recenzió

Ratzky Rita: „Halhatlan a lélek”: Válogatott tanulmányok, cikkek, kritikák a XVIII–XIX. század magyar irodalmáról, Budapest, Napkút kiadó, 2015 (Kútfő bibliotéka, 14).

Ratzky Rita tanulmánykötetének első szembeötlő vonása a terjedelme: 690 oldal. A kötet – ahogy a hátsó borítón a szerző hangsúlyozza – tulajdonképpen az életmű eddigi keresztmetszetét adja, s mivel a szövegek keletkezésük időrendjében sorakoznak (a legkorábbi szöveg 1976-ból, a legkésőbbi 2014-ből való), egyfajta kutatói fejlődéstörténet is, a pálya módszertani és tematikus fordulópontjainak tükre. Egy olyan pályakép, amely a számvetés szándékával születhetett. Ennek ellenére talán jobb lett volna, ha az egy témakört tárgyaló írások – akár keletkezésük sorrendjében, de koherens belső tagolással – egymás mellé kerülnek.

Az elegáns, szép borítón (tervezte: Szondi Bence) egy Petőfi portré látható, de nem az Egressy Gábor által készített dagerrotípia, hanem az az Orlai Petrics Soma által festett kép (Petőfi Pesten 1848-ban), amelyet az MTA Művészettörténeti gyűjteménye őriz. A festmény sötét tónusú, csak Petőfi arcára és a költő asztalán látható lúdtollra és papirosra esik fény. A képen a szokásos attribútumok láthatók: íróasztal, könyvszekrény, könyvek, klasszicista mellszobor, a falon a feleség, Szendrey Júlia képe, toll, kalamáris – vagyis mindaz, ami az irodalmi muzeológus számára gyűjthető tárgyi hagyaték, relikvia is egyben. A borító pontosan azt sugallja, ami a kötet tanulmányait jellemzi: portrékat kapunk (nemcsak Petőfiét) szövegekkel, relikviákkal, kéziratlapokkal. A kötet címe is többféle jelentést hordoz: nemcsak a „halhatlan a lélek” gondolatot körülvevő évezredes filozófiai és irodalmi hagyományt idézi meg az olvasóban, hanem az irodalomtörténészi munka lényegét is, amennyiben egy-egy szerző vagy mű halhatatlanná tételét magunknak vindikáljuk, még akkor is, ha tisztában vagyunk tudományágunk (és saját magunk) határaival, nem beszélve a körülöttünk levő világ befogadói korlátairól. A lélek halhatatlanságának gondolata Csokonai, Kölcsey és Kazinczy után formálódik Petőfinél tömör és egyedi fogalmazású kijelentéssé. Ahogy Ratzky Rita a kötet címadó tanulmányában (Egy alkalmi vers mint egy remekmű [Petőfi: Halhatlan a lélek] ihletője) bebizonyítja, az 1846-ban született vers az életmű egyik fordulópontjának meghatározó darabja, s nemcsak a toposz továbbéléséről és újragondolásáról szól, hanem Petőfinek az elődökhöz (és elsősorban Kazinczyhoz) való viszonyáról, s az emlékezés gesztusairól is. Legalább annyira érdekli azonban a szerzőt az a viszony is, amely Petőfit a versében szereplő történelmi személyiségekhez (Cassiushoz, Tell Vilmoshoz és Desmoulins-hoz) fűzi. Miért éppen ők Petőfi önazonosságának az eredői? A választ (szenvedélyességük, egyéniségük, szellemi tartásuk miatt) részletes (történelmi) portrék előzik meg, s az elemzés végén a két szál – a toposz alakulástörténetének és a történelmi szerepmintáknak a vizsgálata – összekapcsolódik, Kazinczy két sorára Petőfi verse felel, egy érzékeny esszé zárlatával:

„Kétled-e, hogy lelkünk jár, vándorol?” – kérdezte Kazinczy, „Halhatlan a lélek, hiszem!” – felelte Petőfi.

