recenzió

Láng Benedek, Titkosírás a kora újkori Magyarországon, Budapest, Balassi, 2015.

Bölcsészekként sokszor arra kényszerülünk, hogy kutatási tárgyunkat olyan kontextusban igyekezzünk tálalni, hogy az a szélesebb közönség és/vagy a nagyobb tőke fölött operáló piac felé is eladható legyen. A kutató nyelvészt az érdekli, hogy képezünk hangot, hogyan mondunk ki teljes mondatokat, és aztán hogyan történik a hallott szöveg percepciója, ám könnyen belátható, hogy eredményeire akár a hadászat, a hadiipar is vevő lehet. A litteraevel foglalkozók egy kicsit nehezebb helyzetben vannak, portékájuk nehezebben adható el. Ám úgy tűnik, Láng Benedek azon kevesek egyike, aki sikeresen kapcsolja össze a régi szövegeket a katonai kódfejtéssel: a közös metszet a kriptográfia.

Láng Benedek legújabb monográfiája hiánypótló mű nem csupán a kriptológia történetének kutatói számára, hanem egyúttal fontos művelődés- és társadalomtörténeti értekezések kiinduló pontját is képezheti. A szerző évek óta elmélyülten foglalkozik a titkosírással: 2011-ben jelent meg a Rohonci-kódról szerzett monográfiája, s a most tárgyalandó kötethez is már hosszú évek óta végzi a gyűjtést; ráadásul úgy tűnik, további tervei vannak a témát illetően: a jelen kötet forrásait alkotó korpuszt és annak gyűjtőkörét szeretné bővíteni egész Európára.

A címben titkosírás szerepel, mely magyarul nem képes visszaadni, milyen komplex tudományterületről van szó. A kriptológia, azaz a titkosírás tudománya ugyanis már eleve magában foglalja a titkosírás tevékenységét, tehát magát a kódolást, illetve a kódfejtést, a dekódolást is. Láng a bevezetőben rámutat arra is, hogy érdemes különválasztani a titkot (secret) és magát a titkolózás tevékenységét (secrecy), ahogyan együtt és külön-külön is vizsgálat tárgyát képezhetik a titkosírások tartalmi elemei és társadalmi beágyazottsága (12). Láng szívesen értelmez/elemez angol terminusokkal és használ angol példákat, ami egyrészt a tudományterület nyelvével is magyarázható, és mint ilyen teljes mértékben helyeselendő, azonban bizonyos esetekben érdemes lett volna jobban figyelembe venni, hogy a vizsgált korpusz elsősorban magyar, latin, francia és német nyelvű, így az e nyelvek bármelyikén elérhető terminus technicusok használata olykor talán szerencsésebb lett volna.

A kötet a következőképpen tárgyalja a titkosírás elméletét és történetét: a kutatás főbb kérdéseinek felvázolása után egy rövid elméleti és gyakorlati bevezetés következik a nyugat-európai rejtjelezésről (25–41). Itt a szerző felhívja a figyelmet arra, hogy ez a fejezet a korábbi monográfiája egyik fejezetének bővített, továbbfejlesztett változata. Láng röviden ismerteti a monoalfabetikus, polialfabetikus és homofonikus rejtjelezések alapvető jegyeit: hogyan alakulnak a kulcsok és komolyabb titkosírástáblák, mennyire könnyen olvasható, így kevéssé biztonságos némelyik eljárás, és hogyan lehet különféle trükkökkel gyakorlatilag szinte feltörhetetlenné tenni a rejtjelezett írást: példának okért egy betűt több karakter jelöljön, akár szótagokat is lehet kódolni egy-egy karakterrel, de a legnagyobb biztonságot az úgynevezett nullitások és a nomenklatorok használatával lehet elérni. Láng kiváló illusztrációk kíséretében magyarázza el a lényegi tudnivalókat, e helyütt, első körben tehát nyugat-európai példák segítségével. Az elméleti bevezetőt a magyarországi forrásanyag jellemzése, az anyaggyűjtés módjainak és helyszíneinek tisztázása követi. E ponton a korábban nyugat-európai forrásokkal szemléltetett rejtjel-típusokat Láng magyarországi példákon is bemutatja: Szapolyai János, I. Ferdinánd vagy II. Rákóczi György táblája révén. E helyütt különösen értelmet és magyarázatot nyer a korpusz időbeli kiválasztásának oka. A három részre szakadt Magyarországon ugyanis a korábbinál érthető módon nagyobb szerepet kapott a rejtjeles írás: mind a török, mind a Habsburg fennhatóság ellenében és alatt is sokszor célszerűnek mutatkozott eltitkolni a levelek tartalmát. Láng egyébként nagyon helyesen hívja fel a figyelmet arra a kevéssé és nehezen kutatható jelenségre, hogy a leveleknek igen gyakran csak bizonyos részeit rejtjelezték, hol csak egy-egy szót, hol egy bekezdésnyit; ez elsősorban a forrásgyűjtésnél okozhatott igen nagy gondot (66–73 és 155).

