recenzió

Clara Royer, Imre Kertész: „L’histoire de mes morts” (Essai biographique), Arles, Actes Sud, 2017.

A Kertész Imréről szóló könyv nem az első műve a magyar irodalomról a prágai CEFRES igazgatójának, Clara Royer-nak. Pár évvel ezelőtt jelent meg ugyancsak francia nyelven írt, de magyar témájú doktori dolgozata a két világháború közötti magyar zsidó írókról [Le royaume littéraire: quêtes d’identité d’une génération d’écrivains juifs de l’entre-deux guerres (Hongrie, Slovaquie, Transylvanie), Honoré Champion, 2011]. A szerző tehát jól ismeri a magyar irodalmat.

A mostani könyv alcímében egy műfaji meghatározást is találunk: életrajzi esszé. Az esszé és az életrajzi műfajok közös vonásait sok külföldi és magyar teoretikus is felfedezte. Gyergyai Albert szerint akik esszét írnak, énjüket akarják minél fesztelenebbül és minél személyesebben kifejezni. Kálmán C. György úgy gondolja, „az esszé személyes, értékállítás, véleménynyilvánítás”. [Kálmán C. György: Mint. (Előadás), Jelenkor, 1997/2, 173] Úgy vélem, hogy Clara Royer is ezt a személyes véleménynyilvánítást kívánta hangsúlyozni műfaji meghatározásában.

A szerző a Sorstalanság című regényt helyezi könyve középpontjába, úgy, hogy az derül ki, a magyar író minden szövege kapcsolható a Nobel-díjas műhöz, valamilyen módon még a késői Kertész-írások is. Például A kudarc című későbbi regény témája is a Sorstalanság, azaz egy Auschwitzról szóló regény megírása.

Az életrajzi esszé első fele leginkább a főmű megszületéséről szól, majd a hazai recepció hiányáról. Clara Royer könyve kronologikus szerkezetű, és öt nagy korszakra osztja Kertész életművét: A muzulmántól az íróig (1945–1956), A megkettőzött élet (1956–1973), Boldogság a szocialista barakkban (1973–1989), Kertész, az európai (1990–1999) és A túlélő (2000–2006).

A muzulmántól az íróig (1945–1956) című fejezet címében megjelenik a Sorstalanság egyik fontos motívuma, az auschwitzi „muzulmán”, a közönyösen szemlélődő tetszhalott, akinek értelme lassan elszenderedik, s elmerül emlékei zűrzavaros képzeteiben. Csodálatos lelki élményen megy keresztül, csak akkor ez még nem tudatosul benne. Clara Royer ilyen muzulmánnak, öntudat nélküli túlélőnek láttatja a Buchenwaldból hazatért írót. Tudósít Kertész egy regénytervéről is, amelynek Zóna lett volna a címe, és ami a Buchenwaldból Budapestre való utazását írta volna le. De a fejezet leginkább azt szemlélteti, hogy mi ösztönözte az írót a regényírói tevékenységre, amelyet kitartóan gyakorolt az újságírói munkájával és a drámaírással párhuzamosan. Ez utóbbi tevékenységét is tárgyalja a könyv. Kertész mindig is undorral tekintett ezekre a színjátékokra, amelyeket azért is írt, hogy könnyítse felesége (Vas Albina) és saját maga anyagi terhét, de a drámák írása közben makacsul kitartott a regényírás mellett, amint ezt bevallotta Clara Royer-vel folytatott beszélgetésében is. Kertésznek 1945 és 1956 között meg kellett tanulnia, hogy óvakodjon a felületességtől, a korábbi írásmódjától, és ekkor választotta a „belső emigrációt” a száműzetés helyett, holott 1945-ben és 1956-ban is eltöprengett azon, hogy elhagyja az országot.

