recenzió

Gyöngyösi István, Levelei és iratai, s. a. r. Jankovics József, Nyerges Judit, Tusor Péter, Budapest, Balassi Kiadó, 2017 (Régi Magyar Könyvtár, Források, 15).

Életrajzot vagy portrét írni sose könnyű, de két esetben igazán nehéz: ha túl sok, vagy ha éppenséggel túl kevés adat áll rendelkezésünkre a szerzőről. Jankovics József az elmúlt évtizedekben a korábbi szakirodalmi munkák és az általa készített szövegkiadások révén nyugodtan hihette, hogy már ismeri szeretett barokk költőjének, Gyöngyösi Istvánnak az életrajzát. Voltak ugyan problémáktól nem mentes részek ebben az életrajzban, voltak feloldhatatlannak tűnő ellentmondások, de valahogy mégis kibontakozni látszott a szerző profilja. Azt azonban sose panaszolhatta fel a jeles irodalomtörténész, hogy az adatok mennyisége kevés volna. A Kőszeghy Péter által szerkesztett Régi Magyar Könyvtár: Források sorozatában immáron ez már a hetedik kötet, amit Jankovics József jegyez, többnyire Nyerges Judittal közösen. (Márssal társalkodó Murányi Vénus, 1998; Porábúl megéledett Főnix avagy Kemény János emlékezete, 1999; Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága – Kesergő Nimfa [Palinódia], 2001; Rózsakoszorú, 2002; Csalárd Cupido – Proserpina elragadtatása – Cuma városában építtetett Dédalus temploma – Heroida-fordítások, 2003 és Új életre hozatott Chariclia, 2005.) A hetedik, s egyben Gyöngyösi munkásságának közreadását lezáró utolsó kötet azonban nemhogy nem tett pontot a munka végére, hanem épp ellenkezőleg! Mindez mindenekelőtt a jelen kötet harmadik sajtó alá rendezőjének, Tusor Péternek köszönhetően alakult így. Tusor ugyanis gondos levéltári kutatásainak köszönhetően megfejtette, hogy amit korábban egyazon profil ellentmondásos elemeinek hittünk, az három, sőt négy különböző profil töredéke, illetve az abból kontaminált téves képünk volt – s így tüstént érthetővé vált a korábban zavaros részek jelentős része.

Elveszítettük tehát a költő Gyöngyösi István biztos alapokon nyugvónak látszó, kanonizált életrajzát, s munkálataink eredményeképpen nyertünk egy jóval szegényesebb, hiányosabb biográfiájú udvari embert és kitűnő szorgalmú megyei tisztségviselőt

– írja kísérőtanulmányában (427) Jankovics és szavaiból kevéssé a szomorúság hangját hallani, hanem sokkal inkább a megkönnyebbülését: a most közreadott levelek és iratok mentén egy koherensebb és igazabb portrét leszünk képesek megalkotni. Az új szerzői portré vázlatát Jankovics közreadta e szövegkiadás utószavában, azonban részletes kidolgozása még várat magára. S minden bizonnyal időt is kell hagyni az újonnan előkerült anyagok értő bemutatására, kontextusba való helyes elhelyezésére.

