recenzió
Doromb: Közköltészeti tanulmányok, 3, szerk. Csörsz Rumen István, Budapest, reciti, 2014.
Mindenekelőtt örömömnek kívánok hangot adni: abbéli örömömnek, hogy jelen kötet létrejött. Átolvasva a harmadik, minden eddiginél vaskosabb gyűjteményt, az a közköltészeti kutatások beérkezettségének benyomását kelti, a téma iránti egyre fokozódó, és egyre szélesebb körű érdeklődésről ad számot. Másfél évtizede figyelem félig bennfentesként, félig kívülállóként Küllős Imola és Csörsz Rumen István szövegfeltáró és kutató vállalkozását, kitartásuk, szinte fanatikus elkötelezettségük mindig is nagy tiszteletet ébresztett bennem. Kicsit aggódtam is, hiszen kezdetben korántsem volt egyértelmű, hogy ügyük célját és értelmét az érintett szakmák képviselői akceptálnák. Sőt, olykor a meg nem értés hangjait is hallhattuk szinte minden olyan tudományág oldaláról, amelyek kifejezett haszonélvezői a téma kutatási eredményeinek.
A beérkezés érzése elsőként Vaderna Gábor írásának olvastán ért, aki jelen dolgozatával szélesebb történelmi, társadalom- és irodalomtörténeti összefüggésben tárgyalja a 18–19. század fordulójának közköltészetét. Ez a dolgozat nem csupán előbbiek miatt fontos, hanem azért is, mert általa deklaráltan polgárjogot nyer a közköltészet mint az irodalomtörténeti kutatások immár nem csupán egy- vagy kétszemélyes intézménye, hanem mint egy viszonylag hosszú korszak fontos építőköve, s számos elit irodalmi jelenség értelmezésének forrása, az irodalomtörténeti folyamat egyenrangú része.
Azt talán nem is szükséges nagyon részletezni, hogy a folklorisztika számára milyen óriási lehetőségek rejlenek a közköltészetben. A 20. században úgy gondolták, hogy a szöveges folklórműfajok történetének feltárásában nem lehetséges kétszáz évnél korábbi időkbe visszamenni, s alig néhány zenés műfaj, illetve dallamtípus esetében volt lehetséges azok kora újkori vagy akár középkori eredetének megállapítása. A szöveges műfajok esetében ilyenfajta alaposság egészen a közelmúltig elképzelhetetlen volt – egyetlen kivételtől, a balladától eltekintve –, ám a kora újkori középrétegek szóbeliségben is élő és hagyományozódó, kéziratos irodalmának feltárása, közzététele, rendszerezése és értő elemzései nagyban járulnak hozzá a szöveges folklórműfajok történetiségéről kialakult kép árnyalásához.
Vaderna Gábor tanulmányához hasonlóan kellemes meglepetés Szigeti Csaba terjedelmes írása is, aki a késő középkori költészet kutatójaként talál fontos kapcsolódásokat a közköltészethez a rejtvények, betűjátékok, „megkötések” világában. Nem csupán azért újszerű e tanulmány, mert erre nem igazán számított az ember, hanem azért is, mert – a kötet több más darabja mellett – elméleti bevezetőjében és konklúziójában egyaránt a korábbi fogalmi struktúra átalakítása mellett érvel. Szerinte mindenekelőtt fontos feladat lenne a Marót Károlytól örökölt, majd hosszú ismeretlenség után Küllős Imola által felfedezett fogalom újragondolása, s a korábbinál szélesebb látószögben való szemlélete. Ezzel messzemenően egyetértek. Mind időben, mind pedig társadalmi térben ki kéne terjeszteni a fogalmat, hiszen polipszerűen elágazó csápjai egészen korunkig, de legalábbis a 20. század második feléig elnyúlnak.
Annál is inkább, mivel jelen kötet, de az eddigi közköltészeti tanulmányok általában sem csupán egy kétszáz évre és viszonylag behatárolható társadalmi miliőre korlátozódó közköltészet fogalmának folyamatos változását teszik szükségessé, hanem egy sokkal általánosabb jelenség fogalmi hálózatának újragondolását is: a folklór fogalmáét. A folklór újradefiniálásában kitüntetett jelentőségűek a közköltészettel kapcsolatos vizsgálódások, hiszen sikerült általuk átlépni a folklorisztikai kutatások egy jelentős korlátján, nevezetesen a folklór és a népi kultúra közti szoros, szinte elválaszthatatlan kapcsolat elgondolásán. Ma már általánosan elfogadott, de azért itt is érdemes elmondani, hogy a közköltészetet teljes értékű folklórnak tekintjük, annak ellenére, hogy nem a legszélesebb társadalmi rétegek kultúrája volt, s nem csupán szóban terjedt.
