recenzió

Ács Pál, Átszitált idő: Tinóditól Tandoriig, Budapest, Kalligram, 2014.

Ács Pál Átszitált idő c. könyvének alcíme (Tinóditól Tandoriig) meglehetősen merész húzással teremt folytonosságot alteritás és modernitás között, de azt hiszem, a kötetnek hála nem csupán a vizsgálat tárgyát képező irodalomban jelenik meg ez a folytonosság, hanem a vizsgálat módszerében is, amelyet a széleskörű tájékozódás és a mikrofilológiai eredmények hasznos kombinációja jellemez. Az elmúlt néhány évtized munkáit összegyűjtő kötetnek szinte nincs olyan írása, amely ne polemizálna, ne mutatná ki vitapartnere érvelésében a súlyos filológiai hiányosságokat, ne cáfolna meg valamilyen közkeletű vagy a szakirodalomban is meggyökeresedett előítéletet, és ne javasolna a helyébe saját tézist. Ennek ellenére a kötet tanulmányai áttekintő szakcikkeknek is megfelelnek, amelyekből bárki rengeteget tanulhat.

Nagyszerű Tinódi-tanulmányában Ács Pál, rámutatva az énekszerző történetírói kvalitásaira, Dobó István és Bornemissza Gergely problémamentesnek éppen nem nevezhető viszonyára hoz elgondolkodtató adatokat. E tanulmány után a magyar erazmista Biblia-fordítások történetéről olvashatunk fontos írásokat, amelyekből szinte már egy kismonográfia körvonalai sejlenek. A Változó kánonok c. tanulmány arra a kérdésre talál meggyőző és elgondolkodtató választ, hogy miért maradtak ki a Jordánszky-kódexből Szent Pál levelei a Zsidókhoz írt levél kivételével. A szerző arra gyanakszik, hogy a fordító vagy a kódexet megrendelő kolostor egy külön kötetbe helyezte el vagy tervezte elhelyezni a páli leveleket, és lehet, hogy éppen az Erasmus-féle előreformációtól tartva, amely a Rómaiakhoz írt levélből kívánta megalapozni a hit által való megigazulás tanát. Ez az írás kellően elmélyül a bibliai szövegértelmezés patrisztikus és skolasztikus hagyományában is, és ezzel még meggyőzőbben vázolja fel a névtelen fordító lehetséges álláspontját. Az Erasmus, Sylvester János és Komjáthy Benedek kapcsolatát vizsgáló további két tanulmány pedig már a humanista szellemiségű bibliafordítás és szövegfelfogás kibontakozásának idejébe kalauzolja olvasóját. Ács jó érzékkel ragadja meg a humanista kereszténység, az erazmista nyelvértelmezés légkörében és a fenyegető oszmán állam árnyékában születő, sajátosan magyar történeti tudat összefüggéseit. Ennek megfelelően mutatják be a tanulmányok azokat a kísérleteket, amelyek a magyar nép kiválasztottságát hangsúlyozó ideológiák keretében a magyar nyelvet a három szent nyelvhez igyekeztek közelíteni. Ez az új típusú irodalmi és történeti tudat jelenik meg Komjáthy Benedeknél, aki a Szent Pál-levelek fordításával az erasmusi keresztény humanizmus jegyében a török veszélynek kitett magyarságnak kívánt szellemi vigasztalást nyújtani, és ez mozgatja a grammatikaíró Sylvester Jánost is, aki a nyelvek harcába, a glóttomakhiába helyezve magát a héberrel rokonított szkíta ősnyelv hipotézisével áll elő.

Ács sok más egyéb aspektusból is vizsgálja a magyar irodalmi nyelv kezdeteit. A korai magyar vers vizuális képének formálódásáról szóló írásban megállapítja, hogy a tipográfiai tudatosság fennmaradt korai nyomtatványainkban legtöbbször nem találkozott a minőségi költészettel. A Bornemisza Péter Electrájáról írott tanulmány meggyőző érvekkel cáfolja azt az igen közkeletű vélekedést, amely szerint az eredetihez képest Bornemisza drámája túlságosan sokat moralizál. Ács állítása ezzel szemben az, hogy a protestáns hermeneutika gyakorlatának megfelelően Bornemisza alázattal viszonyul a szöveg „szó szerinti” jelentéséhez (sensus literalis), és azt érvényesülni hagyva tárja fel a számára adódó mélyebb, morális vagy valláserkölcsi olvasatot. Érdekes és fontos tanulmányok foglalkoznak olyan identitástörténeti kérdésekkel is, mint a hun–magyar rokonság legendája, a kora újkori apokaliptika, valamint a reformáció és a humanizmus értelmiségi modellje. Most azokat az írásokat emelném ki, amelyek a törökökről és a muzulmán népekről kialakított ismeret- és hiedelemrendszerekről szólnak. A jó török c. tanulmány egy izgalmas orientalistának, a 16. század végén élt Johannes Löwenklaunak ered a nyomába, aki Esztergom ostroma közben vesztette életét betegség következtében; egy másik írás pedig Kakas István 1603-as perzsiai követjárását mutatja be egy korabeli útleírás segítségével.