Amiről azonban most szólni kell, az a szövegkiadás maga. A kötet magyar és latin nyelvű leveleket, tehát missziliseket és egyéb iratokat tartalmaz, azaz „kérvények, beadványok, elismervények, nyugták, tulajdonjogi iratok, alispánságából fakadó utasítások” (433) sorát. Jankovics ezen írásokat méltatva hangsúlyozza, hogy bennük az esztétikai szempontok helyett a gyakorlati hasznot, a praktikumot, s az annak megfelelő stílusbeli megformáltságot kell keresnünk. Ennek ellenére szép számmal akadnak olyan levelek is, amelyekből kitűnik Gyöngyösi humanista műveltsége, s olykor páratlan humora is megcsillan egy-egy mondat vagy kiszólás erejéig. Az újonnan előkerült vagy eddig nem ismert levelekből mazsolázva Jankovics az utószóban igyekszik megmutatni az új Gyöngyösi profilját: ha kell, szigorúbban, sürgetőbben lép fel, ha pedig az tűnik épp célravezetőnek, akkor inkább türelemre inti címzettjét (428). Tud nyájas lenni, de nem áll tőle messze az önirónia sem (434). Gyöngyösi profiljának megrajzolásában kiemelt szereppel bírnak azok a szép számban fennmaradt misszilisek, amelyek Gyöngyösi hű és lojális tisztviselői habitusát tanúsítják Andrássy Miklós és Széchy Mária felé, s amelyek révén szerzőjük kivívta megbízói elismerését az adminisztratív területen végzett szolgálataiért. Az összes levél ismertetésére itt nem kerülhet sor, de engedtessék meg két személyes kedvenc bemutatása. Az elsőt, amelyik eddig is ismert volt Thaly Kálmán közlésében, Jankovics is kiemeli, mint Gyöngyösi „levélírói-íráshasználati tevékenységének csúcspontját”. A kérdéses misszilis az 5. sorszámú (15–17) a kiadásban, s Gyöngyösi 1669. május 4-én írta úrnőjének, Széchy Máriának, mintegy kiengesztelésképpen, hogy ti. a jelentéktelen kis balogi várba való száműzetésének véget vethessen. A Gyöngyösi és úrnője közti viszony minden bizonnyal Lessenyei Nagy Ferenc féltékenykedése és bajkeverése miatt romlott meg. Gyöngyösinek minden retorikai tudását latba kellett vetnie, hogy úgy nyerje vissza Széchy Mária jóindulatát, hogy közben ne tűnjék a levele Lessenyei elleni vádaskodásnak. Szerzőnk antik formulákat vet be (a szerencse forgandósága; a szerviens önmagát korholása, a hűség túlontúl hangsúlyozása stb.), miközben az egész konfliktust félreértésnek, a dolgok szerencsétlen állásának igyekszik láttatni: úrnőjét „udvari tündérség”, azaz udvari csalárdságok tévesztették meg, ő és úrnője makulátlanok, és nem adja fel a reménykedését, hogy egyszer kiderül minden ármánykodás, s ő el- azaz visszanyeri méltó jutalmát: úrnője jóindulatát. Gyöngyösi antik műveltsége süt szinte minden sorából: és nem csupán azokból, amelyekben az antik mitológia szereplőit említi, hanem főként mondatszerkesztéséből és érveinek felépítéséből. A nagyszombati iskolai anyaggal való összevetés e téren biztosan sok eredménnyel járna. Fájdalom, hogy a levélben előkerülő utalások, reminiszcenciák nem lettek visszakeresve és jegyzetben feltüntetve, miközben világos, hogy ez a fajta jegyzetírás nagyon megnehezítette és elnyújtotta volna a szövegkiadást. Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy a „magyar Ovidius” kutatói rengeteg új forrást és szerzői mintát fognak még felfedezni e szövegkiadásnak köszönhetően. Másik példám egy olyan levél, mely a jelen kötet sajtó alá rendezőinek gondos kutatásait dicséri: ezt a levelet Gyöngyösi a Szepesi Kamarának írta 1696. március 12-én (78. sorszámú levél, 170–176), s pregnáns példája annak a levélírói stílusnak, amiről Jankovics így ír:

Levelei közérthetőségét, „illő világosságát” természetesen erőteljesen befolyásolta, hogy a vagy hivatalos, ügyintéző, vagy jogi problémákra vonatkozó szövegek egyértelműségének biztosítása érdekében gyakran kellett a latin nyelv és terminológia segédeszközéhez nyúlnia, s ez – főként a mai olvasó számára – nehézkessé teszi levélstílusát, jelentősen csökkenti írásainak élvezeti értékét és esztétikai hatását.

Ez utóbbi állítással jómagam vitatkoznék, ugyanis mindez azon olvasókra lehet igaz, akik a latinban nem vagy kevéssé járatosak. Az olyan filoszok számára azonban, akik elmélyültebben foglalkoztak a magyarországi latinitással, kétségkívül szórakoztató a kétnyelvű levél olvasása, különös tekintettel a szóhasználatra, ti. hogy mikor választ mégis latin megfelelőt a szerző, amikor létezik magyar változat is. A levél a mai olvasó számára különös őszinteséggel és aktualitással telve tárja a Szepesi Kamara elé az egyenlőtlen bánásmód okozta megbántottságát, melynek okaként azt nevezi meg: „Azért, hogy azok a maguk kovászábúl valók, én pedig más masszábúl [?] való vagyok” (172). Ezen új levelek közreadásáért nem lehetünk elég hálásak a sajtó alá rendezőknek, s külön köszönet illeti őket a latin nyelvű levelek elé illesztett magyar nyelvű regesztákért – aprónak tűnő, de nagyon is hasznos figyelmesség ez.