A következő nagyobb fejezetben Láng szép lassan áttér a titkosírásnak a társadalomban betöltött szerepére. A rejtjelezés működtetése című részben (74–111) a szerző sorra veszi a leggyakoribb kódolói jelenségeket (kulcsmegosztás, kulcscsere stb.) a korpuszból vett szórakoztató idézetekkel érzékeltetve, de bepillantást nyerhetünk olyan apróbbnak tűnő momentumokba is, mint például hogy mennyire fárasztónak ítélik meg mind a kódolást, mind a dekódolást a korabeli levélírók és címzettek, vagy hogy milyen hibák csúszhatnak be mindkét irányból. Szó esik arról is, milyen módszer számít elmaradottnak vagy korszerűnek a kora újkorban, s hogy nem elég fejlett módszert alkalmazni: magának az alkalmazónak kell tisztában lennie azzal, hogyan bonyolítsa vagy könnyítse a kódolást üzenetének titkossága függvényében. Az utolsó két nagyobb fejezetben (A tudásátadás útjai [112–128] és A titkolózás terei [129–179]) a titkosírás használatának okait, céljait, szűkebb és tágabb értelemben vett tereit ismerheti meg az olvasó. Evidensnek tűnik, hogy a kriptográfia kézikönyvei lettek volna a tudomány elsődleges közvetítői, a vizsgálat azonban ezt nem erősítette meg: ha volt is titkosírás-kézikönyv egy-egy rejtjelesen író szerzőnk könyvtárában, azt kimutathatóan nem használta, viszont sokan írtak úgy kódolt szövegeket, hogy nem járt a kezükben egyik alapvető kriptográfiai kézikönyv sem. Láng azért röviden számba veszi a korszak híresebb kézikönyveit (mindenekelőtt Athanasius Kircher munkáját), ám óvatosan utal rá, hogy minden bizonnyal nagyobb szerepe volt a személyes tudásátadási formáknak, mint a könyvekből eltanulhatónak.

