recenzió

Hatalmi diskurzusok: A hatalom reprezentációi a tudományokban és művészetekben, szerk. Bíró Csilla, Visy Beatrix, Bibliotheca Nationalis Hungariae – Gondolat Kiadó, Budapest, 2016.

A hatalom reprezentációi, hatalmi diskurzusok (A hatalom megjelenítési formái a tudományokban és művészetekben) címmel megrendezett éves Tudományos Ülésszakon az OSZK munkatársai, köztük a már a nemzeti könyvtárhoz tartozó 1956-os Intézet – Oral History Archívum történészei, továbbá meghívott vendégelőadók vettek részt azzal a céllal, hogy az (állam)hatalom és a társadalmi erők összefüggéseit, illetve a hatalom kulturális reprezentációs formáit vizsgálják. Felszólalásaik megszerkesztett változatát tartalmazza a kötet.

A könyv koncepciójának legfontosabb tézisei – azaz hogy nemcsak érdemes, hanem releváns is a hatalmat különböző diskurzusokat követve politikai, irodalmi és kulturális reprezentációiban, valamint önreprezentációban szemlélni – Foucault-hoz vezetnek vissza. Egyrészt tehát – s erre a szerkesztők is utalnak előszavukban – „a hatalmat nem lehet egy masszív és homogén uralom fenoménjaként kezelni, és vizsgálatát egy felső, centrumra függesztett vagy onnan kiinduló tekintetek dedukciójára korlátozni” (10.) –, ezért kisebb, regionális, lokális formáiban érdemes szemügyre venni, illetve azt vizsgálni, hogy ezeket a helyi működésmódokat mennyiben használják fel, mozdítják ki a helyükből az általánosabb, globálisabb mechanizmusok. Másrészt, amint azt Foucault az 1970-es Collège de France-beli előadásában megfogalmazta, a diskurzus kulcsfontosságú lehet a hatalmi játékokban is:

A történelem szüntelenül arra oktat minket, hogy a diskurzus nemcsak egyszerűen tolmácsolja a küzdelmeket és az uralmi rendszereket, hanem érte folyik a harc, általa dúl a küzdelem; tehát a diskurzus az a hatalom, amelyet az emberek igyekeznek megkaparintani. (Foucault, Michel, A diskurzus rendje, ford. Török Gábor, Holmi, 2(1991/7), 868–889. Idézett részlet: 869–870.)

Ez persze következésképpen fordítva is áll (akinél a diskurzus, azé a hatalom), még ha ezt árnyalja is némileg a francia filozófus: a Platón előtti antikvitásban még úgy nézett ki ez a birtoklás, hogy az autoritás szájából elhangzott diskurzus átfordította igazságba és valóságba a mondottakat; később, az újkortól, a 17–18. századtól kezdve már egy igazságdiskurzus – melyet a tudományosság, autenticitás stb. ismérve határoz meg – és annak rendszere alakítja ezt, hiszen valóságstátuszt is adó, kitüntetett autoritás önmagában már nem létezik.

A könyv interdiszciplináris: a benne foglalt írások hatalom, elit és egyén viszonyát vizsgálják történeti és történetfilozófiai, politológiai és politikafilozófiai, művelődés-, irodalom- és színháztörténeti aspektusból, és felhasználnak régi, ismert vagy kevésbé ismert forrásokat (fordításokat, ünnepi és köszöntőbeszédeket, antikvákat és főúri ex libriseket, de ugyanígy zsidó hitközségi iratokat, katonatiszti önéletrajzokat, illetve színházi kritikákat és minisztériumi jelentéseket, sound art-műveket (Susan Philipsz) alkotói életpályákat (Sinkó Ervin), klasszikus, kortárs és majdnem kortárs irodalmi műveket újabb aspektusokból elemezve (Arany János: Buda halála, Cseres Tibor: Őseink kertje, Erdély, Borbély Szilárd: Nincstelenek, Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene).

A kötet összeállítói a tanulmányok elrendezését az 5. századtól kezdve a jelenkorig három, kronologikusan felépülő nagy fejezetben képzelték el: (Ön)megvalósítás és prezentáció – Elnyomás és ellenállás, politika és ellenzék a 19. században – Hatalom és társadalom diskurzusai a 20. század második felében Magyarországon, ami szerencsés elgondolás abból a szempontból, hogy a könyv összes írása megtalálja ebben a szerkezetben a helyét. Hátránya talán az, hogy egyes kulcstanulmányok, némileg általánosabb érvényűnek tekinthető írások kicsit túlságosan is belesimulnak a nagy egészbe – erre példa Standeisky Éva: A hatalom kapui. Értelmiségiek közszerepben és Szegő Iván Miklós: Elit és hatalom viszonya. Történelmi, filozófiai és társadalomtudományi megközelítések című írásai. Meg persze kaján ellenvetéseket is kelt a recenzensben: vajon a reprezentáció és önreprezentáció témája csak a régiségben releváns vizsgálati szempont, és vajon az ellenzékiségnek a hatalomhoz és a hatalmi szereplőkhöz való viszonyát megragadni, illetve elnyomott pozícióból ellenállói narratívá(k)ban megnyilvánulni csupán a 19. században lehetséges? Nem lehetett volna például a Ferenc Józsefet a dualizmus korában dicsőítő beszédekről is írni, ugyanúgy mint azt Hende Fanni teszi – egyébként nagyon helyesen – III. Károly esetében? Vagy az ellenállás narratíváit megvizsgálni a szamizdat Beszélő-számokban is, a könyvben a 19. századhoz társított fejezetszervező elvnek megfelelően? De aztán elhallgat a kisördög: bár nem kizárólagosak, mégis ezek azok a meggondolások, amelyekkel a korra jellemző hatalmi játszmák jól leírhatók, ráadásul – nyilván összefüggésben az előbbivel – a beérkező előadások legtöbbje is e szempontok alapján ragadható meg és fogható egybe. Minthogy a terjedelmes kötet összes írásáról beszámolni lehetetlennek ígérkezik, szubjektív csemegézés következik.