A terjedelemből következően három kötetre való anyagot tart kezében az olvasó. A legnagyobb egység (az első lehetne) egy Petőfi-tanulmánykötet, amely kiegészítője és folytatója a szerző 1996-ban kiadott Petőfi tanulmánykötetének („De méreg a dal édes méze”, Budapest, Széphalom Könyvműhely), és a Petőfi relikviákat bemutató kötetnek (Beszélő tárgyak: A Petőfi család relikviái, összeáll., szerk., bev. Kalla Zsuzsa, Ratzky Rita, Budapest, PIM, 1997.). A szövegek között vannak műelemzések, mint a nyitó darab, ami az Erdélyben című Petőfi-vers elemzése. Az értelmezés elsősorban a szövegnek a történelembe, a politikai életbe való beágyazottságát mutatja meg (ez a szempont fontos marad a későbbi műelemzéseknél is), ugyanakkor foglalkozik a vers esztétikai minőségével (ami a későbbi tanulmányokban válik majd igazán hangsúlyossá). Hasonlóan épül fel az életmű kevéssé ismert darabjáról, Petőfi egyik drámájáról, a Caraffa-töredékről szóló interpretáció, vagy Az apostolt bemutató szöveg. Több tanulmány viszont átfogó elemzésre vállalkozik: ilyenek a Petőfi versesköteteinek kötetszerkesztési elveiről, retorikai képzettségéről vagy közéleti beszédmódjáról szóló szövegek. Megjelenik a tanulmányokban a Petőfi-kultusz (Jókai emlékbeszédei Petőfiről) és a Petőfi-recepció kérdésköre is. Külön fejezet szól a könyvben Petőfi életének pest-budai színtereiről (a vele kapcsolatos „emlékezethelyekről”), és az életrajz is gazdagodik egy új elemmel a szerző által megtalált megyegyűlési jegyzőkönyvek feldolgozása révén (Petőfi Sándor, három megye táblabírája). A kötetben közölt recenziók, kritikák egy része is Petőfihez (illetve a róla megjelent monográfiákhoz) kapcsolódik.

Ratzky Ritát az irodalomtörténészi kíváncsiság hajtja Petőfi Zoltán felé is. A fiúról szóló rövid tanulmány nem áll meg a Zoltán születése körüli levelezésnél és a 22 évre szabott életút bemutatásánál, hanem elsősorban a fiú irodalmi működéséről próbál képet adni gondos filológiai munkával összegyűjtött (nagyrészt) publikálatlan levelei, novellái, vers- és drámafordításai alapján.

Ugyanez a gondosság – és személyes kíváncsiság, empátia – hatja át a Szendrey Júliáról szóló írásokat. Különösen jól látható ez a Páros kép című esszében, amely Szendrey Júlia esszénovelláit elemzi hasonló érzékenységgel. A költő feleségét a középpontba állító (több mint ötvenoldalas) tanulmány pedig filológiai gondossággal rajzolja meg az írónő Szendrey Júlia pályaképét, amely egy tervezett (és nagyon hiányzó) monográfia előzményének is tekinthető. Ebben a (virtuális) második tanulmánykötetben a női irodalom reformkori változatairól (Majthényi Flóráról, Nők a forradalomban) és a Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez című röpiratról is olvashatunk.

A kötet harmadik részének tanulmányai a magyar felvilágosodás és a 19. század vége közötti időszakkal foglalkoznak. Találunk itt tanulmányokat Csokonai bordalairól, Kölcsey szövegeiről, Arany-balladákról és Arany János-relikviákról. Ezek között további, még szélesebb spektrumú (és különböző mélységű, színvonalú) írások is vannak; ami viszont összekapcsolja őket, az a filológiai háttér, a levéltári és könyvtári kutatómunka. E kutatások eredményeként a szerző például új Kölcsey-dokumentumokat talált, egy Kölcsey-kismonográfiáról szóló recenzióban pedig addig ismeretlen anyagokat tehetett közzé.

