recenzió

Bengt Jangfeldt, Feljegyzések Joszif Brodszkijról: A nyelv az Isten, ford. Rácz Judit, Teplán Ágnes, Budapest, Typotex, 2012.

Annak tükrében, hogy közvetlen ismereteink és a vonatkozó felmérések szerint csak igen kevesen olvasnak verset, s még a költészetet kedvelők sorában is roppant kevesen vannak, akik az orosz költészet iránt érdeklődnének, merész, de annál dicsérendőbb vállalkozásnak gondoljuk egy Joszif Brodszkijról (1940–1996) szóló könyv megjelentetését. A Typotex Kiadó már 2008-ban, a Velence vízjele című Brodszkij-esszé közreadásával elkötelezte magát az orosz költő műveinek megismertetése mellett. Most a költőt magát mutatja be.

Nem kétséges, hogy szükséges mindehhez némi marketing-furfang is, valószínűleg emiatt hirdetik No 1. bestsellerként Bengt Jangfeldt kötetét. Ez igazán szokatlan és még annál is nehezebben hihető megjelölés egy olyan költőről szóló könyv esetében, akinek az életével és a műveivel kapcsolatos feljegyzéseket ígér nekünk a cím.

A feljegyzés mint műfaji megnevezés előre utal arra, hogy ne várjunk Brodszkij alakjára, munkásságára, költészetének alakulására és jellemzőire vonatkozóan kimerítő ismereteket e kötetből, s végképp ne gondoljuk azt, hogy az 1987-ben Nobel-díjjal elismert életmű átfogó feldolgozására bukkanhatunk. Nem is gondolhatnánk, mert tudjuk: az életrajz műfaja ellen (pontosabban, az ellen az értelmezői eljárás ellen, amely kizárólag az életrajzból magyarázza az életművet), maga Brodszkij is határozottan tiltakozott. Egy interjúban ezt mondta: „Háromszor ültem börtönben, kétszer elmegyógyintézetben, de mindez semmilyen hatással nem volt arra, amiről írtam. […] Mindez része az életrajzomnak, de az életrajznak semmi köze az irodalomhoz, vagy csak nagyon kevés.” Másutt még tömörebben úgy fogalmazott, hogy: „az ember ne legyen saját életrajzának a túsza.” (21) Innen nézve érthető: Brodszkij egyenesen megtiltotta, hogy életrajzot írjanak róla. Ehhez képest a feljegyzések kerülő úton vezetnek el egy töredékes biográfiához.

Jangfeldt amúgy sem kerülhette el az életrajzi megközelítést, hiszen számos tény rögzítése nélkül a könyvből kikerekedő portrévázlata nem lenne érthető. Bizonyosan nem hagyható el a Szovjetunióban töltött, sorsdöntő harminckét év krónikája. A nyelv az Isten első negyede ennek az időszaknak a történéseit foglalja össze – a magyar fordításban Fekete Ibolya filmjének címét is idéző – La bolcse vita címmel. Itt esik szó Brodszkij családi körülményeiről, szüleihez fűződő bensőséges viszonyáról, sajátos szocializációjáról, amely 15 éves korától – amikor is egy tanóra közben önkényesen, egyszer s mindenkorra otthagyta az iskolát – a hivatalos iskolarendszeren kívül zajlott, s amely alighanem joggal juttatja eszünkbe Gorkij „egyetemeit”. Brodszkij dolgozott marósként, hullaházi kisegítőként, geodéziai expedíciók segédmunkásaként, s különböző munkahelyein kivételesen gazdag élettapasztalatokra tett szert. Eljuthatott az ország legtávolabbi vidékeire, találkozhatott az „igazi” – ahogyan a Másfél szoba című esszéjében írta –, még a középosztállyá válás előtti állapotában leledző munkásosztállyal.

Az életrajzi történetet olvasva bepillanthatunk az ötvenes évek vége hatvanas évek eleji-közepi Leningrád underground világába, olvashatunk a Brodszkij szellemi felnőtté válásában és kulturális tájékozódásában döntő szerepet játszó Anna Ahmatovával való találkozásáról és barátságáról, a „négy Ahmatova-fiú” egyikeként szerzett tapasztalatairól. Az életrajzi vázlat a Brodszkij ellen munkakerülés vádjával indított per és az északi száműzetés, majd a szabadulást követő kiutasítás drámai időszakának krónikájával zárul. Mondhatjuk, hogy ez a leginkább egységes része a könyvnek.