Clara Royer beszél az író családjáról, a gyerekkoráról és a Kommunista Párthoz való csatlakozásáról is. Egészen a nagyapáig vezeti vissza a család történetét. Adolf Klein (1867–195?), Kertész nagyapja a legendák szerint a szülőfalujából, Pacsáról mezítláb gyalogolt fel Budapestre a 19. század végén. Eleinte a Kerepesi (a mai Rákóczi) úton lévő rövidáruboltban dolgozott kereskedősegédként. Itt ismerte meg a tulajdonos lányát, Hartmann Rozáliát, akit feleségül is vett. Két gyerekük született, Imre és László. Utóbbi az író édesapja. A nagyapa hamarosan önálló boltot nyitott, szintén a Rákóczi úton, és az első világháború kitörésekor Kertészre magyarosította nevét. Az író apja és anyja alakjának megrajzolásában Royer-nak segítségére van a Sorstalanság regénybeli Köves apa és anya képe, éppúgy, mint a K. dosszié.

Kertész gyerekkorának és a Kommunista Párthoz való viszonyának a bemutatásához Clara Royer történelmi fejtegetésekbe bocsátkozik. Egyrészt ismerteti a Horthy-rendszer zsidó törvényeit, másrészt a Kommunista Párt viszonyulását a második világháború szörnyűségeihez, de képet nyújt a felszabadított Magyarország első, 1945-ös szabad választásáról és a Rákosi-korszak elnyomásáról is. Royer szerint Kertész nem akart semminek a tudatára ébredni, számára a Rákosi-korszak olyan volt, mint egy bohózat, tele bizarr és groteszk emberekkel, akiket A kudarc és Az angol lobogó című műveiben örökített meg. Sorkatonai szolgálata a katonai börtönben újra felidézte az íróban a koncentrációs táborok megfelelésvágyát.

A Nobel-díjas író újságírói indulásának a bemutatásához a francia irodalomtörténész gyakran idéz Az angol lobogó című könyvből. De Kertész cikkeiben is megjelenik az új embertípus; az 1950-es évek írásaiban rajzolja meg a sztahanovista munkások portréit a kor követelményeinek megfelelően. Ennek ellenére elbocsátják állásából, és egy ideig gyári munkásként keresi a kenyerét. Ekkor lép be az életébe Albina.

Clara Royer nemcsak négy korszakot különít el az életműben, de kijelöl – a magyar író vallomásaira támaszkodva – fontos dátumokat is. Például azt, amikor a 26–27 éves író a Keleti Pályaudvar L-alakú folyosóján rádöbben, hogy mi igazán fontos az életében, azaz megérti a létét. A francia irodalomtörténész „egzisztenciális felébredésnek” nevezi ezt a pillanatot, ami nem csupán az írói hivatásnak a megerősödése, de az igazság megörökítésének a szükségszerűsége is. Kertész életének ez az eseménye rendkívül dramatikusan van megjelenítve a könyvben: „Váratlanul és irgalmatlanul ráébredt erejére, miközben információkat gyűjtött egy cikkhez, amely a vonatok késésével foglalkozott, mint ahogy A kudarcban elmesélte.” (79) Az idézett mondatból kiderül, hogy Clara Royer Kertész A kudarc című önéletrajzi művéből emelte át a megvilágosodási jelenetet, azaz monográfiájában átveszi Kertész nézőpontját, így ezen a ponton életrajza közelebb kerül az önéletíráshoz, mint a biográfiához.

Nem ez az egyedüli fontos dátum a magyar író életében, amelyet az életrajzi esszé írója Kertész önéletrajzi vallomásaiból, műveiből átemel. Megtudhatjuk, hogy Kertész 1960-ban egy márciusi napon döntötte el, hogy megírja deportálásának történetét, és a Sorstalanságot 1973 május 9-én fejezte be egy parkban, a Török utcához közel (158–159). Szintén pontos dátumhoz köthető A kudarc ötletének a megszületése: 1976. május 19-én fél kettőkor, nyugtatók és konyak befolyása alatt fogalmazódik meg benne művének az ötlete. (203) Másik fontos pillanat a Sorstalanság írójának az életében 1974 nyara, amikor megszerzi német nyelven Kafka naplóját. Megpróbálja a könyvet elolvasni, és rádöbben, nem tud olyan jól németül, hogy örömét lelje benne, ezért elkezdi felfrissíteni és gazdagítani középiskolás tudását. (200) Ez a pár példa is nagyon jól mutatja, hogy milyen nagy szerephez jutnak Royer könyvében az életrajzi adatok. Egyrészt segítségére vannak, hogy korszakolja Kertész életművét, másrészt magyarázzák a művek keletkezéstörténetét.