Ám az értelmiségi életpályák és a történelemszemléletben bekövetkező változások nemcsak a kora újkor szellemi élete kapcsán foglalkoztatják Ács Pált, a téma ugyanis visszaköszön a könyvnek a közelmúlt és a jelenkor irodalmáról írott esszéiben is. A modern irodalomról szóló írások közül dokumentumértékénél fogva kiemelkedik az a kis sorozat, amely Vas István életművének lehetséges olvasatait tárgyalja. Elsőnek Ács Pál különösen izgalmas korai tanulmányát olvashatjuk „Szabálytalan sasszékkal elfelé” címmel, amelyben a skatulyáktól irtózó, a kereszténységgel és a kommunizmussal egyaránt kacérkodó, de teljesen egyikkel sem azonosuló, gyakran önmagával is ellentmondásba keveredő költőt voltaképpen megalkuvással vádolja meg. Az írás eredetileg a Mért vijjog a saskeselyű? c. emlékirat megjelenése után nem sokkal született, ám nyíltan ellenzéki nézőpontja miatt csak 1989-ben közölte a 2000. Ezt egy rövid, Vas István Róma-élményéről szóló elemzés követi, majd egy 2009-es esszé, amelyben Ács Pál előveszi régi bírálatát, és Vas Istvánnak az arra reagáló – mint írja, „kijózanító” – válaszlevelét is közli. A rendszerváltást megelőző remények tünékenysége, az ellenzéki tenni akarás és a folyamatosan kísértő kétely bemutatása körül forognak e rövid visszaemlékezés gondolatai. Kívülállóként pedig úgy látom, hogy Ács korántsem olyan pökhendien támadja meg Vast, ahogy a későbbi esszében egykori önmagát láttatja, éppen ellenkezőleg: az életmű értékeire is rámutató, érzékeny olvasattal van dolgunk, bár kétségtelen, hogy néhány szúrása valóban fájhatott az idős költőnek. A Vas Istvánról szóló esszékhez szorosan kapcsolódik az Illyés Gyula kettős beszédére rávilágító, fontos írás (Fattyazás). Arról az obligát kérdésről, hogy Illyés mennyire volt írásaiban és gondolkodásában kirekesztő, netán antiszemita, Ács Pál olyan felkészülten, olyan árnyaltan tud írni, hogy a Horthy-, de főleg a Kádár-kori közbeszéd szólamairól is keresztmetszetet kapunk tőle. Ács Pál többek között egy 1935-ös vitacikket is idéz Illyéstől, aki szerint nem létezhet kettős identitás, vagyis a nemzethez való tartozás elengedhetetlen követelménye szerinte a magyar azonosságtudat kizárólagossága. Mindez egyébként különös fénybe helyezi Vas Istvánt, aki saját, meglehetősen összetett, sokszor ellentmondásos identitásai ellenére furcsa módon Illyésnek ezt a passzusát még mentegeti is a Nehéz szerelemben, úgyhogy talán nem véletlen, ha a szerző úgy érzi, Vas életművével elszámolni valója van.

Az irodalmi élet eszme- és társadalomtörténeti összefüggéseken túl Ács Pált természetesen a szorosabban vett poétikai kérdések is érdeklik. Ez tisztán megnyilvánul a Tandori Dezső költészetéről írott esszéiben, már amennyiben tiszta poétikáról beszélhetünk egy olyan költő esetében, aki folyamatosan a költészet és a gesztusok közötti határ összemosásán dolgozik. Ács jó érzékkel mutatja be, hogyan teszi Tandori e szférákat átjárhatóvá, és hogyan kapcsolódnak a verbális és vizuális költői életműhöz a szerzőnek a saját mindennapi életébe bevezetett rítusai, a játék, a fogadás vagy éppen a verebek gondozása, amely Ács Pál érdekes és plauzibilis meglátása szerint Tandori programjának nagyon is komolyan vehető, a Gondviselés helyettesítésére tett kísérlete.

