recenzió

Tomáš Hlobil, Geschmacksbildung im Nationalinteresse: Die Anfänge der Prager Universitätsästhetik im mitteleuropäischen Kulturraum 1763–1805, übers. von Jürgen Ostmeyer, Michael Wögerbauer, Hannover, Wehrhahn Verlag, 2012 (Bochumer Quel­len und Forschungen zum 18. Jahrhundert, 2.)

A könyv sajátos nézőpontjai segítségével új megvilágításba helyezi a 18. század második felének és a 19. század elejének közép-európai esztétikatörténetét, ismeretlen összefüggések sorát tárja fel és látványos perspektívákat nyit a további kutatás előtt. Az új aspektusokat már a cím is megjelöli: az „egyetemi esztétika” mint vizsgálatra érdemes szövegcsoport kijelölése és egy egységes „közép-európai kultúrtér” feltételezése, amelyben a szövegek létrejöttek és a hatásukat kifejtették, mégpedig a „nemzeti érdekű ízlésképzés” eszközeiként. A téma ily módon fémjelzett megközelítése a korabeli magyarországi kontextus oldaláról is relevánssá teszi a munkát, annak ellenére, hogy a kötet a hazai esztétikát csupán érintőlegesen tárgyalja. Hlobil vizsgálati szempontjainak az esztétikatörténet-írás eddigi hagyományához viszonyított újdonsága abból fakad, hogy visszahelyezkedik a korabeli kontextusba, vagyis eltekint attól, hogy az esztétika később mivé lett (részben kétség kívül éppen az említett időszakban megindult folyamatok eredményeképpen), és az érdekli, hogy az ezen a néven a 18. század közepén megalapított tudomány akkor mi volt és milyen közegben létezett.

Az utótörténetről való leválasztás egyik következménye az „egyetemi esztétikára” – vagyis az esztétika címén elhangzott, s jórészt hallgatói lejegyzések formájában ránk maradt egyetemi előadások anyagára – való koncentrálás. A szerző szándéka szerint ez tudatos szakítást jelent az esztétikatörténet hagyományos, az „immanens fejlődés” eszméjén alapuló és kizárólag a „nagy alakok” korlátozott körét figyelemre méltató gyakorlatával. (14.) Az egyetemi esztétika középpontba állítása ennek megfelelően egyszerre hozza magával a külső kontextusra figyelést (intézmény-, oktatás-, és politikatörténeti szempontokat), valamint a bevett kánonon kívüli, az esztétikatörténet szokott fejlődéstörténeti sorába nem feltétlenül illeszkedő szövegek bevonását a vizsgálatba.

Hlobil kutatási körébe ily módon három szövegcsoport került be, könyve tehát ennek megfelelően tagolódik három részre: az esztétika közép-európai egyetemi oktatásának hivatalos iratai (konkrétan a Habsburg kormányzati oktatási reform iratai, valamint Halle, Lipcse, Würzburg és Prága egyetemeinek esztétikai előadásjegyzékei); két prágai esztétikaprofesszor – Carl Heinrich Seibt és August Gottlieb Meißner – esztétikaelőadásai; valamint e két professzor kortárs megítélésének néhány dokumentuma. A vizsgálat köre az osztrák birodalmon belül a prágai mellett a bécsi és a freiburg im breisgaui egyetemen keletkezett iratokra terjed ki. A vizsgálat fő nyomatékát az intézménytörténeti aspektus adja, a kötet időkörét is ide sorolható események jelölik ki: kezdetként a prágai esztétikatanszék megalapítása (1763) és végpontként az egyetemi bölcsészstúdium új ausztriai tantervének elfogadása (1805) szerepel.