A már említett hiányon kívül, amely a források feltüntetésére vonatkozik – s amely valójában el nem várható igény az olvasó részéről –, a kötet szerkesztésével kapcsolatban két dolgot lehet kifogásolni. Egyrészt, nem esik szó arról sem az utószóban, sem a kiadási elvekről szóló pár oldalon, hogy hogyan folytak a kéziratfeltáró kutatások. Egy levéltári lista található ugyan a rövidítések feloldásánál (446), azonban ebből még nem derül ki pontosan, mit láttak autopsziával a szerkesztők és mit olvashattak csupán mikrofilmen, vagy úgy sem, viszont rendelkezésükre állt pl. a jelzet egy korábbi kiadásból. Másrészt a szerkesztők a szövegközlési elveiket a kötet végén részletezik, némi hiányérzetet hagyva a filosz olvasóban. „A raktári jelzeteket egyszerűsítve adjuk, a raktári adatokat (csomószámokat) csak akkor hozzuk, ha ezek helyettesítik a levéltári szignatúrát. Az egyes dokumentumok így is pontosan visszakereshetők” (444). Ennél bővebb, alaposabb szövegkiadás nem lévén, érdemes lett volna nem azon spórolni, hogy a ma ismert és hozzáférhető kéziratok jelzetét a kiadás ne hozza teljes terjedelmében. Mivel e kötet elsősorban nem népszerűsítő, hanem tudományos céllal és igénnyel készült, feltehetően olvasói közt is nagyobb számban találni filológusokat, (irodalom)történészeket, akik adott esetben szükségesnek érezhetik, hogy az eredeti iratot autopsziával megvizsgálják. Ehhez azonban elengedhetetlen a pontos jelzetek megadása, pláne ha ismerjük azokat. Másrészt ez a metódus félrevezető is lehet: az olyan daraboknál, ahol korábban már nyomtatásban megjelent a szöveg – elsősorban Thaly Kálmán és Gyöngyösy László kiadásaira gondolok – sokszor nehéz az eredeti forrást megtalálni, ezért érthető, hogy ezekben az esetekben nem szerepel a kézirat pontos leírása. Az olyan esetekben azonban, ahol csak annyi szerepel: ŠTAL (ld. pl. 9. számú levél, 27), nem világos, hogy a szerkesztők milyen anyagból dolgoztak. Ha látták a kéziratot, miért nincs feltüntetve a jelzete, ha nem, akkor milyen kiadás alapján idézik?

Mindazonáltal a kötet kiválóan felépített, pontos jegyzetekkel ellátott (külön köszönet a névmutatóért!) és hiánypótló munka, így a felvetett kérdések mentén további kutatások kiindulási pontjául szolgál majd bizonyosan. Külön ki kell emelni, hogy a kötet sajtó alá rendezői a kötet Függelékében közlik mindazon forrásokat, amelyek a másik három Gyöngyösi Istvánra vonatkoznak, mindezzel véget vetve a további félreértéseknek, tévedéseknek (383–414). Erre utalhat a borítón szereplő kép is, mely Krasznahorka, Gyöngyösi egykori lakhelyének égését mutatja. Sic transit gloria mundi. Valami tehát véget ért, valami porig égett, de a megmaradt romokon, a fennmaradt levelekre alapozva remélhetőleg újabb építkezésre, azaz további kutatásokra lesz lehetőség – legalábbis a szerzők ebbéli reményüket és óhajukat fejezik ki (444), s ehhez mi csak őszinte lelkesedéssel tudunk csatlakozni.

Jelen mű rövid ismertetése végén idekívánkozik még egy fontos megemlékezés. A kötet kiadói szerkesztését, akárcsak a bevezetőben felsorolt számos Gyöngyösi-kötetét, Tamás Zsuzsa kollégánk, barátunk végezte. A kiváló tartalom, amivel Jankovics József, Nyerges Judit és Tusor Péter megtöltötte ezt a bő négyszáz oldalt, mind kárba veszett volna, ha nem olyan gondos kezek öntik végső formába a szöveget, mint amilyenek Zsuzsáé voltak. Precíz munkájáért, elkötelezettségéért sose lehetünk elég hálásak.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet
posztdoktori ösztöndíjasa (Reneszánsz Osztály),
az intézet tudományos titkára

Summary

The volume entitled Gyöngyösi István: Levelei és iratai (The Epistles and Documents of István Gyöngyösi) is the final piece of the editions dedicated to Gyöngyösi’s works. The complete series was prepared by József Jankovics, the famous expert on Gyöngyösi’s oeuvre, and Judit Nyerges. Péter Tusor joined the series as editor after having discovered several documents concerning Gyöngyösi’s life and discovering that the literature had been discussing four different persons as István Gyöngyösi. This volume clarifies the mistakes and presents Gyöngyösi’s epistles and documents separated from the main documents. Even though the series is complete with this volume, the work has not ended: drawing a new picture of Gyöngyösi’s profile has become necessary as well.

Tagged életrajz, Gyöngyösi István, levelezések, levéltár