Clara Royer műve felvázolja az egyes szövegek közötti kapcsolódási pontokat is. Megvizsgálja, hogyan építkezik az egész életmű, hogyan kapcsolódnak össze az egyes szövegek. Például hosszan beszél Kertész első regénytervéről az Én, a hóhér című szövegről, amely A kudarc című írásban lát majd napvilágot. A monográfia egyik legnagyobb erőssége a világirodalmi hatások bemutatása. A Sorstalanság írásakor két író is foglalkoztatja Kertészt: Thomas Mann és Albert Camus. A francia író világos kompozíciói, kegyetlen pontossága és radikalizmusa nyűgözi le. Camus „ellenmérge”, ellensúlya a német író hatásának: életkedvet talált nála, amelyet Thomas Mann halálról való tudásával elegyít. De Royer beszél Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című művének a hatásáról is. Kertész hőse, ugyanúgy, mint Dosztojevszkijé, a megpróbáltatások első időszakára emlékszik tisztábban.

A magyar író Nobel-díjas regényének megírásához történelmi tárgyú műveket is felhasznált. Leginkább Raul Hilberg Az európai zsidók elpusztítása [The destruction of the European Jews; Die Vernichtung der europäischen Juden] című munkája hatott rá, amelyet németül olvasott. 1993 novemberében találkozott is a történésszel Weimarban, ahová azért hívták meg, hogy a Sorstalanságból felolvasson. A mű végső struktúrájának a teóriáját 1968-ban találta meg, amikor elolvasta az amerikai pszichiáter Gustave Gilbert Nünbergi napló [The Nuremberg Diary 1947; Nürnberger Tagebuch, 1962] című, magyarul 1967-ben megjelent könyvét. Saját emlékeinek feltámasztásában segítségére volt Ota Kraus és Erich Kulka Halálgyár [Továrna na smrt, 1947] című könyve. A két szerző lakatosként szabadon mozgott a hatalmas tábor belső területén, és mindent láttak, hallottak. A könyvben illusztrációk is vannak, amelyet egy ismeretlen SS készített 1944 május 15. és június 15. között.

A Nyomkeresők című könyvére leginkább Kafka volt hatással. Különösen a Kastély című könyve ragadta meg a fantáziáját, és szeretett volna írni egy esszét a regényről, amelynek a címe az lett volna: Vajon K. zsidó? De nagyon kedvelte és foglalkoztatta Robbe-Grillet Labirintusban című műve is, amit a magyar író éppúgy „strukturális regénynek” tartott, mint Kafka Kastély, Camus Közöny, Flaubert Érzelmek iskolája és Henry James A csavar fordul egyet című műveit.

