóba kerül. Ez utóbbi történet szerzője Csáth Géza, akit – akárcsak Cholnoky Lászlót – első körben talán nem sorolnánk a romantika tipikus szerzői közé, viszont mindkettejük életműve vagy legalábbis ennek egy része – amint az adott tanulmányok bizonyítják is – romantikus sémákra és stratégiákra támaszkodik.

A tanulmányok három egységbe rendeződnek. A kettősségek, illetve a vizualitás kulcsszavai alá rendelt szövegek mellett a Romantikus narratívák fejezet tartalmazza azokat az írásokat, amelyek külföldi szerzők szövegeivel is foglalkoznak. Inkább megfontolandó tanácsként, mint szigorú kritikaként említem, hogy e felosztások mellőzhetők lehettek volna. Nemcsak azért, mert kettősség és vizualitás szorosnak tűnő összetartozása révén egy-két szövegnek mindkét egységben helye lenne, hanem mert a harmadik egység címadása – noha egyértelmű, miért szerepelnek itt az adott szövegek – túlontúl általánosító. Persze az is elképzelhető, hogy romantikus narratívákon itt tulajdonképpen a romantika ismert toposzait, diszkurzív törvényszerűségeit, illetve ezek alakulástörténetét értik a szerkesztők. Ez utóbbira enged következtetni, hogy Orosz Magdolna átfogó szövegét is itt találjuk. A kötet leghosszabb, legtöbb témát érintő írása legalább annyira szól Hoffmann poétikájáról, mint a romantikához igazodó írásrend ismert, de kimeríthetetlen, teljességében feltárhatatlan jegyeiről. Őrület, lejegyzés, tömegkultúra, mimézis – a felsorolt kulcsszavak okán ez az írás a kötet virtuális középpontjának is tekinthető.

Explicit módon nem sok szó esik a szövegekben a képzelőerőről – az elemzések a kor filozófiai-esztétikai eszmefuttatásainak bemutatása vagy interpretációja helyett inkább a képzelőerő cselekményesítő vagy cselekményesedő potenciálját tanúsítják. Ez egyfelől olvasóbarát, könnyen vagy könnyebben érthető szövegeket eredményez, másfelől érdekes, hogy a szerzők mennyire magától értetődőnek veszik képzelőerő és fantázia egyenértékűségét, holott a 19. századi költő-teoretikus Coleridge szerint az emlékezetre hasonlító fantázia csak „készen kapott” elemeket „formál újra”, szemben az elsődleges és másodlagos képzelőerővel, amelyek a teremtés lehetőségével bírnak. A legtöbbet ilyen szempontból Tánczos Péter írásából tudhatunk meg, aki Friedrich Schlegel korabeli botrányregényét, a Lucindát Kierkegaard és Kant segítségével olvassa újra. Elemzése egy ponton Gyapay László kötetindító Kölcsey-tanulmányát idézi, miszerint a „vizsgálódó” és az „ábrándozó” lelkialkatok a Kölcseynél „hideg vizsgálódónak” és „magányos ábrándozónak” nevezett típusokban köszönnek vissza. A tanulmány Kölcsey két elbeszélésére, A vadászlakra és A kárpáti kincstárra koncentrálva vizsgálja az említett életstratégiákat, de az életmű számos más pontján is talál további allúziókat a kettősségre.

Egy romantikáról szóló tanulmánykötet esetében furcsa lenne, ha az olvasó nem szembesülhetne az ábrándozás olyan túlkapásaival, amelyek általában az álom és az őrület horizontján válnak felkavaróvá. Rétfalvi P. Zsófia az igencsak ritkán vizsgált Vörösmarty-kisepika rémálom-konstrukcióival, Deres László pedig az Egy őrült naplója megbomlott tudatú narrátorának írásmódjával foglalkozik. Míg Deresnél a diszkurzív poétika értelmezési stratégiái érvényesülnek, addig Surányi Beáta medialitás és önéletrajziság viszonylatában prezentál egy Jókai-szövegben, A nyomorék naplójában felbukkanó feljegyzésfüzért.