A nyitószöveg, Kecskeméti Gábor Hatalom és értelmiség. Kora újkori perspektívák című írása annyiban feltétlenül jó felvezetés, amennyiben a legfontosabb kérdést teszi fel, amelyet a minden bizonnyal hasonló körökből érkező olvasónak már számos esetben fel kellett tennie: mi a hatalom? Hogyan élhet vele egy vezető? Mi az értelmiség szerepe a hatalomgyakorlás értékelésében és miként viszonyulhat hozzá? Persze a kötetben olvasható tanulmányok számos szereplője is hasonló etikai dilemmákkal küszködve rendezi életét és pályáját, jó példa erre Standeisky Évának egy másik fejezetben található A hatalom kapui. Értelmiségiek közszerepben című tanulmánya. Nem is a kora újkori vetület annyira fontos itt – pontosabban nyilván nagyon hasznos információkkal szolgál a korszak kutatói számára –, hanem az, hogy a tanulmány a mindenkori értelmiségi választható magatartásformái közül a politikai tanácsadóit mutatja be, azt a kojève-i filozófusfigurát, aki illetékesnek mutatkozik a politikai ügyekben való eligazításra. Vagyis bár Kecskeméti Gábor érvelésének fő tézise az az állítás, hogy Xenophón Hierón című művének – tervezett – fordítását Vetési István nem szánhatta Rákóczi Györgynek sem hódoló köszöntésként, sem uralkodási segédanyagként (a friss fejedelemnek adható „praktikus államvezetési és hadakozási ismeret”-ként), mert ez a mű a polgárból lett zsarnok pozíciójának súlyos, örökre szóló kilátástalanságát panaszolja el, szempontunkból mégis az igazán figyelemreméltó a dialógusban Szimonidésznek, a költőnek, az értelmiséginek az állam felvirágoztatásáról szóló tanácsai lesznek. Éppen mert cinikus módon ő sem a törvényes hatalomgyakorlásról beszél, hanem a törvények nélküli uralom elfogadtatásának művészetéről, és ezáltal a zsarnok saját nyugalmának és elégedettségének biztosításáról.

A kötetben talán a legáltalánosabb és a legaktuálisabb érvényű Szegő Iván Miklós tanulmánya, amely elit és hatalom kapcsolatáról értekezik történelmi, filozófiai és társadalomtudományi vetületben, és a politikatudomány kurrens elméleteinek fényében számol be a szabad versenyes piacgazdaságot és a szociális intézkedésekkel kombinált emberi szabadságjogokat egyszerre biztosítani szándékozó jóléti államokban megvalósuló elitstruktúráról. Azt vizsgálja tehát, hogy milyen összefüggés mutatkozik ezekben gazdasági növekedés, társadalmi jólét, az így legitimált hatalom és az ezt megteremtő elitek között. S ami valóban „csontig hatol” ebben a térségben napjainkban: a liberális demokráciák működési mechanizmusait mérlegelő és lépésről lépésre leíró tanulmány azt is meggyőzően mutatja be, hogy miért nem sikerült a kelet-európai régióban egy konszenzuálisan működő egységes elit létrehozása, tehát egy olyan felső rétegé, amely betartaná a közösen meghozott politikai–társadalmi–gazdasági játékszabályokat (és ez visszahat a produktivitási és a jólétet tükröző boldogság-[elégedettségi]mutatókra is).

A másik, már említett általános érvényű írás Standeisky Éváé, aki a lehetséges – alapvetően 20–21. századi, elvétve 19. századi – értelmiségi magatartásformákat igyekszik felvázolni közszerepben, vagy másképp, a politika színpadán, s ehhez természetesen kapcsolatukat is a hatalommal mint irányítási rendszerrel és mint ideológiai konstrukcióval. A cikkét megalapozó metafora szerint a „hatalom kapui” mindenkor nyitva állnak a szellemi elit előtt, amely ezen rendszerint be- és kisétálgathat. E tevékenységnek többféle változata és időtartama lehetséges, ennek megfelelően a szerző megkísérli csoportosítani közfeladatokat is ellátó magyar gondolkodókat és művészeket, majd bemutatni négy, bizonyos szempontból párhuzamosnak mutatkozó életpályát: Szekfű Gyuláét, Sulyok Dezsőét, Kovács Imréét és Szabó Zoltánét.