Ratzky Rita feltűnően fogékony a képi ábrázolások értelmezése iránt. Utánajár festmények és portrék keletkezéstörténetének, miközben a hagyományos értelemben vett irodalomtörténeti munkák látókörében elsősorban az írott szövegek állnak. Pedig a nyilvánosság egyre szélesebb körű megjelenésével az írók önmagukról sugallt képe is egyre fontosabb és tudatosabb lesz, ahogy ez Petőfi és Arany esetében is nyilvánvaló. Jól mutatja a Petőfi-imázs kialakulását (és kialakítását) Adrovicz Anna 2012-ben megjelent Petőfi-ikonográfiája a költő 31 korabeli arcképével (ARC poetica, vál. Adrovicz Anna, Budapest, PIM, 2012.), amelyet Ratzky Rita kötetének utolsó írása mutat be pontosságra és pontosításra törekvően.

Legalább ilyen fontos azonban a képi megjelenítés Szendrey Júlia esetében is, akiről Barabás Miklós litográfiája mellett több egyéb (kevéssé ismert) rajz, festmény, sőt három fotó is fennmaradt. Az ezek bemutatásával és összevetésével készült 2010-es tanulmányban azonban a szerző még egy festményt (Jakobey Károly munkáját) kapcsol hozzá az eddig ismert ábrázolásokhoz. Szendrey Júlia alakját ezen a képen az ott látható attribútum (babérkoszorú) és az életrajz elemei alapján azonosítja. Ratzky Rita meggyőzően érvel amellett, hogy mivel a kép 1857-ben készült, amikor Szendrey Júlia publikálta Andersen-fordítását , vagyis maga is művész (író) lett, a kép nem a húgát, Szendrey Marit ábrázolja, hanem őt magát.

A relikviákról szóló tanulmányokban is éppen ez az izgalmas: a tárgyak összekapcsolása a konkrét művekkel, a személyes attitűddel és az életmű egészével. Petőfi és Arany ruhái saját költő-szerepük (illetve szerepjátszásuk) szempontjából érdemelnek kitüntetett figyelmet (Petőfi öltözködéséről, ízléséről), mint ahogy a feleség-szerep és az önálló író(női) szerep sajátos értelmezéséről árulkodik Majthényi Flóra, Arany Jánosné varródoboza, hímző-asztalkája, vagy éppen ezen tárgyak hiánya. Minden tárgy jelentést kap az életmű kontextusában, a muzeológusi és az irodalomtörténészi látásmód együttes megjelenése újszerű, a laikus olvasók számára is érdekes eredményekhez vezet.

A kötetben szereplő tanulmányok és a cikkek egy része az esszé műfajához tartozik: Ratzky Rita kiváló művelője a műfajnak. Közvetlen stílusa, az élőbeszéd személyességét megőrző hangja széles olvasóközönséget szólít meg. Vannak azonban a kötetben (kis számban) olyan írások is, amelyek sem műfajilag, sem módszertanilag nem illeszkednek a tudományos életmű egészébe. Bár sok szempontból érdekesek lehetnek (mint pl. a Dr. Szentiványi Józsefnével készített, eddig nem publikált interjú, vagy a kritikáknak a tanulmányokhoz és a cikkekhez tematikusan nem kapcsolódó része), ebből a kötetből ki lehetett volna hagyni őket. Így is van ebben a hatalmas anyagban bőven olvasnivaló.

A szerző az Eszterházy Károly Főiskola
Magyar Irodalomtudományi Tanszékének egyetemi docense

Summary

Rita Ratzky’s book contains papers on Sándor Petőfi, thus complementing the author’s books published in 1996-97. In the present book, we find analyses mostly in the context of the history and  politics of the age, although the author also pays attention to the aesthetic qualities of the poems. The same careful attention, personal curiosity and empathy is shown in the studies on Petőfi’s wife, Júlia Szendrey. In addition, Ratzky’s book contains papers on the period from the Enlightenment to the end of the 19^th century. The author is extremely receptive to visual representation; besides the texts, the writers’ personal belongings (from the museums), portraits and paintings are also analyzed. Beyond the literary historian’s interest focusing on the texts, she reveals the background of the pictures. Some of the studies belongs to the genre of the essay, mastered by the author, whose informal personal stlye is suitable for a wide audience.

Tagged irodalomtörténet, muzeológia, Petőfi Sándor, reformkor