Az esztétikának a „nemzeti érdekű ízlésképzés” eszközeként való ábrázolása a monográfia legfőbb nóvuma és érdeme, eddig ugyanis egyetlen ábrázolás sem vetett számot ennyire részletekbe menően azzal az ismert, ám jelentőségéhez képest nem eléggé hangsúlyozott ténnyel, hogy az osztrák birodalomban az esztétika kormányzati kezdeményezésre vált egyetemi diszciplínává, s egyben államüggyé (mert a „nemzeti” jelző itt leginkább „állami” jelentésben értendő, vö. 12. o. 2. lj.). E jelenség megértéséhez volt elengedhetetlen az osztrák közoktatási reform és a felsőoktatási esztétikatanítás dokumentumainak tanulmányozása. Az ezek alapján kibontakozó történet két főszereplője Gerard és Gottfried van Swieten (apa és fia) osztrák oktatáspolitikusok, utóbbi 1781-től 1791-ig az udvari tanulmányügyi bizottság (Studienhofkommission) elnöke. Hlobil nyomán úgy tűnik, hogy a rendkívül centralizált birodalmi oktatási rendszerben főként ők ketten vitték fokozatosan diadalra azt az eszmét, hogy az esztétika – nem mint a mai értelemben vett szaktudomány, hanem mint neohumanista (ízlés)képzési eszköz – előmozdítja az alattvalók boldog társadalmi együttélését, és a törvényeknek való önkéntes engedelmeskedésre nevel. (45.) Gottfried van Swieten szerint az ízlés fejlesztése az esztétika révén elengedhetetlen, mert „az ízlés tökéletesíti az észt, az erkölcsöt, és terjeszt kellemet és társiasságot az élet egészére” (51.) E neohumanista felfogás érvényesülésének köszönhető az esztétika fokozatos térnyerése a Habsburg birodalom egyetemi oktatásában onnantól kezdve, hogy megalakulnak a hagyományos retorika- és poétikaoktatást kiegészítő s részben leváltó önálló esztétikatanszékek (Prágában 1763-ban, Bécsben 1774-ben, Freiburg im Breisgau-ban 1775-ben) odáig, hogy 1784-ben II. József a bölcsészszakok harmadéves hallgatói számára általánosan kötelezővé tette a tantárgyat. (Megjegyzendő, hogy a korban a reáltárgyakat is a bölcsészkaron oktatták.) Rendkívül tanulságos – s érdekes adalék a humaniórák haszna vagy haszontalansága körüli, ma is dúló vitákhoz – annak a több oldalú ellenállásnak és averziónak a bemutatása, amely az esztétika előretörését kísérte. Az udvari tanulmányügyi bizottságon belül az ötlet legnagyobb ellenlábasa a jogász Carl Anton von Martini volt, aki kezdetektől kételkedett abban, hogy az esztétika ismerete bárkit is jobb kötelességteljesítésre sarkallna, és e szerinte kevés hasznot hajtó diszciplínával szemben a szaktudást nyújtó tudományok súlyát kívánta növelni. (56.) Nagyrészt az ő tevékenységének folyománya, hogy II. Lipót idején az esztétika visszaminősült szabadon választható tárggyá. De a „széptudományok” és humaniórák elsőbbségét vallók ellentáborát növelte számos természettudós is, amint az a kötet utolsó, a prágai természettudósok részéről az esztétikával szemben megfogalmazott kritikákat tárgyaló fejezetéből kiderül. A Cseh Tudományos Társaság tagjai például az 1780-as években egyenesen a „természettudományok számára kedvezőtlen klímáról” panaszkodtak. (366.) Ezek között, a részben egyéni és lobbiérdekek diktálta s kevésbé elvi jellegű szövegek között tárgyalja Hlobil a neves geológus Ignaz von Born-nak a modern természettudományok legitimációjához szakszerű módszertan kidolgozásával hozzájáruló írásait. E szövegek azért érdekesek, mert Born prágai követői – a szcientista paradigmát előlegező módon – e metodológia kritériumait vetítették ki a humaniórákra, és ez alapján kifogásolták azok tudományosságának alacsony fokát. (396.) Ez egészítette ki azt a már korábban is meglévő érvelési technikát, amely a humán tudományok – különösen a történelem, a klasszika-filológia, de az esztétika is ide értendő – múltra irányuló voltával szemben mutatta fel a természettudományok jövőorientált, vagyis hasznos mivoltát. Hlobil megjegyzése szerint ez az argumentáció abból a körülményből is fakadt, hogy az utóbbiak nem rendelkeztek olyan történeti legitimációs háttérrel, mint az előbbiek. (400.) Mindezek a viták hozzájárultak ahhoz, hogy Lipót és Ferenc császár alatt a humán szakok visszaszorultak az egyetemi oktatásban. (399.)