Ha valamiből, ebből a részből érthető és megokolható, miért jelöli a kiadó nemzetközi bestsellerként a kötetet; s talán ennek a résznek van a legtöbb haszna a laikus olvasók szempontjából. Hiszen a nem szakmabeliek számára is világosan kiderül belőle, hogy Brodszkij esete exemplum. A költő ellen lefolytatott koholt per és a kiutasítással végződő folyamatos rendőri zaklatások pontosan demonstrálják, hogyan bántak el a hruscsovi-brezsnyevi korszakban a függetlenül gondolkodó értelmiséggel. A SZU Legfelső Tanácsa 1961. május 4-én alkotott törvényt a munkakerülők elleni harcról, amelynek értelmében az ilyeneket ki kellett telepíteni lakóhelyükről. A törvény 1963 májusától volt hatályos, és remekül használható eszköznek bizonyult a másként gondolkodókkal szembeni eljárásokban. (Megjegyezném, hogy Jangfeldt téved, amikor azt írja, hogy nem volt olyan paragrafus, amely alapján elítélhették volna Brodszkijt – ez volt az.)

Tény, hogy a perben – részleteiről Szőke Katalin számolt be a Helikon 1993/2–3-as, „Elsikkasztott orosz irodalom” címmel megjelent számának Kívül tágasabb című írásában – bizonyítható bűncselekményt nem találtak, csak azt tudták végül felróni a költőnek, hogy nem tudott kereseti igazolásokkal akkora éves jövedelmet kimutatni, amelyből a bíróság szerint egy felnőtt ember eltarthatja magát. Megjegyzendő, hogy a Brodszkij-ügy bizonyos értelemben fordulatot is jelentett: Frida Vigdorova jegyezte le s terjesztette gépiratban a per anyagát, megteremtve a „per-szamizdat” műfaját.

Jangfeldt felidézi az északi száműzetés eseményeit és Brodszkijra gyakorolt hatásait, valamint a szabadulás körülményeit. Ír a költő kiszabadítása érdekében minden követ megmozgató értelmiségiekről, akik között Anna Ahmatova, az élete vége felé járó négyszeres állami díjas Szamuil Marsak és Dmitrij Sosztakovics is ott volt, s akikhez nem kisebb nemzetközi tekintély, mint Jean-Paul Sartre is csatlakozott. Abban, hogy Brodszkij büntetését öt évről a már ténylegesen letöltött másfél évre mérsékelték, valószínűleg Sartre-nak a közvetlenül Anasztasz Mikojanhoz, a Minisztertanács elnökének első helyetteséhez írott levele nyomhatott a legtöbbet a latban: a hatalom nem engedhette meg magának, hogy Brodszkij ügyéből nemzetközi botrány legyen.

A szabadulás utáni néhány évben bebizonyosodott, hogy Brodszkij nem tud megfelelni a rendszer követelményeinek: a KGB akciói, a tervezett verseskötet megjelentetése körüli huzavona, majd a kézirat visszautasítása azzal az indoklással, hogy a költő nem elég elkötelezett a hazája iránt (értsd: nem tett verseiben bizonyságot a rendszer iránti lojalitásáról), végül elkerülhetetlenül vezettek a kiutasításhoz.

Jangfeldt a Joszif Brodszkijból Joseph Brodsky-vá válás biográfiai mozzanatait összegezve-mérlegelve zárja az életrajzi részt. Az emigráció kétségtelenül éles cezúra volt Brodszkij életében. Változást hozott annyiban is, hogy a költő végül is sokkal jobb egzisztenciális körülmények közé került Amerikában és sajnálatosan korai, 1996-ban bekövetkezett haláláig zavartalanul élhette a nyugati értelmiségiek hétköznapi életét: megélhetését bőven fedezte, amit tanárként keresett a különböző college-okban és egyetemeken.

