recenzió

„Nekünk mégis Mohács kell…” II. Lajos király rejtélyes halála és különböző temetései, szerk. Farkas Gábor Farkas, Szebelédi Zsolt, Varga Bernadett, Budapest, MTA BTK – OSzK, 2016.

2015-ben az Országos Széchényi Könyvtárban került megrendezésre az a szimpózium, melynek célja az volt, hogy a mohácsi csata egy sok vitát kiváltó eseményével, nevezetesen II. Lajos király halálával kapcsolatos jelenlegi ismereteinket interdiszciplináris módon áttekintse. A rendezvény napja, augusztus 29.-e ellenkező előjellel ugyan, de a kora újkori magyar és oszmán történelemnek is kivételes napja, hiszen amellett, hogy 489 évvel ezelőtt ezen a napon volt a mohácsi csata, 1521-ben Nándorfehérvár, 1541-ben pedig Buda is ekkor került az oszmánok kezére.

A szimpózium előadásait kibővített formában közreadó kötetben különböző tudományágak képviselői tárgyalják 12 tanulmányban a csata, és ezen belül is a fent említett téma kérdéseit. A tudományos ülés megszervezéséhez az apropót két szombathelyi orvos, Nemes István és Tolvaj Balázs felvetése szolgáltatta, amit 2014-ben az Orvosi Hetilapban közöltek. (Nemes István, Tolvaj Balázs, II. Lajos magyar király (1506‒1526) holttestének megtalálása: Az 1926-ban írt igazságügyi orvosszakértői vélemény elemzése és újraértelmezése, Orvosi Hetilap, 1550(2014/12), 475‒480.) A szerzők szerint elképzelhető, hogy 1526 októberében nem II. Lajos holttestét találta meg az annak felkutatására kirendelt csapat. Ezen állításukkal újból teret engedtek a királygyilkosságra vonatkozó, korábban már többször felbukkanó összeesküvés-elméletek híveinek. Véleményüket egy korabeli levél közléseire alapozva fogalmazták meg, melyet a keresőcsapat vezetője, Sárffy Ferenc győri várkapitány írt Brodarics István kancellár részére 1526. október 19-én, beszámolva a holttest megtalálásáról és az azonosítás körülményeiről. Azonban kételyeik megfogalmazásakor az orvosok furcsa módon a 16. században keletkezett levéltől egy 21. századi igazságügyi orvosszakértői jegyzőkönyv kvalitásait várták el. A levél szövegében kétségtelenül vannak ellentmondások, ugyanakkor Nemes és Tolvaj is nyilvánvalóan híján vannak azoknak a szakmai kompetenciáknak, amellyel a mintegy 500 évvel ezelőtt íródott forrást megfelelően értékelni tudnák. Érthető, ha a problémához hozzászólni tudó tudományágak képviselői is hallatni szerették volna hangjukat, elmondani véleményüket, kihasználva az alkalmat arra is, hogy újból áttekintsék a mohácsi csatával kapcsolatos kutatások jelenlegi állását, ahogy ez időről időre korábban is megtörtént már néhányszor kora újkori történelmünk eme historiográfiailag legtöbbet tárgyalt eseményével kapcsolatban.

A kötet néhány átfogó jellegű írással kezdődik. Történetírásunkban a közelmúlt kutatásainak eredményeképpen a mohácsi csata és az azt követő időszak története a korábbiakhoz képest kevésbé negatív megítélés alá esik. Úgy tűnik, hogy ez a történelmi esemény, amelyre a pesszimista magyar nemzettudat kialakulásának kezdőpontjaként szokás tekinteni, talán mégsem kiáltható ki e későbbi folyamatot iniciáló kizárólagos bűnbakká. Bevezető tanulmányában Fodor Pál történész, oszmanista mondja el a véleményét arról, hogy a korabeli magyar vezető réteg kevésbé marasztalható el a mohácsi vereség kapcsán, mint ahogy azt korábban gondoltuk. A veszélyhelyzetben európai mértékkel mérve is jelentős hadsereget sikerült kiállítaniuk az oszmánok ellen, csapataink pedig megpróbáltak derekasan helytállni. Ebben Pálffy Géza is egyetért, aki hozzáteszi, hogy a csata veszteségei éppen ezért lettek annyira nagyok. Mindkét szerző úgy gondolja, hogy a vereség negatív következményei az új történelmi szituációban csak lassan alakultak ki. Pálffy Géza úgy vélekedik, hogy bár kétségtelenül nehéz helyzetben volt az ország, az mégis kevésbé volt súlyos, mint ahogyan azt korábbi történetírásunk megítélte. Fodor Pál az oszmánok szempontjából sem tartja egyértelmű sikernek a csatát. Véleménye szerint az későbbi hanyatlásuk kezdő eseményének tekinthető. A királygyilkosság teóriájáról érintőlegesen szólva, annak lehetőségét a mások által is említett, racionális politikai érvekre támaszkodva egyértelműen elutasítja. Oszmanistaként ő az egyetlen szerző a kötetben, aki a szemben álló fél forrásanyagát is ismeri, de elmondása szerint ezek nem visznek közelebb a király halálával kapcsolatos bizonytalanságok tisztázásához.

