recenzió

Papp Kinga, Tollforgató Kálnokiak: Családi íráshasználat a 17–18. századi Erdélyben, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum–Egyesület, 2015 (Erdélyi Tudományos Füzetek, 284).

Az Erdélyi Múzeum–Egyesület az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatában fiatal kutatók kiváló doktori dolgozatait teszi közzé. Papp Kinga kötete is a pár évvel korábban megvédett dolgozatának kiegészített változata, amelyben a szerző a Kálnoki család történetébe a 17. század második felétől nagyjából a 18. század utolsó harmadáig nyújt betekintést. Amikor családtörténetet említünk, elmúlt korok politikai, értelmiségi, katonai szempontból kiemelkedő személyiségek életrajzaira, pályabemutatására gondolunk elsősorban. Papp Kinga könyve azonban nem erről szól. A kötet címével is jelzi, íráshasználati vizsgálatot végez: a családtörténet egyes alakjait saját szövegeiken keresztül mutatja be, vagyis a szerző nem vállalkozik a mindentudó narrátor szerepére, alakjai maguk „beszélnek” magukról, egymásnak – és nekünk, olvasóknak is. Ugyanakkor miközben a szerző a család egyes tagjainak írásszokásait és -megoldásait vizsgálja, a történeti tudományok számára is olyan fontos részletek tárulnak fel, amelyek egy családtörténeti monográfiához nélkülözhetetlenek lesznek. Papp Kinga könyvének talán legfontosabb eredménye az elsősorban a sepsiszentgyörgyi, a kolozsvári és a budapesti levéltárakban és könyvtárakban talált, jórészt ismeretlen források feltárása, amelyeknek egy részét könyvében közzé is tette. Legalább ekkora érdeme az is, hogy ezt a – forrásadottságok miatt sok helyt hézagos – szöveghalmazt követhető és az olvasó kíváncsiságát felébresztő narrációba tudta foglalni.

A szerző a kötet bevezetőjében kijelöli azokat a szempontokat, amelyek a kutatás és az elemzés irányait meghatározták: felhívja a figyelmet az írásszokás mint kutatási terület iránt megnövekedett szakmai figyelemre, a téma több tudományág felőli megközelíthetőségének lehetőségeire, és arra, hogy vizsgálati módszereit kiterjeszthetőnek gondolja a régi korok szövegeire is, hiszen az énreprezentációs műfajoknak (levél, napló, memoriálé stb.) mennyiségileg is fontos időszaka a 17–18. század. A bevezető legfontosabb kijelentése, hogy a szerző célja az összegyűjtött szövegek mentalitástörténetileg értékelhető vizsgálata és nem a vizsgált textusok tartalmi bemutatása. Vagyis sokkal inkább a hogyan (írt) és a miért (írta) kérdésekre kíván választ adni, mintsem az ok-okozati összefüggések feltárására vállalkozik.

A szerző a kötet második fejezetében (Források és diskurzusok) tisztázza azokat a kérdéseket, amelyek azt érintik, hogy mely szövegek válhatnak tárgyává az íráshabitus és íráshasználat vizsgálatnak. Az elemzésre kerülő szövegeket az irodalomtörténeti kánonban (fontos) szerepet nem játszó Kálnoki család négy, elsősorban nem tollat, hanem inkább kardot forgató tagja fogalmazta meg. A hagyományos műfaji kategorizáció (misszilis levél, napló, krónikarészlet, memoriálé, feljegyzés, testamentum) szerint meglehetősen heterogén szöveganyaggal dolgozik a szerző, ezeket viszont szerencsésen egybefogja az egodokumentum – saját anyagára szabott és az elméleti keretek kijelölését is hordozó – fogalmának bevezetésével. Az önreflexívnek és az önreprezentáció kifejeződéseként tekintett textusokhoz a retorika és a textológia gyakorlati eszköztárával közelít, a vizsgálat viszonylag tág időszakában tehát mikroszintű elemzést végez olyan szövegeken, amelyeknek szerzősége kapcsán nem feltétlenül adhatók egyértelmű válaszok. A szövegvizsgálat elméleti iskolázottságát éppen a kulcsfogalmak itt történő bevezetése jelzi, a hosszas teoretikus fejtegetések helyett ezek működtethetőségét mutatja meg a további fejezetekben.