Ugyanakkor Brodszkijnak is szembe kellett néznie és meg kellett küzdenie minden hazájától távol került költő-író rémével, az anyanyelvből kivetettséggel, az anyanyelvi közösségtől való elszakadással, az emigráns írót körülvevő vákuummal, általában a megszokott szellemi környezetből való kikerüléssel, amit nem kis erőfeszítéssel lehet élhető, oxigéndús, az alkotást is lehetővé tevő közeggé fejleszteni.

Természetes, hogy Brodszkijban is munkált az énje elvesztésétől, írói öntudata felmorzsolódásától való félelem. Szerencsére voltak, akik mellette álltak, és segítették abban, hogy újra magára találjon. Mindenekelőtt Czesław Miłosz, egyike azoknak a kortárs költőknek, akiket a legtöbbre becsült, és akivel Amerikában kötött szoros barátságot. Aztán egy fiatalkori barát, a Brodszkijnál öt évvel később emigráló litván Tomas Venclova. Aki azonban a legtöbbet tette Brodszkij beilleszkedéséért, az Wystan Hugh Auden volt: nélküle bizonyosan egészen másként alakult volna az orosz költő élete Nyugaton.

Ha ez az első, életrajzi rész látszólag megerősítheti azt a vélekedést, hogy Brodszkij elsősorban politikai üldözöttként érdemelte ki a nemzetközi figyelmet és a Nobel-díjat, a második, nagyjából a könyv egyharmadát kitevő részből annyi bizonyosan kiderül, hogy nem erről van szó. Az itt olvasható hat hosszabb-rövidebb fejezet Brodszkij filozófiájával, valláshoz való viszonyával és költészetfelfogásával foglalkozik. Ezekből a szövegekből érzékelhető, hogy egyéni hangú és látásmódú íróval van dolgunk. De Brodszkij poétikájáról, vagy mondjuk a Brodszkij-életmű tényleges értékéről – ha egyébként nincsenek róla ismereteink – ebből a könyvből nem fogunk sokat megtudni, mert önálló elemzéssel, értékeléssel, a költői életmű irodalomtörténeti elhelyezésével Jangfeldt kötete nem szolgál. Amire itt vállalkozik, az az ismertetés, ismeretterjesztés, népszerűsítés. Esszétöredékeket, vázlatokat olvashatunk a költő idő- és térfelfogásáról, nyelvszemléletéről, a valláshoz fűződő viszonyáról, az orosz költőelődök, különösen Cvetajeva és Mandelstam szerepéről a költővé válásában, arról, hogyan gondolkodott költészet és a próza viszonyáról, miként képzelte el a költő helyét a társadalomban, és még sok más, az életműben előkerülő témáról.

A szerző minden poétikai vagy filozófiai kérdést kicsit a skolasztikus hagyományra utaló módon úgy vezet fel, hogy a szóban forgó (filozófiai) tételt vagy poétikai sajátosságot egy-egy Brodszkij-versből vagy esszéből vett idézettel, vagy akár Brodszkij valamely megnyilatkozásával illusztrálja, majd ezt a tételt kritikusok, kortársak, irodalmárok véleményével szembesítve értelmezi, anélkül azonban, hogy alaposabb elemzésbe bocsátkozna.

Noha valamennyi tárgyalt témára nem térhetünk ki, érdemes kiemelni Brodszkij filozófiájának néhány gondolati pillérét, amely a maga ellentmondásosságában is figyelemre méltó, és bizonyosan nem lenne érdektelen alaposabban megvizsgálni a mögötte meghúzódó bölcseleti inspirációkat. Brodszkij idő- és nyelvfelfogásáról, és az ezzel szorosan összefüggő költészetfelfogásáról van szó. A legkézenfekvőbb forrása ennek is, a brodszkiji poétika sok más eleméhez hasonlóan, W. H. Auden, konkrétan az angol-amerikai költő W. B. Yeats halálára írt versének egy gondolata: „Time … worships language”, vagyis hogy „az Idő Istenként tiszteli a nyelvet”. Ebből bomlik ki az orosz költőnek az az elgondolása, amely szerint a nyelv egyenesen metafizikai entitás, valamiféle időnél, térnél nagyobb hatalom, amely a történelem és a társadalom felett áll. Ennélfogva a költő és a költészet is ennek a metafizikai erőnek a hatókörében helyezkedik el. Ahogyan a Nobel-beszédben fogalmaz: „A költő csupán a nyelv létezésének eszköze, vagy ahogyan a nagy Auden mondta, ő az, aki által a nyelv él.” A versírás folyamata ennek megfelelően egy sugallat lenyomata: „a nyelv sugallja vagy egyszerűen diktálja a következő sort.” S ugyanott: „a versírás a tudat, a gondolkodás, a világérzés hasonlíthatatlan katalizátora.” (Ford. Király Zsuzsa)

