recenzió

Identitás és kultúra a török hódoltság korában, szerk. Ács Pál, Székely Júlia, Budapest, Balassi, 2012.

A 2008-as magyarországi Reneszánsz Év jegyében rendezte meg az MTA Irodalomtudományi Intézetének Reneszánsz Osztálya szokásos „ReBaKucs” (Reneszánsz-barokk Kutatócsoport) konferenciáját 2008. szeptember 18–20-án Esztergomban. A helyszín szimbolikus, hiszen a város, miután Nagy Szulejmán szultán seregei 1543-ban elfoglalták és szandzsákközponttá tették, egészen az 1683-as végleges visszafoglalásáig az Oszmán Birodalom egyik legészakibb végvára volt.

A 2008-ban megrendezett konferencia a Klaniczay Tibor által huszonkét évvel korábban, a Törökvilág Magyarországon: A hódoltság művelődéstörténete című szigetvári konferencián megfogalmazott célkitűzések nyomán jött létre. Klaniczay akkor a hódoltság korának interdiszciplináris, a nemzetközi kutatások eredményeit figyelembe vevő feldolgozását tűzte ki célul. A reneszánsz kor kutatói számára ugyanis mind időben, mind térben fontos kérdéseket vet fel a magyarországi hódoltság korának művelődéstörténete, s általában akkori kapcsolataink az oszmán világ egészével. A kötet egyik szerkesztőjét, Ács Pált idézve: „a reneszánsz kor feltehetőleg teljesen másképp alakul – sőt, talán el sem következik – a muszlim világgal való folyamatos cserekapcsolatok nélkül” (9).

A téma iránti nemzetközi érdeklődés bizonyítéka az a számos, az utóbbi időben megjelent külföldi szakmunka – részben a bemutatott kötethez hasonlatos konferenciakötet, részben önálló tanulmány –, mely ezt a kérdést járja körül.[ref]Pl.: The Renaissance and the Ottoman World, eds. Anna Contadini, Claire Norton, Ashgate, 2013; L’Empire ottoman dans l’Europe de la Renaissance / El Imperio Ottomano en la Europa renacentista, ed. Alain Servantie, Leuven, 2005; Reorienting the renaissance: Cultural exchanges with the East, ed. G. M. Maclean, Basingstoke, 2005; Linda Darling, The Ottomans and the Renaissance = The Turks, eds. Hasan Celál Güzel, Cem Oğuz, Osman Karatay, Ankara, 2002/3, 939-946 (http://www.ottoman-history.com); Géraud Poumarede, L’Europe de la Renaissance et l’Empire ottoman de la chute de Constantinople à la bataille de Lépante. Aspects culturels et politiques. La Renaissance 28(2003), 47–95; Jerry Brotton, The Renaissance Bazaar. From the Silk Road to Michelangelo, Oxford, Oxford University Press, 2003; Guy Le Thiec, Le Turc en Italie: divertissements nobiliaires à la Renaissance = Turcs et turqueries (XV^e-XVIII^e siècles), ed. Lucien Bély, Paris, 2008, 113–146.[/ref] Ezekben az írásokban a hangsúly természetesen leginkább a Földközi-tenger vidékére esik, hiszen ez a térség volt a legaktívabb kapcsolatban az oszmán és a keleti muszlim világgal. E térségek kölcsönhatása semmiképpen sem lehet kétséges, hiszen a Mediterráneumon átívelő kereskedelmi utak egyúttal a kultúra és a tudás útvonalai is voltak, s a keresztény és muszlim világ közti művészeti, intellektuális és politikai interakciókat váltottak ki. E kapcsolatoknak a kutatása napjainkban is tovább folyik: 2013 novemberében nemzetközi konferenciát tartottak Genovában Incontri di civiltà nel Mediterraneo. L’Impero Ottomano e l’Italia del rinascimento. Storia, arte e architettura címmel. Tavaly Brüsszelben The European Renaissance and the Ottoman Influences témában rendeztek kiállítást a Bozar Múzeumban. Arra is van azonban példa, hogy kilépve az Európa-központú nézőpontból az európai reneszánsz-modellt – amely maga is időszakonként és helyszínenként igen eltérő – más kulturális közegekkel (elsősorban az iszlámmal és Kínával) állítják párhuzamba.[ref]Jack Goody, Renaissances: The One or the Many?, New York, Cambridge Unversity Press, 2010.[/ref]