A magyar esztétikatörténet aspektusából Hlobil kötete egy olyan félig kirakott puzzle-hoz hasonlít, melyből kimaradt ugyan egy darab, de a szomszédos, helyükre került elemek széle pontosan kirajzolja a hiányzó körvonalait. Sajnos azonban erre a hiányra nem találunk semmilyen utalást a könyvben: a feldolgozásba bevont hivatalos iratanyag határkijelölését a szerző lakonikusan azzal indokolja, hogy a „bécsi, a prágai és a freiburg im breisgaui” egyetemek voltak az osztrák monarchia „legfontosabb egyetemei”. (20–21.) Ugyanakkor azonban tudható, hogy az ugyanezen kormányzat fennhatósága alatt működő magyar királyi egyetem éppen az esztétikát tekintve nemhogy súlytalan lett volna a többihez képest, hanem kiemelkedni látszik a mezőnyből. Egyedül itt jelentettek meg ugyanis az esztétikaprofesszorok önálló esztétikákat, melyek az oktatás alapjává is váltak. (Prágában és Bécsben az 1780-as évektől főként két észak-német esztéta, J. J. Eschenburg és J. A. Eberhard tankönyvei alapján oktattak.) A kötet ezen hiányossága persze leginkább azt mutatja, hogy mennyire hiányoznak a korai magyar esztétika történetét a nemzetközi tudományosság számára reprezentatív módon felmutató publikációk. A másik oldalról nézve viszont Hlobil könyve megrajzolja azt a hiányzó kontextust, amelynek ismerete nélkül az esztétikatörténet hazai fejleményei csak részlegesen érthetők meg. Kiderül, hogy 1774-ben egyszerre alakult meg az önálló esztétika tanszék Bécsben és az akkor még Nagyszombatban székelő magyar királyi egyetemen. (Megjegyzendő, hogy azokon az észak-német protestáns egyetemeken, ahol elsőként oktatták a tantárgyat, nem létesültek önálló tanszékek.) Kiderül, hogy amikor 1784-ben kinevezték Friedrich August Clemens Werthes-t a pesti esztétikatanszék élére, ugyanakkor lett a freiburgi egyetem esztétikaprofesszora Johann Georg Jacobi. A két literátort egyrészt személyes ismeretség is összeköti, de ennél fontosabb, hogy mindkettőjüket ugyanaz a kormányzati szándék juttatta katedrához, mely szerint „ismert költőket és írókat” kellett kiválasztani az esztétika oktatására a német nyelvterület protestáns részéről. Ezzel kívánták ugyanis elősegíteni az esztétika és az antik irodalom témakörének összekötését az új német irodaloméval, melyet már Gerard van Swieten szorgalmazott (49–50.). Kiderül továbbá, hogy Werthes székfoglaló beszéde (ez az egyetlen magyarországi irat, melyet Hlobil feldolgoz) motívumaival miként illeszkedik a műfaj egykorú birodalmi, illetve német példáihoz. (209–211.). Werthes 1791-es lemondása és Schedius Lajos János ezt követő kinevezése a tanszék élére szintén sajátos megvilágítást nyer, ha az eseményeket a jozefinista esztétikaprojekt ekkor zajló utóvédharcainak kontextusában szemléljük.

A kötetben elénk táruló anyag lehetséges magyarországi párhuzamait és vonatkozásait még sokáig lehetne sorolni, e vonatkozásban leginkább megszívlelendőnek azonban Gottfried van Swieten esztétikatörténeti jelentőségének felmutatását tartom. Az osztrák államférfi a magyar irodalomtörténetbe Kazinczy Ferenchez fűződő kapcsolata révén vonult be, ugyanis oktatási miniszterként ő volt az ifjú kerületi tanfelügyelőnek a Pályám emlékezetében is megörökített imádott főnöke. Hlobil könyvének egyik evidens tanulsága, hogy vizsgálni kellene van Swieten esetleges további magyar, például a pesti egyetemhez kötődő kapcsolatait.