A Jókai-blokknak köszönhetően a kötet egyúttal a már évtizedes múltra visszatekintő ezredfordulós Jókai-újraolvasás legfrissebb eredményeként is értékelhető. Balogh Gergő meggyőzően érvel amellett, hogy a Szegény gazdagok szöveggépezetét a pénz trópusa irányítja: a pénzérme kétoldalúságának játéka mellett azonban egy rontott pénzérme szemantikai pályája is kirajzolódhat az olvasás során, illetve irányíthatja azt. Farkas Evelin Az élet komédiásainak narratív jellegzetességeit járja körül, alátámasztva, hogy a szöveg tétje a leírások és fényképfelvételek formájában is jellemzett karakterek (képi) olvashatósága körül is forog. Horváth Anna a Párbaj Istennel című elbeszélés önreflexív jegyeit veszi szemügyre, amelyek a romantikus poétikára való rájátszás nyomaiként értelmezhetők. Végül Ternovácz Dániel a táj és a valóság leírhatósága alapján értelmezi a Sárga rózsát. Megközelítése azért tűnik izgalmas próbálkozásnak, mert a regényben ábrázolt „paraszti romantika” súlyos közhelyeivel együtt hagyományozódott át a jelenkorig.

Közhelyek Kemény Zsigmond kapcsán is ismeretesek, de a szerző legújabb kori recepciótörténete – Jókaival szemben – nem nevezhető folyamatosnak: a legutóbbi felfutást három évvel ezelőttre, a szerző születésének 200. évfordulójára tehetjük. Mindenképpen örvendetes, hogy Kemény is helyet kap a válogatásban: Ujvári Nóra A szív örvényeit elemezve jut arra a következtetésre, hogy a kisregény egyik főszereplője köré szőtt „rejtélyek” feltárása egy, a regényben leírt 17. századi festmény segítségével is elindítható. A Cholnoky László posztumusz regényéről, a Tamásról szóló elemzés ilyen tekintetben még rövidebb előtörténettel rendelkezik: Nagy Beáta – akinek írása szintén érinti a kettősség és vizualitás fő témaköreit is – a személyiség szétesésének, pontosabban töredezettségének metaforáját az üveg és üvegképek Cholnoky szövegében megjelenő reprezentánsai nyomán bontja ki.

Hermann Zoltán tanulmányának témája A haramiák intermedialitása, illetve a dráma szövege mint részben olvasásra, részben előadásra szánt partitúra. Schiller művét Toldy Ferenc fordítása nyomán olvashatjuk újra, igaz, a tanulmánynak – vizsgálati fókusza miatt – nem lehet olyan mértékben része a fordító személye, mint Horváth Lajos írásának a Shakespeare-drámák magyarításán dolgozó Vörösmarty. Ebben a szövegben tulajdonképpen a honi Shakespeare-recepció első fejezeteivel ismerkedhetünk meg, miközben – a bemutatott példákon keresztül – egy intertextuális játék körvonalazódik. Horváth szerint a fordításokba gyakorta beíródó „rom” szó vagy betűsor kapcsolatba hozható Vörösmarty elbeszélő költeményével, e kapcsolattal pedig a lefordított szövegek és A rom közötti motivikus összefüggés erősödik. A kötetet záró tanulmányban egy Wagner-darab és egy Csáth-elbeszélés párhuzamairól olvashatunk. Kis Petronella bemutatja, hogy a Délutáni álomban A Nibelung gyűrűje keletkezéstörténete is megtalálható.

A tanulmányban olvashatjuk a következőket:

Richard Wagner önéletírásában vall arról, miként született meg gondolataiban a Rajna kincsének Esz-dúr hármashangzata 1853 szeptemberében. Írása szerint vérhas, láz és tengeribetegség kínozta hosszas bolyongásai után, ezért holtfáradtan betért egy vendéglőbe és lefeküdt szobájában a kanapéra. Alvajáró állapotban lehetett, amikor hirtelen úgy érezte, mintha erős vízáramlásban merülne el a teste. A hömpölygés az Esz-dúr dallamos hangzását, zúgását idézte fel érzékeiben, amely végül a Rajna kincse előjátékának legelementárisabb részeként a végtelenbe sodor. Ébredés után a félálomban való hullámzás egyfajta életérzéssé vált számára. (225)

A hosszú idézet okán újra felidézhető Coleridge, illetve az ő hasonló jellegű története a Kubla kán keletkezéséről. Nála egy ópiumos álomban fogant a vers alapgondolata, de a szöveget – egy váratlan vendég megérkezése miatt – nem tudta frissiben papírra vetni. A Kubla kán páratlan ötvözete a romantikus képzelőerő komponenseinek: keletkezéstörténetében megtalálható a betegség vagy bódítószerek által felfokozott álom, amelyben látszólag új képek keletkeznek már archivált tapasztalatok (pl. az elalvás előtti olvasmányélmény szekvenciáinak) kombinálásával, majd a másodlagos megmunkálás vagy álomfejtés, amely során a képsorozatok más mediális formába transzponálódnak. Nem is beszélve arról, hogy a Kubla kán szövege több értelmezője szerint is Coleridge eleinte parttalanul áradó, majd megszakadó imaginatív tevékenységének allegóriájaként is olvasható. Az ehhez hasonló önreflexív történetek egyikét tehát a kötetben is végigkísérhetjük, miközben az elemzések többsége a 21. század értelmezői horizontján mozog.