A francia irodalomtörténész azonban elegánsan elfelejt Kertész Sorstalanságjának magyar recepciója kapcsán például a francia holokausztirodalom történetéről beszélni. Így úgy tűnik, csak a magyar irodalomtörténet-írás tárgyalta megkésve az e témájú műveket. De ha egy pillantást vetünk a francia irodalomtörténetre, rögtön kiderül, hogy ott is késéssel állunk szemben. Csak a nyolcvanas évektől beszélnek Franciaországban is Shoah-ról, amit Claude Lanzmann azonos című filmje óta (1985) neveznek így. Ez a helyzet elég paradox, mivel a második világháború után sok francia nyelvű könyv jelent meg, amely a koncentrációs táborok világát ábrázolja. Azonban ezeknek a könyveknek Franciaországban sem volt nagy visszhangjuk. Sartre például a Elmélkedések a zsidókérdésről [Réflexions sur la question juive, 1946] című művében nem beszél népirtásról. [magyarul: 2002] Primo Lévi Se questo è un uomo (Ember ez) című könyvének a francia fordítása annyira rossz lett, hogy a szerző nem engedte, hogy kereskedelmi forgalomba kerüljön. Csak a szerző halála után fordítják újra a könyvét 1987-ben, ami csak akkor jelenik meg. Először a nyolcvanas években látnak napvilágot olyan fontos írások, mint Maurice Blanchot L’écriture du désastre [Vészirodalom] és L’Espèce humaine [Az emberi faj] című művei, vagy Duras La Douleur [A fájdalom] című regénye, amelyek szintén a holokauszt témájával foglalkoznak. Majd a kilencvenes években születnek meg a fontos történelmi írások a deportálásokról és a koncentrációs táborokról, mint például Annette Wieviorka Déportation et génocide: entre la mémoire et l’oubli [Deportálás és népirtás: emlékezet és felejtés között] (1992) munkája. S majd csak az 1990-es években látnak napvilágot Catherine Coquio Clara Royer által is hivatkozott, irodalomtörténeti írásai (Parler des camps, penser les génocides, [Beszélni a haláltáborokról, elgondolni a népirtásokat] 1999). Úgy gondolom, egy nem jogállami keretek közt működő országon nem érdemes számon kérni, hogy nem dolgozta fel a múltját, ha ez egy demokratikus országnak sem sikerült. A holokausztirodalom francia története részben megmagyarázhatta volna a magyar megkésettséget is.

A Kertész-könyv fejezetei nem csupán a magyar író életének fontosabb eseményeit mutatják be, de felvázolják Magyarország történelmét is, így bizonyossá válik, hogy az író élete, éppúgy, mint a művei, szoros kapcsolatban állnak azzal. A történelmi kitérők közül néhányat azonban indokolatlanul hosszúnak érzek. Kertész és Albina találkozásának apropóján túlzott részletességgel beszél a szerző az asszony életéről és a kistarcsai táborról, ahová a nőt internálták. Ugyanilyen hosszadalmas leírásba kezd a könyv szerzője, mikor azt ecseteli, hogy 1945 után Kertészben felmerül: kivándorol Izraelbe. Itt nem csupán a magyar kivándoroltak számát ismerjük meg, de más országokét is, és megtudjuk a jelenség legfőbb okait. Úgy gondolom, ez a háttér nem kapcsolódik szorosan az életműhöz, és elég lett volna pár mondatban bemutatni azt.

Mint említettem, Clara Royer bemutatja Kertész írásművészetének legfontosabb vonásait, a „teremtő emlékezést”, egy nyelv teremtésének a szükségességét, és hangsúlyozza a fordítás fontosságát is, mert fordítói munkásságának köszönhetően ismerte meg az író Nietzschét, Canettit, Wittgensteint és Freudot. De felsorolja azokat az írókat is, akik nem fordítás útján hatottak Kertészre (Pilinszky, Camus, Kafka természetesen, de Thomas Bernhard és Beckett is), továbbá azokat, akiktől Kertész elhatárolódott. Clara Royer tehát feltérképezi az írót ért legfontosabb irodalmi és kulturális hatásokat, valamint a művei létrejöttét inspiráló élményeket, amelyek közül – bár furcsa leírni, de – legfontosabb Auschwitz. Szerinte a koncentrációs tábor tapasztalata a magyar író minden mondatát átjárja, s amit csak felerősít a diktatórikus államnak az egyénre gyakorolt hatása is.

Royer bemutatja, hogy Kertész életében és műveiben egyaránt nagy szerepet játszott a zene. Mikor a magyar író felfedezte Adorno zenéről írt esszéit, rádöbbent, hogy a filozófus a „struktúra” szót ahhoz hasonló értelemben használja, mint ő, ahhoz hogy megfogalmazza a „funkcionális embert”. Wagner a Kaddish megírásakor volt fontos. Más írásokra és gondolatokra Beethoven, Schönberg, Mahler, Bartók voltak hatással. A csodálatos mandarin például A kudarc című művének adott ihletett.