Az is általánosan ismert és elismert tény, hogy a magaskultúra és a széles néptömegek kultúrája között már a kora újkortól egy, önmagában is differenciált köztes kultúra létezett, amelynek a könyvnyomtatás feltalálásától kezdve fontos eleme a ponyvanyomtatványoknak nevezett, ma inkább populáris olvasmányokként vagy populáris irodalomként emlegetett nyomdatermékek világa. A Doromb 3. kötetének másik fontos felismerése, hogy a populáris irodalom, így a ponyvakultúra és más rokon jelenségek nem az elit és a paraszti kultúra közti csatorna szerepét játsszák csupán, vagyis nem csak kölcsönös társadalmi cserebere állomásai, mint azt az 1970–80-as évek társadalomtörténészei, művelődésszociológusai gondolták, hanem a helyzet sokkal összetettebb. Pontosabban fogalmazva, nem a paraszti kultúra fel, valamint az elit lefelé irányuló kultúraátadó igyekezetének becsatornázását szolgálják, nem pusztán a hírvivő szerepét játsszák. Egyrészt azért sem szolgálhatják, mert a paraszti kultúra felfelé áramlása a tárgyalt korszakban viszonylag elenyésző lehetett, másrészt az elit nem fordított ekkora figyelmet a köz kulturális szolgálatára. A populáris kultúrát mindenkor elsősorban társadalom mindenkori középső rétegének különböző csoportjai alkották és fogyasztották, legalábbis a 19. század közepéig, s ha el is jutott más rétegekből bármi, az a középréteg szűrőin át érkezett a ponyvákba, kalendáriumokba. Vagyis a populáris irodalom nem a népköltészet korabeli emlékeinek hordozója, hanem az ilyen-olyan mértékben művelt írástudó középosztály szellemi termékeinek gyűjtőmedencéje, érdeklődésének, kulturális szükségleteinek tükre.
Az előbbiekben tárgyaltakra kiváló esettanulmány Tóth Arnoldnak a vőfélyversekről írott dolgozata. E munka, amely a szerző frissen megjelent könyvének egyik fejezete, nagyon fontos, mondhatni hiánypótló. Előbbiek mellett arra is kiváló példázat, hogy Hans Neumann sokat idézett és még többet kritizált alászálló műveltségi javakról szóló elmélete mennyire nem gondolható el pusztán a fent és a lent dichotómiájában, hogy a bináris oppozíciókban való gondolkodás társadalomtörténetileg is mennyire meghaladott. Azt ma már számos jelenségen sikerült bizonyítani, hogy az egykor a magasabb társadalmi rétegek tulajdonában lévő kulturális elemek hogyan hatnak termékenyítően a tömegek ízlésére, társadalmi gyakorlatára. A kora újkorban divatos, főúri lakomákhoz kapcsolódó, kissé bonyolult ételkísérő szöveghagyomány több száz év alatt, és számos állomáson keresztül, jócskán letisztulva, leegyszerűsödve jutott el a 19. század végére a magyar parasztságig, s lett belőle népi hagyomány, vagyis nem egyszerűen alászállt vagy átlépett egyik közegből a másikba. A paraszti polgárosodás útjának, s a szellemi javak társadalmi rétegváltásának egyaránt szép példája a vőfélyversek újkori története, amelyen a szerző alaposan, figyelmesen kíséri végig az olvasót.
Szintén a populáris olvasmányok univerzumába kalauzol egy rövid, de annál fontosabb tanulmány. Annak is jellegzetes korai formájával, a csíziókkal vagy öröknaptárakkal (azon belül egy 16. század végi kolozsvári kiadvány német eredetével) foglalkozik ugyanis Bognár Péter. Az ősnyomtatványok esetében korábban is elfogadott volt az alapos filológiai vizsgálat, s nagy öröm, hogy újabb generációk is bekapcsolódnak ebbe a munkába.
