recenzió

Domokos Mariann, Mese és filológia: Fejezetek a magyar népmeseszövegek gyűjtésének és kiadásának 19. századi történetéből, Budapest, Akadémiai, 2015 (Néprajzi Tanulmányok).

Domokos Mariann monográfiája sokoldalú képet ad a hazai történeti folklorisztika egyik alapvető, de teljességében még soha át nem tekintett területéről, a 19. századi magyar népmese-kutatásról. A reformkori népdal- és népmeseíró program mintaszerű összefoglalását Gulyás Judit már elvégezte (Gulyás Judit, „mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”: A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában, Bp., Akadémiai, 2010 [Néprajzi Tanulmányok]), a század második felének tanulságait Domokos Mariann immár ennek fényében vizsgálhatta. A szerteágazó témakörök közül szerencsés kézzel választotta ki azokat, amelyek a kötet alapvető fejezeteit alkotják. Így letisztult szerkezetben tekinthetünk erre a részben napjainkig feltáratlan, ráadásul filológiai újdonságok tömegét rejtő anyagra.

A kötet fő erényei közé tartozik a filológiai megalapozottság, egyben a korábbi szakirodalom által már ismertetett, de esetenként – a kontextus ismerete híján – félreértelmezett adatok ellenőrzése, új struktúrákban való elhelyezése. Kézirattári és levelezés-utalások tömege jelzi e szempont fontosságát. Másrészt kiemelendő az interdiszciplináris nézőpont, amely kitágítja a szigorú értelemben vett néprajzi kutatásokat. Hosszabb „exkurzusok” során ismerkedhetünk meg a ponyván, kalendáriumokban, majd kötetben kiadott 19. századi népmesék illusztrációival, illetve tematikus hatásukról a dualizmus korának képzőművészetére, pl. a pesti Vigadó Tündér Ilona-freskóciklusára. Legalább ilyen fontos és hiánypótló a népmeseközlések kapcsán kirobbant szerzői jogi viták áttekintése, egyáltalán a folklórszöveg jogi státuszának korabeli megítélése. Hasonló viták, mint Domokos Mariann utal rá, napjainkban is fel-fellángolnak, például Tombácz János meséi vagy néhány moldvai adatközlő „levédetése” kapcsán. Az egyéni tudás és a közkincsként élő népmese ütköztetése egymással (voltaképp két fontos romantikus irodalmi programalkotó!) ekkoriban a népköltészetet egyértelműen az irodalmi szöveg kategóriájába irányítja.

Számomra, aki a korszak populáris kultúrájából inkább a versrepertoárt ismerem, a reveláció erejével hat, ahogyan a kötet – mértéktartó, sőt néha óvatos állításai ellenére is – sugallja: a 19. századi magyar irodalmi közélet csak némi késéssel integrálta a prózafolklórt a nemzeti irodalomba, miután a széppróza már elnyerte új, rangosabb helyét a műfaj-hierarchiájában. Néha olyan érzése támadhat a mai olvasónak, hogy a népmese Erdélyi János kora után valósággal a folklór esszenciájaként, a nép alkotóerejének legtisztább megnyilvánulásaként jelent meg a köztudatban. A folyamat kulcskérdését a szóbeliséghez való viszony megváltozásában látom.

A 19. század első felében még vitathatatlanul többre értékelt énekes-verses népköltészet repertoárja módszertani okokból elválaszthatatlan volt a közköltészettől: a „hagyományközösségi paradigma” (S. Varga Pál) folyamatosan görgette az e műfajokban összetapadt, vegyes eredetű verskincset. Közös volt, de nem feltétlenül a népé. A közismertség mérőfoka sokkal inkább az értelmiségi vagy kisközösségi használat volt. Ezért már az akkori kutatóknak szembe kellett nézniük azzal, hogy az így feltáruló szövegrepertoár nem a paraszti szájhagyományt nyitja meg előttük, hanem az azzal párbeszédet folytató, de erősen szelektív közköltészetet, amelynek valamennyire ők maguk is részesei voltak. Az ezzel való szembesülés nyomán a verses anyag „gyűjtése” és közreadása ekkor jó időre megakadt, s Kriza Jánost leszámítva a század végéig alig-alig növekszik a hivatalos népdalkiadványok repertoárja. Mátray Gábor, Bartalus István és Limbay Elemér kottás antológiáiban is az Erdélyinél közölt dalok stílus- és variánsköréhez tartozó szövegek vannak többségben. Vikár Béla, Bartók és Kodály nemcsak a népdal mint zenei forma legitimálóiként haladták meg a fenti álláspontot, hanem a „hivatalos” népdaltárak repertoárjától igencsak eltérő, valóban orális hagyományozódású, valóban paraszti környezetben gyűjtött folklórszövegek közreadóiként is.

Az elhanyagolt (Erdélyinél még csupán néhány szöveggel képviselt) népi prózaepika felfedezése tehát érthető okokból tolódik a 19. század közepére, a népdalkultusz utáni periódusra. Szemmel láthatóan hatással voltak rá a verses közlemények körüli jogi és módszertani viták, s a mesegyűjtők óvakodni próbáltak a sokszor kritizált eljárásoktól, ahogyan Erdélyi a beküldött variánsokból néha új „metaszöveget” alkotott – vagyis közköltészeties, tulajdonló gesztusokra épülő, archaikusabb felfogásban adta közre anyagának nagy részét. A hangrögzítés hiánya és a közlési kánon azonban további, áthidalhatatlannak látszó ellentmondásokhoz vezették a mesék kiadóit is.