A tanulmányok és az esszék mellett nem egy kritikát, recenziót is találunk a kötetben. Ezek jelenléte is messzemenőkig indokolt, hiszen az adott könyv szűkebb témáján túl Ács mindig valamilyen általánosabb érvényű problémát vesz észre. Így például Almási Gábor The Uses of Humanism c. könyve kapcsán Zsámbokyban és Dudith Jánosban az újító, szellemileg független humanista értelmiségit ünnepli, cáfolva Kristeller körének azt a máig ható, paradigmaváltó modelljét, amely szerint a reneszánsz a középkor része, és gondolkodásában is középkori struktúrák működnek. Sajnos az írás retorikai hevülete mellett már nem jut hely a probléma bővebb kifejtésének, pedig Ács ezzel kapcsolatban merészen nekimegy azoknak a tudománytörténészeknek, akik az egyházat a Galilei-perben játszott szerepéért mentegetik. Ez talán megérne majd egyszer egy kiadós vitát, hiszen még az establishment védelmével éppenséggel nem vádolható Feyerabend is meglehetősen szkeptikus azzal a „haladáspárti” narratívával szemben, amely az egyházat minden további nélkül a történet egyértelműen negatív szereplőjévé teszi meg. Izgalmas felvetést olvashatunk a Nero, a véres költő c. Kosztolányi-regény kritikai kiadásáról írott cikkben is. Mint ismeretes, Takács László, a kiadás gondozója a könyv apparátusához csatolt recepciótörténeti áttekintésben erélyesen elhatárolódott azoktól az értelmezésektől, amelyek Kosztolányi művében kulcsregényt, aktuális üzenettel bíró társadalmi szatírát látnak, és ezzel szemben amellett érvel, hogy a könyv csakis a művészregény hagyománya felől olvasható. Ács azonban jónak látja, ha figyelmeztet annak veszélyére, hogy a politikai olvasat háttérbe szorulása kiszolgáltathatja a védtelenné vált szöveget a politikai játszmáknak, hiszen éppen attól a szubverzív erőtől fosztja meg, amellyel azt a közönsége az írói intenciótól függetlenül is felruházta.

Remélem, a fentiekből is látszik, hogy bár az Átszitált idő nem csinál titkot abból, hogy gyűjteményes kötet, azért bőven tartogat meglepetéseket vagy újraolvasásra érdemes szövegeket. A könyv mégis szinte bocsánatkéréssel indul, Ács Pál ugyanis az előszóban amiatt szabadkozik, hogy írásai között talán nincs is más kohézió azon kívül, hogy mindet őt írta. Tényleg kár lenne összefüggéseket keresni a kötetben még ott is, ahol nincs, a kötet tanulmányaiból azonban olyan izgalmas kutatói életpálya rajzolódik ki, hogy igazán úgy érezhetjük, a szerzőnek nincs miért elnézést kérnie. Mégsem lényegtelen azonban ez a kis mentegetőzés. Van benne valami, ami Montaigne könyvének felütésére emlékeztet. Ács Pál persze az Esszék szerzőjével ellentétben nem „saját arcképét festi” szerteágazó érdeklődéséről tanúskodó írásaiban, ám ha személyisége a szöveg mögül nem tolakszik is előtérbe, a szerző egyáltalán nem rejti vége alá hitvallását, és ez nem más, mint a nemcsak műveltségében, hanem szabadság- és emberszeretetében is humanista, a felvilágosodást igenlő ember étosza, amely minden tiszteletünket megérdemli.

Summary

In his book Átszitált idő – Tinóditól Tandoriig [Sifted time – From Tinódi to Tandori], Pál Ács collected studies, essays and book reviews about early modern and contemporary literature in Hungary, aiming to demonstrate a continuity in the interpretative methods of older and recent texts. As for early modern literature, his main topics are the connections between identity and language, early Hungarian Bible translations and humanist culture, Reformation and millenarianism and the image of the oriental (Turkish, Persian) people in the written culture. In the part on contemporary literature, he analyses, among others, the intellectual behaviour of the lyrical poet István Vas (1910–1991) during the communist regime and poetical rituals in Dezső Tandori’s (1938–) work.

Tagged humanizmus, reformáció, törökkép, XX. század