Minthogy Jangfeldt írása, ahogyan fentebb már említettük, ismeretterjesztő, nem rójuk fel neki az elmélyültebb elemzés hiányát. Legfeljebb annyit jegyeznénk meg, hogy célszerű lett volna – a Brodszkij-portrék és interjúk forrását megadó bibliográfiához hasonlóan – egy olyan irodalomjegyzéket is csatolni a könyvhöz, amelyből az olvasó tájékozódhat arról, hogy egy-egy poétikai vagy filozófiai kérdésről hol olvashat a mára már tekintélyesnek mondható Brodszkij- szakirodalomban.

Van egy fejezete ennek a könyvrésznek, amely számomra azért különösen érdekes, mert a többnyelvűséggel, a több nyelven való alkotás lehetőségeivel, korlátaival, vagy éppen lehetetlenségével összefüggő kérdéseket érint. Ebből kiindulva megpróbálhatjuk kissé jobban megvilágítani a kétnyelvűség Brodszkij által képviselt változatának hátterét, és az ebből adódó problémákat.

Brodszkij angol nyelvű költői életművének problémáiról van szó. Noha Brodszkij angolul elsősorban esszéket írt (amelyekben, ahogyan Jangfeldt is írja, igazi nyelvművészként bámulatra méltó tartalmi és stilisztikai tisztaságot ért el), van mintegy hatvan angol nyelven írt verse is. Ez a mennyiség a kb. kilencszáz orosz nyelvű vershez képest elenyészőnek tűnhet ugyan, mégis számot kell vetni vele, már csak azért is, mert a költő kifejezetten ambicionálta, hogy angol nyelvű költőként is számon tartsák. Gyakran maga fordította angolra orosz nyelvű verseit, és az általa megbízott fordítók szövegeibe is bele-belejavított.

Brodszkijt sokan kritizálták amiatt, hogy angolul is írt (és most nem arra a komolyan aligha vehető vádaskodásra gondolok, amelynek értelmében bizonyos pályatársak és emigráns körök nemes egyszerűséggel lehazaárulózták). Az ugyancsak Nobel-díjas Czesław Miłosz is kifejezetten azon a véleményen volt, hogy egy költőnek nem volna szabad más nyelven írnia, mint a gyerekkora nyelvén. (Ő valóban tartotta is magát ehhez az elvhez. Más kérdés, hogy saját versei fordítását ő is rendkívül szigorúan felügyelte, és nem egyszer maga is belejavított a szövegekbe).

Brodszkijnak az angol nyelvhez fűződő viszonya bonyolult, és egészen ifjúkoráig nyúlik vissza: már fiatalon sokat és szenvedélyesen foglalkozott az angol nyelvvel, azt lehet mondani: anglomán volt. A huszonéves fiatalember a szabadság nyelvét, a fizikai bezártság ellenszerét, a korlátokon való átlendülés eszközét látta az angol nyelvben. S ami fontosabb: a számára revelatív angolszász irodalom nyelve (is) ez volt. Nagy nehézségek árán szerezte be az angol nyelvű könyveket az ötvenes-hatvanas évek szovjet viszonyai között, majd szótárral olvasta-bogarászta John Donne-t és Robert Marwellt, T. S. Eliotot, W. H. Audent és Robert Frostot.