A főúri önreprezentáció jellemző lehetősége volt az ex libris (Vasné Tóth Kornélia ír erről); s ehhez hasonló, nagyrészt fiktív, sőt valótlan képet konstruáló eljárást fedezhetünk fel olyan nyomtatványokon is, mint amilyeneket Esterházy Pál nádorrá választásának alkalmából adtak ki (erről szól Bíró Csilla tanulmánya).

Takáts József egy viszonylag kevéssé tárgyalt kérdést próbál körüljárni, a Buda halálát Machiavellivel és Titus Liviusszal összeolvasva, és hatalomelméleti meggondolásokat visz végig a szövegen a hatalom megoszthatóságával, eredetével, személyiségmódosító hatásaival kapcsolatban. Rajnai Edit a szabadságharc utáni vándortársulatok helyzetét veszi szemügyre a Bach-rendszer szigorú politikai szabályozásának keretei között; Illyés Boglárka a hatalmi szimbolika recepcióját dolgozza fel a világkiállításokban mint nemzeti reprezentációs lehetőségekben, illetve egy konkrét operaelőadásban, Massenet Heródiásában (itt utalnék az 1885-ös francia delegáció egy másik, a magyarországi [ön]reprezentáció szempontjából feltétlenül érdekes tagjára, az illusztrátor Félicien Ropsra, neki is érdemes lenne egyszer figyelmet szentelni); Patonai Anikó Ágnes a Rákosi-éra alatti – paradox módon szovjet mintára megalkotott – nemzeti balettművészet létrehozási kísérletéről és a hatalmi reprezentáció lehetőségeiről ír a táncbemutatókban; Eörsi László a legendás kaposvári Marat/Sade-előadásról írott kritikákat és jelentéseket mint értelmezési kísérleteket mutatja be a (szocialista) forradalom és Kádár-rendszer megítélésének egy színielőadásba való beleíródására, illetve azt, hogy ezen politikai interpretációk fényében mennyire fenyegette betiltás Ács János rendezését.

Visy Beatrix írását olvasva a kötet témáját a fonákjáról látjuk, a mindennemű hatalomból kiszorultak, a szinte láthatatlanná marginalizálódott és hangnélküli (Gayatri Spivak) Másikok szempontjából, a kortárs szépirodalmi szegénységnarratívák felől. A fejezet egyéb érdekes, klasszikusan irodalomtörténeti jellegű, a szocialista állam kultúrpolitikai működéseit érintő fejtegetései (Rózsafalvi Zsuzsanna Cseres Tibor Őseink kertje, Erdély című regényéről, illetve Mann Jolán Sinkó Ervin életművéről) mellett a vállalkozás interdiszciplináris jellegét a rendkívül érdekes kötetzáró munka is erősíti. A tanulmány csak mellékszálakkal kapcsolódik a hatalom témaköréhez, hiszen szerzője, Földesi Ferenc egy, az I. világháború centenáriumára készült sound art műről ír, Susan Philipsz Broken Ensemble. War Damaged Musical Instruments (brass section) című munkájáról, amelyet a bécsi Volksgartenben álló Thészeusz-templomban mutattak be. A hagyományosan az yperni elesettek emlékére eljátszott, s most egy múzeumi-templomi-esztétikai térben sérült rézfúvós hangszerek „előadásában” felhangzó, némileg átírt és áthangszerelt zenemű már nem is a tényleges „emlékezetet” hívja elő, hanem az érzelmi megérintettség útján a történelemre és a múltra való „rágondolást”, amelynek során a dekonstruált történelem, testetlen múlt-helyet talál az ember benső jelenében.

A gondosan szerkesztett, nagy történelmi ívet felrajzoló kötet számos kérdést tesz fel és nyit meg, miközben részlegesen, valamely korszakot érintve többet meg is válaszol, s ezek ily módon aktuális, kortárs értelmet nyernek.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézeténekének
tudományos munkatársa

Résumé

Le recueil d’études portant le titre A hatalom reprezentációi, hatalmi diskurzusok. A hatalom megjelenítési formái a tudományokban és művészetekben (Les représentations et les discours du pouvoir. Les formes représentationnelles dans les sciences et dans les arts) a été publié par la Bibliothèque Nationale Széchényi de Hongrie et comporte des études interdisciplinaires des chercheurs de cette institution, mais également celles des intervenants invités. Les textes du recueil examinent le rapport du pouvoir, de l’élite et de l’individu en utilisant des sources variées (des traductions, des discours solennels et de congratulations, des ex-libris des aristocrates, des documents des communautés juives, des autobiographies des officiers, des rapports ministériels sur des représentations théâtrales), mais ils analysent aussi des œuvres littéraires classiques et contemporaines.

Tagged diskurzus, értelmiségi, hatalom, reprezentáció