Domokos Mariann körültekintően vezeti végig az olvasót a gyűjtőhálózatok kiépülésétől néhány, immár személyében ismert mesemondó „felfedezésén” át a repertoár forráskritikájáig (újraközlések). E fejezetek új összefüggésbe helyezik például Csaplár Benedek, Gyulai Pál és Ipolyi Arnold részvételét e folyamatokban. Kiemelkedően fontos Kazinczy Gábor, illetve az akadémiai támogatással gyűjtő Merényi László portréfejezete, akárcsak Arany János és Arany László életművének idevágó részletei, különösen a mesekönyvek körüli kritikai reflexiók.

Az oralitás-problémakör melléktémájaként óhatatlanul újra kell gondolnunk a periférián élő adatközlő „mítoszát” is. Kriza egyik, fényképen azonosítható mesemondója, Got(t)hard Gergely alias Puczok Geczi, egy erdélyi cigány „regélő” volt: hajdan postalegény, majd vándorló mesélő koldus. Ő vagy egyik felmenője azonban valaha nemesi szolgálatban állhatott; innen kapta németes csengésű nevét. Könnyen lehet tehát, hogy repertoárja – régies előadásmódja és hagyományos, bár változó (vásári) közönsége ellenére – a szó szoros értelmében „aláhullott” kultúrjavakból is táplálkozott. Egy havasi román mesemondónő (!), Gilli ugyanígy emblematikus – s talán részben fantázia szülte – figura. E személyek hangsúlyozott periferikussága bizony egy újfajta hitelesítő szempontot sugall az Erdélyi-kor népdalfelfogásához képest, ahol az országos ismertség „címkéje” vagy az elterjedésre utaló megyék felsorolása jelölte ki a népszerűség határait.

A monográfiának van néhány, a közköltészetre vonatkozó új szempontja is, melyek további kutatásokra ösztönöznek. Például: jellemző-e a prózai hazugságmese előfordulása a dalgyűjteményekben; a lakodalmi költészetben volt-e helye ennek mint prózai meseműfajnak? A fentiekre sajnos nemigen adhatunk pontos választ a mediális eltérések miatt: míg a közköltészet hagyományos, máig kutatható (!) hordozója az írásbeliség, a népi prózaműfajoké viszont a koronként és helyzetenként változó oralitás. Az általam ismert kéziratos gyűjtemények többsége egyáltalán nem tartalmaz prózai anyagot, s ha mégis, az stílusrétegét tekintve nem a szájhagyományozó műfajokat képviseli, hanem más írott források hatására utal: iskolai jegyzetek, újsághírek, levélfogalmazványok, kalendáriumi eredetű receptek stb. Az 1840 előtti kéziratos források meggyőződésem szerint csak kontrollcsoportként, negatív adataikkal alkalmazhatók az orális próza vizsgálatára – akárcsak a történeti balladakutatásra és más szóbeli műfajokra (gyermekfolklór, sirató, táncszó, találós kérdés stb.).

Fontosabbnak látom az 1830-as évek szépirodalmi kiadványaiban, elsősorban az Aurorában és a Koszorúban közölt népköltési alkotások lassú, divatot teremtő hatását. Az a korosztály, amely diákkorában ezekben az almanachokban látott először népdal- vagy népmeseszöveget nyomtatásban, 20-30 évvel később jogosan szeretett volna hozzájárulni a folklór újbóli kanonizációjához, az újonnan felfedezett ősi műfajok közreadásához.

A fentiekből következik, hogy a 18–19. századi közvetett adatok (híradások a fonóban szokásos mesélésről) után a műfaj hazai történetét valószínűleg csak e korszaktól, a 19. század közepétől lehet egyáltalán érdemben tárgyalni. Domokos Mariann monográfiája épp ezért hiánypótló, s a szűkebben vett néprajzon túl az irodalomtudomány számára is alapvető kritikatörténeti forrás lehet. Az így megkezdett szakmai párbeszéd nyomán a sikeresen megvédett doktori értekezés immár monográfiaként, példatárral és képmelléklettel kiegészítve mindkét szakterület kényes adósságát törlesztette, s alighanem sokaknak kedvet csinál e rejtőzködő források vizsgálatához.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa,

a Lendület Nyugat-magyarországi irodalom Kutatócsoport vezetője

Summary

The monograph by Mariann Domokos (‘Tale and Philology’) studies the rarely researched field of Hungarian ethnography: folk tale publications of the second half of the 19^th century. In the textual conception of national Romanticism, folk tales were considered to be a part of literature (similarly to folk songs from the beginning of the 19^th century). Therefore, they were not received as the own, autonomous textual tradition of the people or the peasants, but as thematic-linguistic material for high literature. With the help of territorial, officially organized folklore collection (János Erdélyi) and initiatives by private collectors (Benedek Csaplár, László Arany etc.), a corpus of several hundred texts had been gathered by the 1870s, although some of these still remain unpublished. The original texts of tale tellers were significantly re-edited and stylized in the early folk tale collections.

Tagged 19.század, magyar irodalomtörténet, népköltészet, népmese, történeti folklorisztika