Az esztergomi kötetben szereplő harmincöt tanulmány is a reneszánszból indul ki, de az identitás és a kultúra hívószavak sokrétű értelmezésének köszönhetően igen változatos tematikával. A különböző értekezések témái egymáshoz gyakran csak nagyon messziről kapcsolódnak, ezért komoly szerkesztői feladatot igényelt elrendezésük és csoportosításuk. Ezt a feladatot a két szerkesztő, Ács Pál és Székely Júlia úgy oldotta meg, hogy kilenc nagyobb egységbe sorolta az írásokat, így van olyan rész, amiben csak két-három tanulmány található, másutt akár hat is. Ha csak röviden átfutjuk a fejezetcímeket (felsorolásukat lásd a recenzió végén), azonnal képet alkothatunk arról, hogy mi mindenről is van szó ebben a hódoltság kori kultúrtörténeti kézikönyvként is felfogható tanulmánykötetben. A sok különböző nézőpont között – valódi interdiszciplináris kötetről lévén szó – mindenki megtalálhatja az őt érdeklő tudományterület (történelem, művészet-, irodalom-, zenetörténet, néprajz) legújabb kutatási eredményeit.

A recenzióban nem kívánok minden egyes tanulmányra hosszasan reflektálni, csak a szakterületemhez és érdeklődési körömhöz közel álló néhány dolgozatról szólnék részletesebben. A kötet első két tanulmánya két kiváló oszmanista tollából született, s mindkettő a rendkívül összetett oszmán identitás alapkérdéseit boncolgatja. Fodor Pál rengeteg adattal és jegyzettel alátámasztva egy általánosabb keretben és hosszabb intervallumban, a vallás és a dinasztikus szemlélet nézőpontján keresztül vizsgálja a török identitás kérdését, mely nem csupán nagyon sokrétű volt, hanem az évszázadok folyamán számos változáson ment keresztül. Az áttekintést végigolvasva ahhoz a kérdéshez is közelebb juthatunk, hogy mit jelenthetett Magyarországon töröknek lenni. A tanulmány szerint az oszmán-törökök valójában nagyon kevés jelentőséget tulajdonítottak az etnikum kérdésének, inkább a vallási összetartozásra helyezték a hangsúlyt. Sudár Balázs a törökök magyarországi hódításait vizsgálva nem a fegyveres térhódításra, hanem az országnak az Oszmán Birodalomhoz történő szellemi becsatolására próbált a fennmaradt csekély számú forrás segítségével rávilágítani. Ennek a folyamatnak fontos állomásai voltak a dzsámik és a pénteki imák, illetve a dervisek, valamint a muszlim szentek, sírhelyeik és a körülöttük kialakult tisztelet megjelenése (elég, ha Gül Baba türbéjére gondolunk, ahová a Budapestre ellátogató törökök mai napig szinte kötelező jelleggel elzarándokolnak). A különböző vitézi tettek emlékeinek megőrzését és ezzel kapcsolatban temetők létrehozását és látogatását még Evlia Cselebi, a híres utazó is gyakran hangsúlyozta. Ebben a folyamatban fontos mozzanat a törökök múltértelmezése. Ők ugyanis hódításaikat nem új szerzeményként, hanem inkább visszahódításként értelmezték, ráadásul a magyarokat, mint keletről jött népet, mindig is a rokonaiknak tekintették, akiket meg kellett védelmezni a zsarnokoskodó németekkel szemben.