A fentebbi hosszú idézet Jókai és a hippogriff rendkívül izgalmas kapcsolata ismeretében is releváns lehet, hiszen a kapcsolódó szöveghelyek egyikében egy zenei allúzióra is utalás történik. Az Utazás egy sírdomb körül című írásából származó kötetmottó mellett, az Egy magyar nábob „megköltéséről” szóló kései, 1893-ban papírra vetett utószóban Jókai így ír korai munkáira visszaemlékezve:

Egy vonás, egy esemény, abból kellett megteremteni az egész történetet, nagy és apró alakjaival együtt; olyan volt az, mint mikor az ember álmában egy akkordot meghall, s fölébredtében az egész szimfóniát kifundálja belőle. Szabadon alkothattam képzeletből kétszáz év előtti Magyarországot, erdélyi fejedelmi udvart, török basákat, magyar dinasztiákat; senki sem cáfolhatott meg, hogy nem olyan volt mindaz. Apor monográfiája, Décsy ozmanográfiája legalább segített stílszerűen felöltöztetni az alakjaimat. Ugyanezen a hippogriffon süvöltöztek azután a török elbeszéléseim…

Jókai Mór, Egy magyar nábob, kiad. Szekeres László (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1962), 259. A kötet címébe helyezett szó – további előfordulásainak ismeretében – telitalálat a szerkesztők részéről.

A romantikus képzelőerő elbeszélhetőségét Kölcsey, Schiller, Schlegel és Vörösmarty esetében egyidejű források támasztják alá, míg a többi vizsgált szerzőnél az utóbbi évtizedek olvasási stratégiái érvényesülnek. Az elemzések a történeti és szoros olvasási szempontokat variálják; az utóbbiak közül talán a medialitás követi legszorosabban a képzelőerő szemantikáját. Az olvasatok – amellett, hogy az ebbe az iskolába sorolható teoretikusok, pl. Kittler vagy Pfeiffer egyes elképzeléseit is idézik – tulajdonképpen izgalmas katalógusát adják közre az ilyen szempontból (is) reaktiválható, eredetileg más szövegolvasási tendenciákat preferáló gondolkodóknak (pl. Paul de Mannak vagy Isernek).

A fantázia hippogriffje című kötet kapcsán – ha nem egyedi jelenségről beszélünk is – érdemes hangsúlyozni, hogy jelen esetben egy PhD-hallgatók által szervezett konferencia szerkesztett szövegeit veheti a kezébe az olvasó (vagy pörgetheti végig számítógépe kijelzőjén). Az elemzésgyűjteményt lapozgatva nemcsak a többségében fiatal doktoranduszokból, egyetemi hallgatókból összeálló szerzőcsoport eredményeit konstatálhatjuk, de felmérhetjük a különböző tudományos műhelyek munkáját is. A most megjelent konferenciakötet vélhetően sikeresen csatlakozik majd a romantika és a romantikus irodalom mélyebb megismerését, kulcsfogalmainak pontosítását, tipikus vagy eddig nem annyira ismert szövegeinek interpretációját célzó tudományos diskurzusokhoz, diskurzus-hálózatokhoz.

(A szöveg eredeti változata 2017. november 17-én hangzott el a Próféta Galériában, Budapesten a kötetet bemutató eseményen.)

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet
Modern Magyar Irodalmi Osztályának fiatal kutatója

Abstract

This volume represents the outcome of a conference that was held about romantic imagination in May 2016, as the first event organised as part of the Project RomKép. The volume’s title The Hippogriff of Phantasy comes from Mór Jókai, who wrote many times about the mythical half-horse, half-bird animal. There are 15 papers in the book, which present the poetics of Zsigmond Kemény, Mihály Vörösmarty, Ferenc Kölcsey, Mór Jókai, Gogol, Schiller, Schlegel and Hoffmann through the interpretation of their works. The papers show many theoretical aspects, several of them analyze the intermediality of 19th century short stories, novels while a few of them focus on tragedies and operas. The three chapters of the volume concentrate on the duality, visuality and narrativity of Romanticism, while many papers unite these important terms. Though the authors do not write explicitly about the aesthetic-philosophic mechanism of imagination, the chosen texts spectacularly demonstrate the imaginative processes in the contexts of the reader, the protagonist or the narrative. The second part of the conference-series was held in December 2017.

Tagged Jókai Mór, képzelőerő, romantika, XIX. század