Kár, hogy a jelen kötet nem elemzi mélyrehatóbban e kulcsfigura esztétikaelméleti tájékozódását, pedig éppen ebből az összefoglalóból világlik ki, hogy II. József idején a központosított oktatási rendszer körülményei között pozícióiból fakadóan döntő ráhatással lehetett a felsőoktatásban tanított esztétika jellegére. Az a mintegy mellékesen, lábjegyzetben közölt információ, hogy az ifjabb van Swieten egyik, az ízlés képzésével foglalkozó kézirata a berlini populárfilozófus, esztéta Johann Georg Sulzer eszmefuttatásához kötődik (50., 101. lj.) mindenesetre jelzi és jelképezi, hogy miként is működött a kötet címébe emelt, de benne tételesen nem definiált „közép-európai kultúrtér” az esztétika vonatkozásában. Az észak-német protestáns szellemi műhelyek neohumanista eszméi (kézikönyvek és tankönyvek, valamint az ott képzett szakemberek, mint például a Lipcséből érkezett Seibt és Meißner révén) jelentették a bécsi udvar számára a muníciót, amellyel ellátták saját újonnan felállított esztétikatanszékeiket. Ily módon hivatalos támogatással egységes diskurzustér jött létre, melynek a magyarországi esztétika egy sajátos, és (talán latin nyelvűségéből fakadóan is) markánsan önálló jegyeket mutató szegmense volt.

Érdekes adalékokat találunk a kötetben az esztétika hatástörténetéhez is. Hlobil kimutatja például, hogy Meißner előadásaival a csehországi osszianizmus korai és nagy hatású terjesztője volt, ezzel közvetve hatva az ún. királynéudvari kézirat létrejöttére, mely viszont ismeretesen a cseh nemzeti ébredés irodalmában játszott kulcsszerepet. A kezdőponton mindazonáltal Meißner emocionalista hatásesztétikája („Rührungsästhetik”) áll, ez magyarázza a professzor Osszián-énekek iránti lelkesedését. (335.) Ugyanakkor a „Rührung” (kb. a. m. ’megindítás’, ’érzelmi hatás’) meißneri fogalmának forrása Hlobil szerint a „posztbaumgarteni antropológiai esztétika” és annak „fő kezdeményezője”, Johann Georg Sulzer volt. (306.) Sulzer áttételes hatásának kimutatása kiváló példa arra, hogy számolni kell a neohumanista esztétika és esztétikaoktatás folyományaival, még abban az időszakban is, amikor a projekt eredeti hivatalos intenciói esetleg már elhalványultak.

A monográfia anyaggyűjtése főként az 1805 előtti évekre korlátozódik, ez a lezárás azonban inkább önkényesnek mondható, hiszen az évszám semmiképpen sem hoz a térségben, az osztrák monarchia vonatkozásában alapvető változást az esztétikaoktatás keretei vagy tartalma tekintetében. A birodalom korábban létrehozott tanszékei továbbra is működtek, változatlan tananyaggal. A folyamatosságra Hlobil látványos példája, hogy Johann Joachim Eschenburg Entwurf einer Theorie und Literatur der schönen Wissenschaften című munkája az 1780-as évek közepétől egészen az 1830-as évekig az esztétikaoktatás alapja maradt Prágában. A jelenség magyarázatául Hlobil azt veti fel, hogy a józsefi állapot konzerválása a birodalmi esztétikaoktatásban a német (kanti) idealizmus esztétikájának az előretörését lett volna hivatott megfékezni. (285–286.) Érdekes problémakomplexum, amely több vonatkozásban is további vizsgálódást érdemelne. Először is: miért éppen Eschenburg munkáját választották annak idején tankönyvül? Továbbá, tényleg megáll-e, hogy a Kant műveinek forgalmazására az 1790-es években Ausztriában bevezetett tilalom a vallás- és államfilozófiai műveken túl kiterjedt az esztétikára is? Ennek ellentmondani látszik, hogy Schedius Lajos János a pesti egyetemen 1800 körül tartott esztétika-előadásában a művészet fogalmát az Ítélőerő kritikája nyomán ismertette. Vagy ez az eset a magyarországi esztétikaoktatás bizonyos fokú autonómiájának egyik jele?

Kár, hogy a kiváló kötet befogadását néhány zavaró szerkesztési hiba nehezíti. Az egyik az, hogy a mondandó lényegéhez tartozó információk gyakorta a terjedelmes lábjegyzetekben bújnak meg. (Miért került például lábjegyzetbe az a megvilágító erejű meglátás, hogy Carl Heinrich Seibt „értelem”-terminusa Francis Bacon „understanding”-fogalmára hajaz (175.), vagy Gottfried van Swieten nézeteinek ismertetése (51.) arról, hogy miért szükséges a papságnak esztétikai tanulmányokat folytatni?) Másrészt az előtanulmányok összesimítása nem sikerült teljesen, néhány információ fölöslegesen ismétlődik, így például Carl Heinrich Seibt születési és halálozási évszámát összesen tízszer kapjuk meg. Az egyes fejezetek élén rendszeresen megjelenő tartalmi összefoglalások nem adnak többletinformációt, ezért feleslegesek.