A kötet „hőseit” Papp Kinga a tágabb társadalmi kontextualizáció segítségével hozza közelebb (III. A székely nemesek társadalmi, felekezeti és gazdasági helyzete a 17. század végén – a 18. század első felében), a makroterep olyan meghatározó tényezőinek kiemelésére törekszik, amelyek a székely nemesi társadalom életét, és így értelemszerűen a „valamilyen helyi elöljárói funkciót” betöltő Kálnoki családét is nagy vonalakban jellemezték. A családtagok a társadalmi megítélés szempontjából hol több, hol kevesebb sikerrel büszkélkedhettek, életüket erőteljesen befolyásolta és meghatározta a felekezeti elkötelezettség. A székelyföldi katolikusokat a család e kötetben kiemelt tagjai többféle módon is erősítették, az egyház életében játszott szerepükről az érintett családtagokról szóló fejezetekben külön is értekezik a szerző. A társadalmi és felekezeti kontextus formálja azokat a kereteket, amelyek között a négy családtag alakja elhelyezhető. Ez a fejezet vezet át tehát a könyv elemző részeihez (a IV. fejezethez és ennek alfejezeteihez), amelyekben a négy családtag hátrahagyott szövegeit, ezek megírásának mikéntjét tárja fel és elemzi a szerző. Az egyes családtagok bemutatása és a választott téma szerinti tárgyalásuk időrendi sorrendben történik, amely nemcsak a lineáris szemlélet saját logikájából következik, de a szövegek esetenkénti egymásra épülése is ezt követeli meg.

A szövegfeltárást és -elemzést Papp Kinga a főleg katonáskodó Kálnoki István 1645 májusa és szeptembere között vezetett időszakos útinaplójának és végrendeletének bemutatásával indítja: olyan családtaggal tehát, akinek életében – bár ő maga nem volt az, és nem is számította magát a kor „értelmiségi elitjéhez” – fontos szerepet játszott az írás. Ez az indítás azért is szerencsés, mert Kálnoki István naplója esetében a következő generáció által folytatott napló, egy textus továbbvitelének, továbbírásának példáját figyelhetjük meg. Ezzel át is vezet a szerző a következő családtag, Kálnoki István fiának, Sámuelnek fennmaradt írásaihoz. Sámuel, aki a család karriertörténetében a legsikeresebbnek tekinthető, műfaji-tartalmi szempontból is változatos és bőséges szövegmennyiséget hagyott hátra. Ugyanakkor ismert a könyvkiadás támogatójaként is, hiszen két könyv és több kisnyomtatvány megjelentetését is támogatta, sőt Pethő Gergely 1660-ban megjelent krónikáját 1702-ben, Bécsben saját változtatásaival adatta ki. Papp Kinga az általa hátrahagyott textusok elemzését az 1701-es nagyszombati kalendárium lapjaira írt feljegyzések tartalmi szempontú csoportosításával kezdi el, majd rátér Kálnoki Sámuel bőséggel fennmaradt levélhagyatékának a címzettek alapján történő bemutatására. Kálnoki feleségével folytatott levelezését a köztük levő térbeli távolság leküzdésének vágya és igénye hívta életre, ez pedig az írásnak az eddigiekhez képest másfajta funkcióját is megmutatja. Az ebbe a körbe sorolható levelezésből Papp Kingának mintegy húsz levelet sikerült felkutatnia, az elemzés fontos kitérőjét képezi a Lázár Erzsébetnek férjéhez, Kálnoki Sámuelhez írt leveleinek rövid bemutatása. Ezzel a kitérővel az íráshasználatnak és -habitusnak az irodalomtörténeti elemzés gender-szempontú vizsgálati lehetőségéhez nyújt kora újkori forrásokat: a magánéleti intimitás írásos dokumentumait képviselik ezek a textusok. Kálnoki Sámuel kiterjedt familiáris levelezést folytatott, a szövegkorpusz feltárásával a szerző számos ponton hozzájárult a szakirodalom pontosításához és helyesbítéséhez. Papp Kinga a szűkebb családi levelezést kiegészíti a tágabb családi levelezés azon darabjaival, amelyekben tanúi lehetünk annak, ahogy bizonyos esetekben a politikai viszonyok megváltozása a rokoni kapcsolatok megromlásához vezetett: ennek legjobb példái Kálnoki Sámuel vejének nagybátyjával, Apor Istvánnal váltott néhány fennmaradt levelének bemutatása. A Kálnoki család kora újkori történetében legnagyobb politikai karriert befutó Kálnoki Sámuel hivatali kötelességei megkövetelték a rendszeres kapcsolattartást kora vezető politikusaival. Így maradt fenn tőle számos Teleki Mihályhoz írt levél is, hogy itt csak a legfontosabbakat említsük (Papp Kinga részletesen felsorolja minden idevonatkozó levelét is). „A hivatali levél – követ” (111), írja Kálnoki, s e meghatározása jól kifejezi azt, amit az ilyen levélírói tevékenység jelent. Papp Kinga jó érzékkel válogatott a karriertörténet alakulását illusztráló szövegrészletek között, vállalva az esetleges átfedéseket, ismétlődéseket is a kötet végén közölt szöveggyűjteménnyel. (Apró kritika csupán: jó lett volna jelezni a főszövegben, ha olyan szövegrészt közöl, amelynek teljes változata a szöveggyűjteményben is olvasható). A Teleki Mihállyal, de a korszak más, politikai szempontból fontos alakjaival folytatott levelezés részletes bemutatása jelzi, hogy bár nem tartalmi elemzésre vállalkozik a szerző, megkerülni ezt mégsem lehet: egyfajta pengeél-tánc, ahogyan elhelyezi a leveleket megírásuk politikai és hadtörténeti kontextusában, valamint a személyes élettörténeten belül. Az elemző érdeme, hogy a levélanyag e szegmensének a személyes íráshasználat feltárásra irányuló figyelme nem erőtlenedik el teljesen a szükségszerű tartalmi bemutatás során. Kálnoki Sámuel írásos hagyatékából még két fontos szöveget emel be Papp Kinga: bécsi útja előtt, feleségének hátrahagyott, tíz pontba foglalt instrukcióját (Memoriálé), illetve a halála évében elkezdett és be nem fejezett végrendeletét (mindkettőt közli is a kötet végén a szöveggyűjteményben, a főszövegben való hosszas idézésük ezért nem feltétlenül szükséges). Az egyik szöveg a közeli jövőre vonatkozó, szerzője erkölcsi normáit is megmutató gazdasági jellegű utasítás, a másik, amint arra az elemző rá is mutat: a múltat, a jelent és a jövőt felölelő, a kitágult, a generációkat összekötő időben elhelyezkedő szöveg. A mikroterepek közti átjárásra (ez alatt az egyes figurákat, mozgásterüket és textusaikat értve) a szövegek által is összefonódó generációk írásgyakorlatának összevetésére kínál lehetőséget: ennek legjobb példája a Kálnoki István és Sámuel írásgyakorlatát bemutató rövid alfejezet.