Az első, az oszmán identitást taglaló részbe – számomra nem teljesen indokoltan – került Kovács Zsuzsa tanulmánya, amely a Magyarországon a török ellen Bécs ostromától (1683) egészen a karlócai békéig (1699) harcoló, bolognai származású császári tiszt, Luigi Ferdinando Marsigli (1658–1730) keleti gyűjteményéről értekezik.[ref]Marsigli legteljesebb modern életrajza: John Stoye, Marsigli’ Europe: 1680–1730. The life and times of Luigi Ferdinando Marsigli, soldier and virtuoso, New Haven–London, 1994. L. még: F. Molnár Mónika, Le ricerche ungheresi del Fondo Marsigli di Bologna, Annuario. Studi e Documenti Italo-Ungheresi, Róma–Szeged, 2004. Az utóbbi összefoglalás megírása óta eltelt tíz évben is élénken folytak tovább hazánkban a Marsigli-kutatások, a kötetben szereplő szerzők mellett többek közt jómagam és Nagy Levente munkásságának köszönhetően.[/ref] Dolgozatában Kovács kísérletet tesz a Budáról származó kéziratok elkülönítésére és a budai mufti könyvtárának rekonstrukciójára. Ez utóbbi a magyar hódoltság kulturális életének fontos dokumentuma. Mellékletben közli Marsiglinek az inkvizíció számára 1689-ben készített könyvjegyzékét, ami a zsákmányként elhurcolt keleti könyvek Bolognába szállításához szükséges engedély megszerzéséhez kellett. Belső címe: Catalogus Librorum Orientalium in folio. Illustrissimi D. Comitis Marsilij; két külön listából, egy hosszabból és egy rövidebből áll. A lista készítője nem ismert, feltételezhetően a bécsi udvar keleti nyelvekben járatos tolmácsai közül írta valaki. Az arab betűs írást az inkvizíció azonban nem tudta volna elolvasni, így latin könyvjegyzék is készült róla. Ez utóbbi nem a könyvek eredeti címeit, csupán rövid címüket, vagy még inkább tartalmi meghatározásukat (pl. Grammatica Arabica, vagy Logicarum Dissertationum Regulae, vagy Mahometanae Legis doctrina stb.) tartalmazza. Ennek ellenére a további orientalisztikai kutatások fontos kiindulópontja lehet. A polihisztor bolognai gróf – aki nem csupán katona és diplomata, hanem igazi homo universalis (tengerkutató, limnológus, régész, geológus, mikológus, nyelvész-filológus stb.) volt – tevékenységének egy másik aspektusával, térképészeti és csillagászati munkásságával foglalkozik Deák Antal András dolgozata. A szerző Marsigli Johann Christoph Müllerel való együttműködésének és az ebből az együttműködésből született térképeknek a kutatója. Jelen kötetben 1696-os csillagászati megfigyeléseik naplóját és a karlócai békét követő határkijelölés során készített térképes naplót mutatja be a szerző részletesen. Marsigi, mint tudós-katona és gyűjtő, a terra incognitának számító Kárpát-medence és a balkáni térség területén összegyűjtött minden fellelhető információt: földrajzi, aktuálpolitikai, történelmi, népességi, vallási, néprajzi és egyéb vonatkozású adatokat.[ref]Az itt töltött időszak alatt a nagyrészt a Dunáról összegyűjtött természettudományos megfigyeléseinek megjelentetésére még életében lehetőség nyílt: a Danubius Pannonico-Mysicus címmel 1726-ban látott napvilágot. A Duna-monográfia néven ismert monumentális vállalkozás I. kötetét, vagyis a magyarországi és szerbiai szakasz hasonmás kiadását és fordítását egy kiváló bevezető tanulmány keretében adta ki Deák Antal András: A Duna fölfedezése, Budapest, Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, 2004.[/ref] A kötetben a harmadik, Marsigli gróffal kapcsolatos tanulmány Bene Sándor tollából született, aki Marsiglinek az illír Pavao Ritter Vitezovićal való viszonyát, és ezen keresztül a karlócai békét követő horvátországi politikai berendezkedés körüli nézeteket és vitákat ismerteti. A tanulmányból az „abszolutista” Marsigli politikai gondolkodásának formálódásáról, illetve a kora újkori pátria fogalmának változásáról kaphatunk képet. E pátria-fogalom utóbb jelentősen befolyásolta a szóban forgó terület – lévén Marsigli gróf a karlócai béke utáni határkijelöléssel megbízott császári tiszt – valódi határainak a kialakítását is.

Kármán Gábor tanulmányában két, a korban rendkívül ritka, érdekes jelenségre hívja fel a figyelmet Harsányi Nagy Jakab életét és műveit vizsgálva. Egyrészt Harsányi Nagy tizenöt év távlatából radikálisan megváltoztatja egy adott népről, jelen esetben a törökökről alkotott nézeteit, mivel egy kései írásában (Colloquia Familiaria Turcico-Latina című, párbeszédes formában íródott, elsősorban diplomaták számára készült nyelvkönyvében) – a korai nézeteivel ellentétben – egy meglehetősen pozitív törökképet rajzol. A munka konklúziója, a keresztény világ uralkodóihoz intézett szövegrész azonban határozott politikai program gyanánt mégis a keresztény összefogással megvalósuló oszmán ellenes háborúra buzdít. Végeredményben tehát ez a szűkebb hazájából, Erdélyből emigrálni, s külföldi szolgálatot vállalni kényszerült Harsányi Nagy Jakab válasza a kelet-közép-európai régió problémáinak megoldására. Izgalmas, Erdélyt érintő témákat boncolgat Jakó Klára és Szabó Péter Károly írása, amelyekből világossá válik, hogy az erdélyi fejedelem számára a Moldvával és Havasalfölddel fenntartott szoros diplomáciai kapcsolat (magyar titkárság, postaszolgálat stb.) nemcsak önmagában volt rendkívül fontos, hanem az Oszmán Birodalommal folytatott kommunikációban is. A váci püspökséghez tartozó dél-alföldi települések adóztatására igényt tartó erdélyi fejedelem politikai és jogi érvelésének kapcsán olyan fontos kérdések kerülnek előtérbe, mint a Habsburg és az oszmán udvar nagyhatalmi játszmái Erdély ügyében, illetve az elvesztett területeken való jelenlét biztosítása.