A „L’histoire de mes morts” [„Halottaim története”] című könyv egy élet története is, tehát számos olyan életrajzi elemet tartalmaz, amelyek mindig szorosan kötődnek az író könyveihez. Így olvashatunk Albinával, az első feleséggel való találkozásáról, az életéről a 29 négyzetméteres Török utcai lakásban, ami az írás és a belső száműzetés helye; Aranka, az édesanya haláláról, akit néhány évvel később Albina követ; majd legvégül Magda, második felesége megismeréséről. A magyar író életét nagyban meghatározták ezek a női figurák, akik hozzájárultak művei megszületéséhez. A Felszámolás című könyvben találkozunk az alkotás és a bukás összefonódásával, amely Bé szerelmi viszonyában mutatkozik meg. Kertész e művét Clara Royer szerint egyaránt inspirálhatta Ingeborg Bachmann, Anaïs Nin, Sylvia Plath és a saját élete.

A francia irodalomtörténész szerint az író élete végül is sikertörténet: Európa peremén, egy eldugott kis országban, egy szűk szoba száműzetésébe visszavonult, megtűrt író egyszer csak fellép az európai irodalom színpadára. A Nobel-díj átadása azonban olyan kérdéseket vetett fel Kertész életében, amelyekre nem számított. Royer természetesen beszámol a Nobel-díj utáni vitákról is, de főleg a díj és a siker csapdájáról. A díj csapdája, hogy elfedi egy életmű és egy tapasztalat radikalitását, amint erről Kertész így vall a Nobel-díj előtt egy évvel írt Mentés másként című művében:

Auschwitzról írok; márpedig nem azért vittek Auschwitzba, hogy Nobel-díjat kapjak, hanem azért, hogy megöljenek; mindaz, ami velem ezen túl történt, anekdota. Az, hogy nem kaptam Nobel-díjat, ugyanolyan képtelenség, mint ha Nobel-díjat kaptam volna.

A Felszámolás című mű ezt az írói válságot mutatja be, melyet szerzője már korábban megsejtett, amikor 1992-ben megjelentek a könyvei Németországban, majd először olvashatták azokat más európai olvasók is. Kedélyállapotát két dolog határozta meg: egyrészt a boldogság, másrészt a csüggedtség amiatt, hogy Auschwitz jól fizetett históriása lett. Kertész az írói válságból azt a tapasztalatot szűrte le, hogy az inkognitó, a csend, a magány elengedhetetlen feltétele a művek megszületésének.

Úgy gondolom, hogy a francia irodalomtörténész méltatlanul keveset beszél Kertész kortársairól, arról a közegről, amelyben művei megjelentek. Ha egyáltalán említést tesz magyar kortárs írókról, félreérthető módon intézi azt. Elmeséli például hogy a Szigligeti Alkotóházban találkozik az író Ottlik Gézával, akit Clara Royer egyszerűen úgy jellemez, mint az Iskola a határon szerzőjét, amely regény a magyar Törless. Ez a meghatározás pontatlan és felületes. Ha Clara Royer jobban utánanéz Ottlik Géza műveinek és helyének a magyar irodalomtörténetben, talán Kertész befogadásának néhány kérdésére is választ kapott volna. Köztudott, hogy az Iskola a határon a későmodern magyar próza egyik kiemelkedő alkotása, és mind narratológiailag, mind emlékezetpoétikailag összetettebb és jelentősebb mű, mint Musil írása. Egyfelől az emlékezet munkájának a megsokszorozódásból származik az Ottlik-regény bonyolultsága, másfelől abból, hogy az elbeszélés csak egy kézirat közvetítésével alkothatja meg a múlt valóságát, miközben a kézirat olvasását és olvasóinak sorsát is megírja az író. De Mészöly Miklóst is meglehetősen lakonikusan mutatja be a könyvben: „befolyásos író”, írja kurtán. Esterházy Péter és Nádas Péter még ennyire sincs bemutatva a francia olvasónak, csak annyi derül ki többszöri említésük után, hogy mindkét magyar író németországi ismeretségéhez az a Rowohlt Berlin járult hozzá, amely kiadta Kertész Kaddishát is. Mindössze ennyi alapján a francia olvasó nemigen értheti, hogy miért Esterházy és Nádas szerepel Kertésszel 2001. augusztus 13–19-én a Salzburgi Fesztiválon a Landestheaterben. Ezek után ne csodálkozzunk azon sem, hogy Clara Royer nem érti, miért nem szerepel Kertész Imre Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története. 1945–1991 című munkájában. E hiány oka nyilvánvalóan az, hogy Kertész prózája nem azon az ottliki, mészölyi nyomvonalon haladt, amelyet a recepció ekkoriban hatékonyan kapcsolt össze Kosztolányi örökségével. A magyar prózának ez a hagyományvonala lényegében a hetvenes évek közepe óta, a „prózafordulatnak” nevezett jelenségcsoport tudatosulásától kezdve uralta az irodalomképet. Ezt az irodalomfelfogást tükrözi Kulcsár Szabó Ernő könyve is, amely két nagy irányzatot különít el a hatvanas-hetvenes évek prózájában, a metonimikus elbeszélés és a hangsúlyozott elbeszéltség formáit. Ez utóbbi részben taglalja Ottlik Géza, Mándy Iván, Mészöly Miklós írásművészetét.