Az epikus költészet, s különösen a prózaepika iránt érdeklődőket a közköltészeti kutatás eddig nem nagyon kényeztette el. Az úttörő vállalkozás az első időkben a jelenségre sokkal jellemzőbb alkalmi és lírai költészettel foglalkozott. Az is a dolog beérkezésének bizonyítéka, hogy jelen kötetben már számos epikus témájú dolgozat is helyet kapott, mind Petneházi Gábor tanulmánya, mind Perger Gyula adatközlése lazít e hagyományon. Előbbi a folklorista számára azért is nagyon értékes, mert egy szinte teljesen homályos terület, a történeti mondák történetiségével foglalkozik. A dolgozatok műfaji kitekintése nemcsak a terjengősebb epikus műfajok irányába mozdult el, hanem a kisműfajok iránti érdeklődés is felébredt az alkotókban, bizonyítja ezt Küllős Imola a közköltészetet elemző parömiológiai dolgozatával. A szerző egy 19. századi eleji kéziratos forrást elemez a benne előforduló állandósult szókapcsolatok, szólások szempontjából, ezen belül is a különböző fenyítés- és kivégzéstípusokat leíró idiómákat veszi sorra. Célja lehetővé tenni, hogy a szakemberek minél pontosabban érthessék a korabeli szövegeket, illetve azok sokszor a mai olvasó számára kissé bonyolult képes beszédét. Az idiómák világába kalauzol Voigt Vilmos forrásközlése is. Gaal Károlyt, tanulmányának tárgyát ugyanis elsősorban mese- és mondaközlőként ismerjük, kevésbé köztudott, hogy összehasonlító szólás- és közmondáskutató is volt, ezt az oldalát igyekszik erősíteni Voigt Vilmos cikke.
Ki kell emelni a kötet erényei között az interdiszciplinaritás fontosságát. Ebben az esetben ez nem csak kultúr- és tudománypolitikai elvárásoknak való kényszerű megfelelést jelent, hanem valódi együttgondolkodást, különböző tudományterületek közötti átjárást. Hiszen a közköltészet egyszerre folklór és irodalom, szöveg és zene, múlt és közelmúlt, s talán kicsit jelen is, és egyik sem tárgyalható a másik nélkül – mint ahogy egyetlen korszak szöveges vagy zenei kultúrája sem vizsgálható társadalmi összefüggések, valamint hétköznapi gyakorlatok figyelembe vétele nélkül. S ami sokszor kudarcot vallott a folklorisztikában, a közköltészet kutatásának sikerült: közelebb hozta egymáshoz a szövegek és a dallamok kutatóit. Három zenei tárgyú tanulmány is helyet kapott a kötetben, a megjelenés sorrendjében Hovánszki Máriáé, Kobzos Kiss Tamásé és Tari Lujzáé. Előbbi azért is rendkívül fontos, mert egy – különösen a folklorisztikában – igen elhanyagolt terület, a prozódia problémáját tárgyalja igen pregnánsan, Verseghy Ferenc verseinek közköltészeti hasznosítása kapcsán. Ezen az anyagon is látható az a fent tárgyalt összefüggés, hogy a kulturális elemek rétegváltása minden esetben átértelmezést, átalakítást is jelent, s Hovánszki Mária a dallam és a ritmus mindennél pontosabb műszere segítségével mutatja ki a változásokat. Kobzos Kiss Tamás dolgozata Tóth István kottás gyűjteményéről szól, s arra világít rá, hogy a 19. század első felében élt vidéki kántor mennyi mindent ismert kora hazai és európai zenéjéből, s hogy a sokféle zenei világ milyen szépen megfért egymás mellett. Egyszerre utal ez az anyag a helyi értelmiség önreflexiós képességére és világra nyitottságára. Tari Lujza hasonlóképpen egy sokszínű gyűjtemény részekre szedését vállalja az Erdélyi János-évforduló tiszteletére írott tanulmányában. Köztudott, hogy a zeneszerető és értő Erdélyi fontosnak tartotta volna, hogy a népdalok kottával együtt jelenjenek meg, a Népdalok és mondák kötetei azonban, az utókor és az egykori szerkesztő legnagyobb sajnálatára, csak a szövegeket közölhették, főként anyagi okok miatt. A tanulmány szerzője egyéb okokat is talál, amelyek között a korabeli népdalfogalom alakulása, a gyűjtés, a lejegyzés, valamint a népdalközlés gyakorlatának sokfélesége, egyenetlensége említhető. Tari Lujza részletes dolgozata kitér Erdélyi szövegkiadási gyakorlatára is, amely a szintetizáló elvet érvényesítette, vagyis nem az adott variánst, hanem a típust tartotta szem előtt.