A magyarországi hódoltság alatt tapasztalt túlélési, illetve menekülési stratégiákról Erdélyi Gabriella és Sz. Simon Éva tollából olvashatunk. A szerzők a Magyar Királyságból az Apostoli Penitenciára, vagyis a pápai kegyelmet osztó központi hivatalba érkező iratokat, valamint Zala megye példáján keresztül a határvidékek lakóinak a hódoltatásra adott társadalmi reakcióit és túlélési technikáit tekintették át. Vas vármegyéből hoz a hódoltatásra vonatkozó példákat Illik Péter dolgozata. Ez utóbbival egy alfejezetben olvasható a kiskomáromi vár mindennapjainak ismertetése Méhes Péter tollából. J. Újváry Zsuzsanna és Marty Tibor esszéi az Esterházy család példáján keresztül mutatják be a törökkel szembeni folyamatos ellenállás szükségességét és azt a fajta identitásformáló magyar főúri szemléletet, életmódot, mely a hazáért magát feláldozó arisztokraták életeszméje volt. Varga Szabolcs a bosnyák népi epika magyarországi vonatkozásaira – melyekben már megszületett a Kanizsát, Mohácsot és Temesvárt is beolvasztó Nagy-Bosznia képe –, ezen keresztül a délszláv identitás néhány fontos jellegzetességére kívánja felhívni a figyelmet.

Mivel a hódoltság időszaka Magyarországon egybeesett a reformáció terjedésével és a katolikus egyháznak a török által elfoglalt területeken kifejtett missziós jelenlétével, így természetesen e témákkal kapcsolatban is találunk írásokat a kötetben. Csepregi Zoltán egy 1562-es református hitvallás kritikai kiadása kapcsán vet fel néhány gondolatot a magyar kálvinizmus geneziséről, Molnár Antal pedig a 17. század első felének katolikus misszióit kutatja.

A Változó törökkép az irodalomban című fejezetbe három fiatal kutatónő esszéje került. Drosztmér Ágnes egy magyar (Szilágyi és Hajmási) és egy oszmán-török széphistóriát párhuzamba állító írása után az antitrinitárius Enyedi György (1555–1597) prédikációinak szövegében az erkölcs és az identitás, a pogányság és a kiválasztottság kérdéseit vizsgáló Lovas Borbála és a figyelmet a 15. századi latin nyelvű művekben a török népnév használatának egy furcsa jelenségére, a topográfiai-etimológiai alapokkal rendelkező, s általánosan elterjedt Turcus/Teucrus (trójai) szóhasználatra irányító Szilágyi Emőke Rita tanulmánya került. Szintén az irodalom határterületét öleli fel a társszerkesztő, Ács Pál dolgozata, mely az irodalom (Esterházy Pál egy versén keresztül), a művészettörténet és a műgyűjtés korabeli szoros összetartozását tárja fel. A hódoltsági iparművészet, ékszerkészítés és az ötvösség történetét Pásztor Emese, Gerelyes Ibolya és Kiss Erika vizsgálja. A késő középkori ars sacra fényűző műkincseinek a török, illetve magyar főnemesek, protestánsok és a királyi udvar által történt elrablásáról Mikó Árpád dolgozata számol be. A 16. századi török ellenes bécsi propaganda egy igen erőteljes és rendkívül érdekes formáját, a császári udvarban zajló ünnepségek alkalmával megjelenített jelmezes lovagi tornákat és egyéb, a “keresztény világ ősellenségét” bemutató udvari játékokat ismerteti Gulyás Borbála írása.

Részben a zenetörténethez, részben az irodalomtörténethez kapcsolhatók a folkór-szekció írásai. Csörsz Rumen István a töröksíp kialakulásáról, míg Voigt Vilmos a török és magyar dallamvilágról értekezik. Csorba Dávid Szerémi György krónikájában fedezett fel olyan török néphagyományra vonatkozó elemeket, melyeket a szerémségi történetíró a multikulturális régió elbeszéléseinek beemelése kapcsán érhetett el. Küllős Imola dolgozata a magyar népballadákban megjelenő törökképről ad áttekintést.