A megváltozott erdélyi világ mutatkozik meg a Kálnoki-család következő generációját képviselő Kálnoki Ádám írásaiban. A reprezentációs célokat szolgáló iskolai beszéde és néhány családi levele képezi az elemezés tárgyát, ám ezek jól mutatják: Kálnoki Antal az előző generációhoz képest is már másik világban mozgott, amely az íráshasználat módosulásában is kitapintható. A családnak Kálnoki Sámuelhez hasonlóan kiemelkedő tagja katonai karrierjét követően vált háromszék elöljáróvá, hosszú életében mindkét tisztsége megkövetelte az írás napi szinten való használatát. Családjával, elsősorban fiával, Lajossal folytatott levelezése az apa–fiú viszony alakulásában a fiú felnőtté válásának nem zökkenőmentes folyamatát mutatja be, Papp Kinga jó érzékkel emeli ki a családfő levelezésének ezen darabjait. Fontos módosulásra is rámutat az elemző: a korábbi szövegterméshez képest a nyelvi kódváltás kontextustól való függőségét és ehhez igazodó funkcionalitását emeli ki. Ez a levelezés is igazolja azt az eddigi, magyarországi kora újkori példákkal is némiképpen alátámasztott megállapítást, miszerint különféle nyelveken különféle dolgokat lehet elmondani. Kálnoki Antal megváltozott világában az eddig egyik legszemélyesebbnek gondolt írásforma, a végrendelet nyelve megváltozik, de ennél nagyobb meglepetéssel is szolgál a németül írt szöveg szerzője: azt kéri, hogy temetési prédikációt ne tartsanak felette. A Kálnoki Antal-fejezetet lezáró Kálnoki Antal mint címzett alfejezet kissé kilóg az eddigi gondolatmenetből: egy, a szerző által már közzé tett, illetve a még kutatásra váró, hadtörténeti ismereteket feltételező szövegcsoportra irányítja a figyelmet.

A kötet záró fejezete – A Kálnoki-könyvtár – a Kálnoki Antal életében összeállított, a szakirodalomban már közölt könyvlajstrom futólagos bemutatása. Újraközlését és alaposabb elemzését a saját kutatásai során feltárt korrekciók nyomán maga a szerző is szorgalmazza.

Összességében a doktori disszertációkra jellemző apró következetlenségektől eltekintve Papp Kinga könyve élvezetes és tanulságos olvasmány. Külön kiemelendő az Erdély Múzeum–Egyesületnek mint kiadónak az az érdeme, hogy ezt a kötetet is igényesen megszerkesztve, nyomdahibáktól mentesen veheti kezébe az olvasó.

Abstrakt

Kinga Papp untersucht den Gebrauch des Schreibens in der Frühen Neuzeit: sie führt vier Mitglieder der Kálnoki-Familie in ihren Texten vor. Sie stellt bisher unbekannte Quellen aus den Archiven von Budapest, Sepsiszentgyörgy und Kolozsvár vor, einige davon publiziert sie gerade in diesem Band. Kinga Papp arbeitet mit sehr heterogenen Quellentypen: mit einem Chronikausschnitt, mehreren versendeten Briefen, Tagebüchern, Aufzeichnungen, Testamenten. Alle diese Schriften fügt sie unter dem Terminus Egodokumente zusammen, natürlich wird mit diesem Terminus auch der theoretische Rahmen der Untersuchung begründet.

Tagged egodokumentum, íráshasználat, Kálnoki család, önreprezentáció