Ráadásul Clara Royer nem említ olyan Magyarországon ismert holokausztműveket sem, mint Gáli József Szúnyogok és nemeskócsagok című elbeszéléskötete, továbbá Gera György Terelőút című regénye. Ez utóbbi ráadásul szintén kis példányszámban jelent meg, és ugyanúgy visszhangtalan maradt, mint Kertész Nobel-díjas könyve.

A szerző nem csupán a második világháború utáni magyar irodalom kapcsán hagyja bizonytalanságban francia olvasóit, de az általa említett magyar színészeket és filmeket is hiányosan vagy egyáltalán nem mutatja be. Úgy gondolja, hogy Törőcsik Mari első nagy filmszerepe Fábri Zoltán Édes Anna adaptációjának címszerepe, de ez nem igaz, mert szép sikert ért el a két Sarkadi-elbeszélésből készült Körhintában is, amelyet 1956-ban a Cannes-i filmfesztiválon Arany Pálma-díjra jelöltek. Az (ön)életrajzi esszé írója egy másik helyen nem kommentálja Jeles András Kis Valentino című filmjét, amikor arról ír, hogy a Bekopog a szerelem című Kertész-darabból is ismert Járom az utam, a macskaköves úton ének elhangzik a magyar filmrendező e filmjében is. Lehet, hogy Jeles András filmje nem kapott Oscart, de 2000-ben beválasztották a 12 legjobb magyar film közé (Új budapesti tizenkettő), amely listának tagja még többek között Jancsó Miklós Szegénylegények, Makk Károly Szerelem, Szőts István Emberek a Havason, Fábri Zoltán Körhinta című filmje is. Jeles filmje hiteles képét nyújtja a hetvenes évek Magyarországának, egy új, friss, dokumentarista filmnyelvvel, egy kisszerű hőssel, aki pénzt lop, és elkölti az egészet egy nap alatt. Úgy gondolom, a magyar filmrendező megérdemelt volna egy rövid bemutatást.

Mint már említettem, a szerző beszámol a Kertész körül kialakult vitákról is, amelyek szembeállították a magyar értelmiség bizonyos csoportjait, így a francia olvasó betekintést nyerhet annak az országnak a szellemi klímájába, ahol Kertész Imrének élnie adatott. Ilyen a Csoóri-ügy, amelyben a magyar értelmiség jelentős része részt vett. 1991-ben hatalmas botrány kerekedett abból, hogy Csoóri Sándor Nappali Hold című esszéjében feltámasztott egy régi vitát:

A Tanácsköztársasággal, a Horthy-korszakkal, de különösen a Vészkorszakkal a szellemi-lelki összeforradás lehetősége megszűnt. Természetesen mindig voltak és lesznek Szerb Antalok, Radnótik, Sárközi Györgyök, Vas Istvánok, Harag Györgyök, Orbán Ottók, Konrád Györgyök, Faludy Györgyök és Zala Tamások, de ahogy manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha…

Kertész állásfoglalását a vitában jól tükrözi a Gályanapló című könyve, amely Royer szerint a kertészi elkötelezettség megjelenítése: a teljes elkötelezettségé az írásban. Kertész létét teljesen átjárja ez az impulzus, ösztönzés, amelyet az (ön)életrajzi esszé szerzője már a könyv első fejezetében elemez, és magába foglalja a magyar író ádáz, makacs munkáját, amelyet Sziszüphoszként végzett egy életen át.