A titkolózás tereiről szólva a szerző egy igen széles palettán mutatja be, hol és miért alkalmaztak rejtjelezést: kézenfekvő és elsődleges fontossággal bír a politika tere, így a kémkedés és a katonai műveletek során minden bizonnyal szükség volt a kriptográfia használatára, azonban nem ez az egyetlen terület, ahonnan forrásokkal rendelkezünk. A magánélet színterei sokszor ugyanígy rejtve kívánnak maradni a külső pillantások elől: avatatlan olvasó ne érthesse meg a szerelmi, házastársi vagy baráti titkokat. Ugyanezzel összefüggésben hívja fel a figyelmet Láng arra, hogy az elrejtett információ a levelekben „gyakran nem a secrecy (titok), hanem a privacy (jobb híján: magánszféra) területére tartozik” (12), s mint ilyen egy másik műfaj, másik forráscsoport: a napló gyakori velejárója. Haller Gábor és Szaniszló Zsigmond naplóinak rejtjelezett részei többnyire szexuális megjegyzést, káromkodást vagy legalábbis erkölcsileg kifogásolható dolgokat tartalmaznak. De nemcsak e téren van mit eltitkolni a magánéletben: tudományos körökben még nem bizonyított felfedezésekről írnak rejtjelezve, a vegyészet és alkímia terepén különösen igaz ez. És természetesen a mágia és a vallás területe is épp eléggé érzékeny, titkolnivaló, sokszor életet ment egy-egy kódolás, ha meggondoljuk, hogy milyen vallási és felekezetbeli viták és üldözések zajlottak ebben a korszakban. A vallás kapcsán a szerző értelemszerűen kitér egyik kedvenc témájára: a Rohonci kódexre, mivel a legfrissebb kutatási eredmények szerint „minden okunk megvan, hogy vallásos szöveget, alternatív evangéliumot, bibliai szövegek parafrázisát vagy imákat keressünk benne” (178). Megnyugtató választ és megoldást azonban itt sem sikerül még találni a sokakat oly régóta foglalkoztató kérdésre: milyen nyelv a Rohonci-kód? A kötet egy nyitott kérdéssel zárul tehát, ami egyrészt kicsit szerencsétlen retorikai megoldás, másrészt éppen irritáló jellege miatt újabb kutatásokra sarkallja az olvasót magát is, és nem mellesleg őszintén jelzi: még van mit feltárni, a munka még csak most kezdődött.

Végül, de nem utolsó sorban rátérek a kötet utolsó, ám véleményem szerint talán legfontosabb részére: a mellékletekre (Rejtjeltáblák repertóriuma [182–232] és A kora újkori magyarországi titkosított szövegek listája [233–331]). Gyakorló (irodalom)történészek jól tudják, hogy amikor egy kötet amúgy mellékesen a függelékben közli a forrásainak javát, az nem csupán illusztráció, hanem épp a legfontosabb eleme a kötetnek. A korpusz összegyűjtése, vizsgálata és feldolgozása hálátlan feladat; az olvasó sokszor nem szívesen böngészi a bonyolult táblázatokat, melyeket a szerző fáradságos munkával állított össze. Ezért aztán a főszövegbe magyarázatokként, összefüggésekként és apró színes történetekként kerülnek apró részletek belőle, hogy így segítsék az olvasót a források értelmezésében, kontextualizálásában. A táblázat bőséges, lenyűgöző, mégis nehezen használható, mivel nem készült hozzá névmutató. Index révén talán kiiktathatók lettek volna az ismétlődő elemek is (l. például C.Put. 01 és C.Petr.01, ugyanaz a forrás kétszer feltűntetve, [237]). A tételek sorrendjét a kronológia adja, ám például a pontatlanul datált vagy datálatlan elemeknél ez sokszor könnyen félrevezethető lehet. Nyomtatott táblázathoz nem is volna talán értelme névmutatót készíteni, a megoldást nyilvánvalóan az adhatja, ha a szerző a jövőben egy online adatbázist (nem statikus táblázatot!) készít többféle keresési móddal, melyet folyamatosan bővíthet mind az újabban előkerült anyagokkal, mind a kibővített korpusz elemeivel.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének posztdoktori ösztöndíjasa.
A recenzió az MTA Prémium Posztdoktori Kutatási Program támogatásával készült.

Abstract

Benedek Láng’s monograph Crytography in Early Modern Hungary fills gaps in the literature on cryptology, cultural history, and the history of society. Láng has been doing research in cryptography for a long time and even devoted his latest monograph to this topic, examining the Rohonc Codex and the Rohonc Code. He collected a considerable amount of ciphered resources from the late 15th century to the beginning of the 18th century in Hungary, and assembled them into a table as an appendix. First, he illustrates types of cryptography including monoalphabetical, polyalphabetical, and homophonic coding, then he explains the Hungarian corpus and its idiosyncrasies. The novelty of his research lies in his method of interpreting documents in their social context: How does a codebreaker approach a text? Why does anyone need to encode texts? What is the author trying to conceal in ciphers? Most cases are political of course, but love, religion, and faith are also often hidden in epistles and diaries. This monograph is an interesting project, and we eagerly await its continuation.

Tagged kora újkor, művelődéstörténet, titkosírás