A kötet utolsó blokkjába a szerkesztők – Deák Antal András fentebb említett tanulmányától eltekintve – azokat az írásokat gyűjtötték egybe, amelyek a hódoltság utáni időszak (ha annak lezárásaként tekintjük az 1699-es karlócai béke megkötését) körüli problémákat vetik fel. Siptár Dániel a töröktől visszafoglalt területeken veszi górcső alá a szerzetesrendek újbóli megtelepedésének folyamatát; ennek egyaránt fontos feltételei voltak a felsőbb hatóságok intézkedései, a megfelelő anyagi és személyi feltételek és a cél eléréséhez vezető hatékonyan kialakított stratégia. Tóth Gergely a 18. század első fele legsokoldalúbb hungarus történészének, Bél Mátyásnak a munkásságát vizsgálja. Bél fő művében Magyarország történeti-földrajzi leírását készítette el, a török uralom elmúltával elsőként adva hírt az ország állapotáról. Tóth Zsombor és R. Várkonyi Ágnes Thököly Imre nikomédiai udvarának (1701–1705) identitását próbálják megragadni. Tóth mikrotörténeti és történeti antropológiai módszerekkel elemzi Komáromi Jánosnak (Thököly secretariusának és bizalmi emberének) az emigrációban kialakított politikai mártíromság-eszméjét. R. Várkonyi Ágnes írása a hagyományosabb, multidiszciplináris udvar-kutatásokhoz kapcsolódik. A közelmúltban elhunyt kiváló történész a tárgyi környezet és a szokásrend vizsgálata során azt a következtetést vonta le, hogy a nikomédiai fejedelmi udvar magyar rendtartás szerint működött, s mivel az emigrációban is politikai tényezőnek tekintette magát, legfőbb feladata a diplomácia (levelezés, követjárás, vendégségek, ajándékozás) maradt.

A kötet, annak ellenére, hogy az MTA Irodalomtudományi Intézete munkatársainak szerkesztésében készült, valóban interdiszciplináris kézikönyvvé vált a korszak és az identitás mint alapkérdés iránt érdeklődők számára. Sajnos, ennek a szép kivitelű könyvnek a használatát kissé nehezíti, hogy csak rövidítés és képjegyzék készült a tanulmányokhoz, nem található benne név- és tárgymutató. A kötet nagy értéke ellenben, hogy minden egyes szakterületen felvonultatja a kutatás legújabb eredményeit, s így a tanulmányokat végigolvasva képet kaphatunk hazánk történelme eme nem éppen dicsőséges, de fontos korszakának az egészéről. Sajnálatos viszont, hogy mivel nincsenek külföldi nyelvű összefoglalók az egyes dolgozatok végén, a téma és a korszak iránt érdeklődő külföldiek nemigen tudnak hozzáférni ezekhez az eredményekhez.

A kötet fejezetcímei

• Az oszmán identitás alapformái
• Határátlépők: többszörös identitás a hódoltság korában
• Vallási viszonyok a török hódoltságban
• Művészet a török hódoltságban
• Változó törökkép az irodalomban
• A török hódoltság visszhangja a folklórban
• Háború és nemzeti azonosságtudat
• Délszláv identitás az Oszmán Birodalom határain innen és túl
• A török hódoltság kulturális emlékezete

Riassunto

Il presente volume intitolato „Identità e cultura nell’epoca dell’Ungheria Ottomana” contiene gli Atti del Convegno omonimo svolto nel 2008 a Esztergom (Strigonio). Il convegno è stato organizzato dall’Istituto delle Scienze Letterarie dell’Accademia della Scienza d’Ungheria, e il volume degli Atti è stato preparato nello stesso Istituto curato da Pál Ács e Júlia Székely, pubblicato a Budapest nel 2012. Il libro include 35 studi raggrupati in 9 sezioni, ognuna delle quali fornisce un altro punto di vista per l’analisi dell’identità sia dei diversi gruppi sociali, religiosi ed etnici, sia degli indviduali. Così nel volume si trovano saggi di quasi tutte le discipline umanistiche, come la storia, storia letteraria, storia dell’arte, folclor ecc. è così il libro diventa praticamente un manuale interdisciplinare che contiene tutti i risultati più recenti sul tema della cultura nell’epoca ottomana in Ungheria.

Tagged hódoltság, identitás, muszlim, Oszmán Birodalom