Tomáš Hlobil könyve rengeteg kéziratos forrás feldolgozása (és jó néhány közzététele) révén elkísér bennünket a 18. század végi közép-európai esztétika-, oktatás-, politika-, és irodalomtörténet jórészt járatlan határvidékeire, ahol számos korabeli kulturális jelenség feltáratlan indítóokát sejthetjük. A tudományközi szemléletmód ugyanakkor szerencsésen egészül ki a kultúraközi szemléletmóddal, s az eredmény mindkét vonatkozásban nagyobb egységek rekonstruálása: az esztétikának a többi tudományt megalapozó, avagy éppen betetőző diszciplínaként való felfogása és mint egy egységes közép-európai politikai-tudományos diskurzus hívószavának a fellelése. Az ily módon rekonstruált holisztikus nézetrendszerek a 19. és 20. század folyamán partikulárisabb megközelítéseknek adták át a helyüket, de nagy kérdés, hogy az eredeti, elfeledett kontextusok Hlobil-féle visszakeresési módszere, mely tudatosan adja fel a hagyományos esztétikatörténet-írás „győztesek történelme”-aspektusát (15.), vajon a vesztesek történelmét eredményezi-e? Különösen érdekes ez a kérdés a Habsburg birodalom vonatkozásában: vajon a neohumanista esztétika állami támogatású terjesztése, ez az egyedülálló vállalkozás, pusztán egyike volt az elvetélt, hatástalan jozefinista reformkísérleteknek, vagy kimutathatók hosszú távú következményei?

Jelen kötet legnagyobb érdeme az, hogy ilyen és ehhez hasonló, a korszakról való tudásunk újragondolását igénylő kérdések sorát teszi feltehetővé. Ezzel el is éri deklarált célját, hiszen a szerző nem törekszik lyotard-i értelemben vett nagyelbeszélésbe szervezni mondandóját, hanem kiselbeszélések sorozatát hozza létre, remélve, hogy könyve ösztönzi majd a téma további kutatását (15.). E monográfiát tehát egy ígéretes új kutatási irány kezdeteként kell értékelnünk, nem kérhetjük számon rajta, hogy befejezett összképet nyújtson, és nem hibáztatható, amiért a munka sokszor csak jelzi és körülírja, mintsem megoldja a felmerülő problémákat.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos munkatársa

Zusammenfassung

Im Mittelpunkt der vorliegenden Monographie steht vor allem die frühe Geschichte des Lehrstuhls für Ästhetik an der Prager Universität und das Wirken der beiden ersten Prager Ästhetikprofessoren Carl Heinrich Seibt und August Gottlieb Meißner. Darüber hinaus erhalten wir eine detaillierte Darstellung des engeren und breiteren zeitgenössischen Kontextes. Dazu zählt die Geschichte der Entstehung der selbständigen Professuren für Ästhetik in der österreichischen Monarchie im Zuge der Hochschulreformen unter Maria Theresia und die Schilderung der späteren Änderungen in der offiziellen Stellung zur Disziplin von der Erhebung zum obligatorischen Bildungsfach bis zur relativen Degradierung in der nachjosefinischen Zeit. Hinzu kommt die Darstellung des Ästhetikunterrichts an einigen wichtigen deutschsprachigen Universitäten der Epoche unter institutionellen und inhaltlichen Aspekten.

Diese bahnbrechende Arbeit zeigt aufgrund von größtenteils unveröffentlichen, handschriftlichen Dokumenten, wie im Habsburgerreich des auslaufenden 18. Jahrhunderts die Idee der Ästhetik als Regierungsmittel zur Bildung der Untertanen aufgekommen und untergegangen ist, und schildert an einigen Beispielen auch die weittragenden Konsequenzen dieses seltsamen und einzigartigen Versuches. Das große Verdienst des Bandes ist die Eröffnung zahlreicher neuer Forschungswege auf dem Grenzgebiet zwischen Ästhetik-, Literatur-, Institutions- und Politikgeschichte.

Tagged esztétikatörténet, interdiszciplinaritás, közép-európaiság, XVIII. század