Bárány Attila főleg nyugat-európai levéltárakból származó új források alapján állapítja meg, hogy az európaiak ‒ főleg a pápa, az angolok és a portugál király ‒ mégsem maradtak közömbösek a magyarok segítségkérésével szemben. Készek voltak segítséget nyújtani, elsősorban pénzzel támogatva a hadi előkészületeket. B. Szabó János, az utóbbi időben a mohácsi csatával legtöbbet foglalkozó kutató ismerteti a király helyét, szerepét a csatában. Elmondása szerint a jelenléte elengedhetetlen volt, mivel csak az ő személye tudott egyben tartani egy olyan hatalmas, heterogén sereget, amilyen erre az alkalomra összegyűlt. Emellett sok érdekes információval szolgál az uralkodóról, korabeli fegyverekről, páncélzatról, harci lovakról, a testőrök szerepéről és magának a csatának a lefolyásáról addig a pontig, ahol másokkal egyetemben a hatalmas tumultusban a király is menekülni kényszerült.

A mohácsi csata a magyar történelem egyik olyan eseménye, amely a társadalom legszélesebb rétegeiben is érdeklődésre tarthat számot. Sokakat izgat a kérdés, hogy mi vezetett történelmünk során ehhez a fordulathoz, amelynek következményeit társadalmunk máig sem heverte ki. Alig van olyan korszak az elmúlt csaknem fél évezred során, amikor ez a téma különböző indokokkal ne került volna az érdeklődés középpontjába, ugyanakkor minden kornak megvolt a maga Mohács-képe. Csorba Dávid irodalomtörténész tanulmányában a témát pusztán a király halálára leszűkítve, egy érdekes historiográfiai áttekintést nyújt arról, hogy hogyan értelmezték II. Lajos halálát az elmúlt évszázadokban, és miként jelent meg az különféle irodalmi, képzőművészeti és egyéb művészeti alkotásokban. Seláf Levente a német irodalomban vizsgálja a mohácsi csata visszhangját a csatát követő időszakban.

A kötet többi írása a két szombathelyi orvos által kiváltott vitához kötődik elsősorban, a király halála kapcsán felmerült kérdésekre reflektál. A vitába bekapcsolódó szerzők, Kasza Péter és Szebelédi Zsolt filológusként, Magyar Lóránt Gergely igazságügyi orvosszakértőként, Farkas Gábor Farkas és Magyar László András pedig művelődéstörténészként fejti ki véleményét. A meglehetősen szövevényesnek tűnő problémával kapcsolatban a vita konkrétumaiba nem bonyolódnék bele. Ami a tanulmányok alapján nyilvánvalóvá válik, hogy a bizonyítás lehetőségei igencsak korlátozottak. Sem a korabeli források új nézőpontú elemzése, sem más tudományágak bevonása jelenleg nem tud választ adni a felmerülő kérdésekre. Nincsenek teljesen biztos válaszok. Bizonytalan állításokra alapozott következtetések pedig csak a spekuláció szintjén maradhatnak. A források továbbra is inkább az általánosan elfogadott verzió mellett szólnak, miszerint a király menekülés közben a mocsaras vízbe fulladt. Nincs olyan újabb forrás vagy lelet, ami módosítana ezen az állásponton. Rácz Piroska antropológus tanulmányából, amely a székesfehérvári királysírokkal kapcsolatos korábbi vizsgálatok eredményeit összegzi, megtudhatjuk azt is, hogy a rombolásnak köszönhetően, ami a sírokat érte, antropológiai, illetve genetikai vizsgálatok lehetősége sem áll fenn annak tisztázására, hogy valóban II. Lajos testét temették-e el 1526-ban.

Bár egyértelmű válaszokat nem sikerült adni a király halála körüli kérdésfelvetésekre, mégsem volt haszontalan a téma áttekintése. A források új szempontok szerinti elemzése újabb ötleteket adott a továbblépés lehetséges irányaira vonatkozóan. Úgy gondolom, ha többet sikerülne megtudni a király jól beazonosítható személyes tárgyainak vagy páncélzatának sorsáról, talán előbbre lehetne lépni. Mindenképpen szükség lenne újabb forrásokra. Szerencsés módon az utóbbi két évtizedben elérhetőbbé vált számunkra sok külföldi levéltár anyaga is, így van rá esély ‒ ahogy azt Bárány Attila tanulmánya is példázza ‒, hogy esetleg előkerüljenek újabb adatok.

A kiválóan szerkesztett kötet komoly pozitívuma, hogy a tanulmányok után, időrendben haladva közreadják benne a II. Lajos mohácsi csatát követő sorsával foglalkozó, mostanáig előkerült forrásokat, köztük olyanokat is, amelyek először olvashatók magyar fordításban. Így a királlyal kapcsolatos hírek terjedése, azok alakulása nagyon szemléletesen nyomon követhetővé válik. A forrásközlések legvégén, külön szerepel még egy hosszabb terjedelmű forrás. Ez Ibrahim Pecsevi pécsi születésű oszmán történetíró krónikájának mohácsi csatáról szóló részletének újrafordított, jegyzetekkel ellátott változata, amely Fodor Pál további hozzájárulása a kiadvány sikeréhez. A függelékben található még egy bőséges irodalomjegyzék, 42 kép, hely- és névmutató, valamint az angol nyelvű rezümék.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos segédmunkatársa
(Közép- és kelet-európai Osztály, Turkológiai Kutatócsoport)

Summary

On 29^th August 2015 a symposium was held in the National Széchényi Library in Budapest. The theme of the symposium was the Battle of Mohács (1526) and Louis II Jagiellon’s death. This conference proceedings of the symposium (“We still need Mohács…”. King Louis II’s mysterious death and his various funerals) contains 12 studies by the lecturers, and a lot of historical sources dealing with Louis II from the period following the battle. The authors are representatives of different academic disciplines. They  review the state of research in this subject, particularly examining the unclear circumstances of the king’s death and the identification of his corpse. The main reason for organizing this symposium was the statement of two Hungarian physicians saying that the dead body which was found was not Louis II’s corpse.

Tagged II. Lajos, mohácsi csata, Oszmán Birodalom