Ezekkel az ismeretekkel a tarsolyában Amerikában Brodszkij gyorsan magára talált, és nagyon sokat írt. Mennyiségileg imponáló az 1972 és 1977 közötti, Amerikában töltött első öt év verstermése, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Brodszkij mindeközben tanított is. Természetes, hogy amint otthonra lelt, mind jobban foglalkoztatta az idegen közegben való közvetlen megmutatkozás vágya. Nem akart csupán egy orosz költő lenni Amerikában, hanem közvetlenül szeretett volna ott is olvasókra találni. Érezte, saját bőrén tapasztalta nap mint nap, mennyire nehéz egy adott kultúrából kilépve egy másik kultúra közegében kommunikálni. Erről így ír első esszékötete, a Less Than One címadó írásában: „A szomorú igazság az, hogy a szavak a valóság dolgában is felsülnek. Legalábbis az a benyomásom, hogy minden élmény, mely az oroszság világából származik, legyen akár fotográfusi precizitással leírva, egyszerűen lepattan az angol nyelvről, s nem hagy nyomot a felszínén.” (Ford. Nagy Miklós)

Márpedig ő feltétlenül nyomot akart hagyni. Emellett nyilván erős lehetett rajta az angol nyelv nyomása is. Arra a kérdésre, hogy miért ír angolul, őszintén vallotta meg ambivalens késztetéseit Tomas Venclovának:

Annak igen egyszerű oka van: gyógykezelés. Amikor az ember bizonyos nyelvi közegben él, akkor ez a közeg nyomást gyakorol rá. Írni akar ezen a nyelven, hogy megbizonyosodjon róla, hogy képes-e erre. Külső és belső hangok azt súgják neki, hogy ne tegye, ne vonuljon ki a saját kultúrájából, ne engedjen a csábításnak. Csábítás esetén kétféleképpen viselkedik az ember. Vagy ellenáll, és végül szentté válik, valószínűbb azonban, hogy idegbajos lesz. Ezért az én politikám mindig az volt, hogy időről időre engedek a csábításnak.
(Ford. Bojtár Anna)

Brodszkij kétnyelvűsége kapcsán Conradot vagy Nabokovot szokták említeni párhuzamként (tévesen – ahogyan Jangfeldt is megjegyzi). Conrad esetében nem beszélhetünk alkotói kétnyelvűségről, hiszen a lengyel ifjú, aki tizenhét éves korában tanult meg angolul, regényt és esszét kizárólag angol nyelven írt. Nabokov életműve valóban kétnyelvű, ennyiben hasonlít Brodszkijéra, csakhogy nála a nyelvváltás végleges volt: pályája egy adott szakaszán felhagyott az orosz nyelven írással, s onnantól fogva kizárólag angolul publikált (ahogyan egy későbbi „nyelvváltó”, a cseh nyelvet franciára cserélő Milan Kundera is). Ráadásul Nabokovnak az angol nyelvhez fűződő viszonya is alapjában eltért Brodszkijétól: három nyelvet használtak a családban (az orosz mellett angolul és franciául is beszéltek otthon), vagyis már gyerekkorától természetes volt számára, hogy egyidejűleg több nyelven kommunikál. Mi több, ahogyan a Szólj, emlékezetből is tudhatjuk, a kis Nabokov előbb beszélt angolul, mint oroszul, a család emigrációját követően pedig Cambridge-ben tanult. Brodszkij ezzel szemben felnőttként, harminckét évesen került idegen nyelvi környezetbe, és autodidakta módon sajátította el az angol nyelvet. Nem meglepő tehát, hogy angol nyelvű munkáit korántsem fogadta egyöntetű elismerés, mi több, kritikusai joggal róhattak fel neki alapvető nyelvi-prozódiai hiányosságokat. Úgy tűnik, Jangfeldt maga is inkább ezekkel a kritikusokkal ért egyet, noha idéz olyan megnyilatkozásokat is, amelyek megengedőbbek ebben a tekintetben.