A könyv a Nobel-díj utáni vitákat is tárgyalja. Először is a plágiumbotrányt mutatja be. Bán Pál azt állította (Soproni Ászok, 2002. november 14.), hogy a Csacsifogat című vígjátékot nem Kertész, hanem ő írta. A cikk nagyon nagy port kavart, és a jobboldali sajtó támadásba lendült Kertész ellen. Majd felemlíti Clara Royer Radnóti Sándor ügyetlen mondatát is: „Azt világosan kell látni, hogy ezt a Nobel-díjat Kertész Imre kapta, ez nem a magyar irodalom Nobel-díja.” (Élet és Irodalom, 2002. okt. 25.) anélkül, hogy a magyar esztéta teljes véleményét idézné, ami árnyaltabbá tenné a kiragadott idézetet. Végül beszél a Vári György Kádár és Köves című írása (Élet és Irodalom, 2003, jún. 13.) által kirobbantott botrányról is, amelyben Vári megtámadta Kertészt, mert egy interjúban azt vallotta, hogy a Sorstalanság című regényét a Kádár-rendszerről írta.

A Kertész Imre életrajzi esszé beszél a Sorstalanság filmadaptációjáról is, a Koltai Lajossal végzett közös munkáról, és ismerteti Kertész véleményét a magyar filmrendezőkről és a korábbi holokauszt filmekről is.

Összességében elmondhatjuk, hogy a recenzeált könyv alapos munka. S noha a szerző adósunk marad a magyar irodalom jellegzetes vonásainak, némely fontos írójának bemutatásával, Kertész Imre életművét igen jól ismeri, de alapkutatást is végzett a berlini Művészeti Akadémia Kertész Imre Archívumában is. Több beszélgetést folytatott az íróval 2013 és 2015 között, így könyvének az egyik legérdekesebb része, amikor ezekből idéz. A monográfia anyaga adatokban gazdag, tehát hasznos olvasmány a Kertész műveit ismerő olvasóknak is, és azoknak is, akik nem ismerik annyira a könyveit és az író élettörténetét. Úgy gondoljuk azonban, nagy hiányossága, hogy a francia olvasóknak nem nyújt alaposabb képet a kortárs magyar irodalomról.

Azt mondhatom, ez az életrajzi esszé leginkább a Szépirodalmi Könyvkiadó Arcok és Vallomások sorozatának a hatvanas évektől megjelent monográfiáira emlékeztet, amelyek egy-egy alkotó életművét alkotásai és vallomásai tükrében mutatták be. Ezekben a könyvekben is, akár Clara Royer monográfiájában, kitüntetett szerepet kapnak az önéletrajzi vallomások, amelyek nagyban hozzájárulhatnak a kor és a megszületett művek megismeréséhez.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézete
tudományos segédmunkatársa (Bibliográfiai Osztály)

Summary

In her book entitled Imre Kertész: L’histoire de mes morts Clara Royer presents Nobel Prize winner Imre Kertész to French readers. Through examples from his dramas, novels, diary and declarations, Royer develops a complex portrait of the Hungarian writer from the beginning of his literary career until after the Nobel prize. Not only do we get to know the life of Kertész, but we also learn about his flats, family, wives and Hungarian history from World War II until the democratic transformation in 1989 and political debates. Despite being Hungarian, Kertész’s connection to his country was problematic and complex. In Hungary he was excluded and attacked because of his Jewish identity. The book presents both the literary attacks and the political assaults against him. The French literary historian has a profound knowledge of the life-work of Kertész, but unfortunately she does not place his figure in the history of Hungarian literature, and the French readear does not receive an exact image of the contemporary Hungarian writers of the Nobel Prize winner.

Tagged irodalmi kultusz, irodalmi recepció, Kertész Imre, modern magyar irodalom, Nobel-díj, XX. század