Örömmel üdvözlik köreikben a közköltészet kutatói a történészeket is, hiszen egy kifejezetten politikatörténeti dolgozat is helyet kaphatott a kötetben. Nagy János közköltészeti alkotásokat, országgyűlési paszkvilusokat elemez abból a szempontból, hogy milyen közvélemény alakulhatott ki a korabeli képviselőkről – vagyis követekről – és viselt dolgaikról közvetlen környezetükben, s az miként terjedhetett el szélesebb körben is. A közköltészet tehát mint történettudományi forrás jelenik meg, mutatva, hogy e szöveganyag hasznosításának lehetőségei mennyire szélesek.
Az interdiszciplinaritás jegyében fogant Vadai István elemzése is, amely a jól ismert, többek által részletesen tárgyalt, ám a dolgozat tanúsága szerint máig sem pontosan értett 16. századi Pajkos ének újraolvasását vállalja. A korábbi értelmezések mindegyikében talál ugyanis vitatható mozzanatokat, s persze akceptálhatóakat is, legyenek azok irodalomtörténész vagy folklorista szerző elgondolásai, de lényegében teljesen új megoldást javasol. A töredékes, s ezért kissé enigmatikus szöveg megfejtésének útján igyekszik minden „fantáziadús” magyarázatot, célzatos vagy elfogult elméletet kiiktatni, s csak azokat a közköltészeti, népköltészeti és irodalmi analógiáikat felhasználni, amelyek világos egyezéseket kínálnak.
S végül azokról a tanulmányokról ejtenék röviden szót, amelyek „csak” a közköltészet kutatásának már kitaposott mezsgyéjén járnak, e gigantikus anyagban való eligazodást igyekeznek segíteni. Balogh Piroska szövege például egy már régóta kutatott forráscsoport új szempontú vizsgálatát végzi el. A latin nyelvű Ephemerides Budenses című lap jól ismert a korszak kutatói körében, az azonban újdonságszámba megy, hogy a korabeli nemesi-rendi nemzetelképzelés mellett egyéb hangok is teret kaptak köteteiben. A közösségi költészet nyomait fürkésző tanulmány arra világít rá, amire lényegében Vaderna Gábor írása is, hogy a magaskultúra és magasirodalom emlékeinek korabeli értékelésénél nem hagyható figyelmen kívül a többi kulturális szint hatása. Csörsz Rumen István pedig egy igen fontos, nagy tematikus csoportot, a bujdosóénekeket szedi csokorba, s próbálja meghatározni poétikai sajátosságaikat, a későbbi korszakok költészetében kimutatható hatásaikat. A tanulmány az I-es megjelöléssel jelent meg, feltehető, folytatni fogja a téma taglalását a szerző. Mint ahogy remélhetőleg szerkesztőként a sorozatot is.
A szerző az MTA BTK Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa
Summary
This review presents the 3rd volume of Doromb (Annual Review of Hungarian Popular Poetry), a series which aims to publish current research on popular print and manuscript poetry in 17th–19th century Hungary. The authors are literary historians, folklorists and musicologists, reflecting the main purpose of the series, which is to facilitate an interdisciplinary dialogue. The essays of this volume reflect an increasing scholarly interest in the study of the history of popular poetry. On the one hand, the authors aim to clarify interfaces between the cultures of different social classes (e.g. Gábor Vaderna, István Vadai, Arnold Tóth, Piroska Balogh), while on the other hand, they want to demonstrate the close relation between melodies and texts in old Hungarian literature (e. g. Mária Hovánszky, Lujza Tari). Furthermore, the book contains presentations of historical sources (e. g. Gyula Perger’s publication) as well as interpretations of historical sources (Imola Küllős, Vilmos Voigt, Gábor Petneházi, János Nagy, Tamás Kobzos Kiss).
Tartalom
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.