Ami a költő számára a legnagyobb nehézséget okozta: alapvető különbség az angol és az orosz nyelv verselési hagyományai, ritmikai és prozódiai lehetőségei között. Csak egyetlen, de lényegbe vágó differenciát említve: az orosz verselés kötöttebb, mint az angol. Márpedig a nyelvet afféle mindenható létezőnek tekintő Brodszkij számára elsőrendűen fontos volt, hogy a fordításban megmaradjon az eredeti vers formája (rímelése) és mértéke, olyannyira, hogy úgy gondolta: jobb, ha a lefordíthatatlannak tűnő verseket egyáltalán nem is fordítják le, mint ha a nem formahű fordításokkal hamis benyomást keltenek az alkotóról.

Másfelől viszont az a szempont is felmerült Brodszkij angol nyelvű verseivel kapcsolatban, hogy a maga sajátos formai és verselési kísérleteivel, amelyek mindig a lehetséges határait feszegették, új impulzusokat is adott az amerikai költészet művelőinek. Tágabb kontextusban szemlélve a kérdést, eszünkbe juthat például a Finnegan’s Wake-et író Joyce, vagy a szándékosan rontott nyelvet használó Beckett. A maga idejében ugyancsak vihart kavaró gyakorlatuk arra utal, hogy a szabálytalan nyelvhasználat, a normaszegés nem példátlan a világirodalom történetében.

A fenti példákat is figyelembe véve elvben megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy a normaszegés révén is gazdagodhat a költői nyelvhasználat, s ennek fényében másnak mutatkoznak Brodszkij kísérletei is. Ez persze olyasvalami, amit igazából csak hosszabb idő elteltével lehet tárgyilagosan megítélni.

Jangfeldt nemcsak Brodszkij – e kötettel is vállalt – népszerűsítője és svéd nyelvű versfordításainak munkatársa volt, hanem idővel barátja is lett: gyakran időztek együtt a költő életének utolsó tíz évében Svédországban. Brodszkij nagyon megkedvelte az ország déli részén található szigetek vidékét, mert a táj és a klíma is szülőhazájára emlékeztette. A könyv harmadik, legnagyobb terjedelmű része éppen az, amelyik Töredékek cím alatt a legrövidebb írásokból, anekdotákból, gondolatszilánkokból Brodszkij magánemberi portréjához tesz hozzá egy-egy mozaikkockát, idézve egy-egy jellemző véleményét, vagy költői és tanári gyakorlatának egy-egy mozzanatát. A sokak számára fontos „híres ember személyes élményeken keresztül” optikáját alkalmazva hozza közelebb Brodszkijt, ismerteti meg személyiségét. Más találkozások mellett éppen az említett svédországi nyaralások szolgáltattak alkalmat azokhoz a beszélgetésekhez, amelyekből bőven idéz a szerző, bemutatva – ugyancsak a nevezetességekről szóló bestsellerekhez hasonlóan – a poétát mint magánembert.

Ez a rész a verset még nem olvasó számára is jó kedvcsináló lehet, talán el is vezethet egy-két komolyabb érdeklődőt a Brodszkij-olvasáshoz, betöltve azt a feladatot, amelyet a kötet ténylegesen vállalni akart és tudott. A végső soron pozitív benyomásunkat csupán a fordítási hibák (a felületes szerkesztés következtében a szövegben benne maradt magyartalan nyelvi fordulatok) zavarják meg. Alaposabb – és itt sajnos hiányzó – kontrollszerkesztéssel ezeket is ki lehetett volna küszöbölni.

Summary

Bengt Jangfeldt’s book titled Notes on Joseph Brodsky, published by Typotex Publishing House in 2012, is a portrait sketch / experiment on the most important Russian poet of the second half of the 20th century. The first part of the book is a good summary of Brodsky’s life and fate in the Soviet Union until his expulsion in 1972. In this chapter it comes to light that the Brodsky case was a real exemplum that shows how the independent intelligents were treated in the Breznev era in the USSR. In the second part of the book one can find a popular explication of the elements of Brodsky’s poetics and his philosophy without a profound analysis in line with the authors’s main goal, which is to initialize the reader into the poet’s own world. In the last part of the book the author who was also a good friend of Brodsky presents his hero as a private person, remembering their common experiences in Sweden, where the poet liked to reside as it reminded him of his homeland.

Tagged Brodszkij, emigráns irodalom, kétnyelvűség, orosz irodalom, XX. század