recenzió

Tóth Sándor Attila, Latin humanitas, neolatin poézis I/1: A jezsuita rend 18. századi költői, Szeged, Gradus ad Parnassum, 2010.

Tóth Sándor Attila kutatási területe a 16–18. századi Magyarország irodalomtörténete, különös tekintettel annak a latinitással kapcsolatos vonatkozásaira. A 18. század végének klasszicizáló irodalmi folyamatait kutatva születtek meg a latin humanitashoz köthető poétikaelmélet általános részével, a generalis institutióval (A latin humanitas poétikája I: Institutiones generales artis poeticae, Szeged, Gradus ad Parnassum, 1998), majd az elbeszélő és a lírai költészet műfajelméletével, a poesis specialis artis poeticaevel (pl. A latin humanitas poétikája II/1: Poesis specialis artis poeticae: poesis narrativa et lyrica, Szeged, Gradus ad Parnassum, 2000), továbbá a dráma műfajelméletével (A latin humanitas poétikája II/2: Poesis specialis artis poeticae: poesis dramatica, Baja, Eötvös József Főiskolai Kiadó, 2006) foglalkozó kötetei. Jelen könyvének tárgya az igen gazdag 18. század végi, 19. század eleji latin nyelvű lírai költészet. Ennek a költészetnek a forrása a studia humanitatis oktatási rendszerében keresendő, ez indokolja az iskolakultúrában nagy hagyományt teremtő jezsuita rend íróinak és költőinek a vizsgálatát.

A kötet három nagyobb fejezetre, ezek pedig további alfejezetekre oszlanak, amelyek elsősorban a 18. századi magyarországi neolatin költészetről, azon belül leginkább a jezsuita rend szerzőiről és lírai műveiről szólnak.

A mű első és hátsó borítóján látható két ábrázolás a jezsuita rend egyetemes kultúrtörténetben betöltött kiemelkedő szerepét hivatott jelképezni. A borítón Az inka királyi család egyesülése a Loyola és a Borgia házzal című kép, míg a hátsó borítón Guillermo Zapata Loyolai Szent Ignác, a Jézus Társaságának alapítója című metszete látható. A könyv a rövid előszó (7–9) után a praefatio címet viselő első nagyobb gondolati bevezető fejezettel (11–27) kezdődik, ami további öt alfejezetre oszlik. A magyarországi latinitás történetének utolsó nagy fellángolása, majd visszaszorulása és elenyészése a 18–19. századra tehető. Tarnai Andor szerint (Latin nyelvű egyházi, jezsuita irodalom = A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig, főszerk. Sőtér István, Budapest, Akadémia, 1964, 418) „a latin szerzetesi költészet jelentősége egyes-egyedül fejlődéstörténeti: a művek nagy tömege, az ugyanazon fogásokat alkalmazó feldolgozási mód” azonban a magyar nyelvű költészet számos műfajára és témájára volt nagy hatással. A szerzetesi költészet jelentőségét Tóth Sándor Attila többek között a Róma-gondolatban gyökerező eszmény, és az ahhoz kapcsolódó műveltséganyag és eszmeiség átélésében véli felfedezni. Ennek a Róma-gondolatnak az alapjait A humanitas műveltségeszményének romanizált tudati hátteréről című alfejezetben fejti ki. Ez a gondolat Horatius és Vergilius költészete óta a virtuson és a pietason alapul, míg ezekkel szemben Cicero a humanitast tette meg az önmeghatározás mércéjének. Mindezeket természetesen a görög eszme-, filozófia- és gondolkodástörténet örökölt viszonyai között kell értelmezni. Az emberiesség alapkövetelménye, az általános képzés (paideia) is görög eredetre tekint vissza. A humanitas eszménye a sajátos görög embereszmény és a paideia romanizálódása következtében jött létre, amely végül a római sztoában együtt jelent meg a virtussal és a pietasszal.

A következő alfejezetben Tóth Sándor Attila a latinitást (a latin kultúrát) a rómaivá (katolikussá) váló magyarság egyesítőjeként értelmezi. Néhány kiragadott történelmi és irodalmi példa – István király Intelmei, Vitéz János humanitas felfogása és a Sodalitas Litteraria Danubiana – említését követően érkezik el a kötet egyik fontos megállapításához: a latin nyelv 18. századi hagyományos ihletője továbbra is a konzervatív katolicizmus és az aulikus állameszme volt. Az ekkori latin költészet egyrészt elsősorban a köznemesi nemzeti tudatot és szerepet táplálta, másrészt a hungarus-eszmény éltetésével művelőjét a közös Európa (Róma) polgárává tette.

A szerző utal arra, hogy a mindenkori költészet szorosan összefügg a költői reflexivitás problémájával. A 16–18. századi neolatin költészetet vizsgálva egyfajta tipológiát állít fel, elsősorban antik mintákat véve alapul. A reflexív költő műveiben (pindaroszi mintára) környezetének szűkebb mikrovilágára reagál. A fejlettebbnek tekintett önreflexív állapotban (horatiusi mintára) viszont maga a költő és annak belső világa áll a költészet középpontjában. A 18. század költészetének barokkos ideáljára leginkább a reflexív típusú polihisztor költészet jellemző. A szerző ezen költészet mibenlétét Goethe nyomán az alkalmiságban határozza meg. A reneszánsz költészet felfogásával szemben a 18. század poétájának már mintát kínálnak az újkori latin költészet mesterei is. Kifejezéskészletét pedig elsősorban a barokk iskola rendszerében sajátította el. Hasonlóan a reneszánszhoz ez a költészet is tárgyias formát öltött. A szerző Kocziszky Évát követve idézi fel a vidai imitációs elképzelést: „az utánzás legművészibb formája az olyan kölcsönzés, amely az idézethez új kontextust, s ezáltal új jelentést társít”. A neolatin vers önmagában hordozza az antik gondolkodást és a humanista hagyományt, valamint egyúttal betölti a társas-közéleti funkciót is.

A következő alfejezetben Tóth Sándor Attila összefoglaló leírását adja a latin nyelvű és a magyar nyelvű poézis 18. századi kapcsolatának. A korszak költőinek nyelvi viszonyulása kettős: egyrészt a nemzeti tudatot kívánják erősíteni az anyanyelvi költészettel, másrészt latinságukkal a „Róma-gondolatban” fejezik ki a humanitas iránti elkötelezettségüket.

A recenzeált könyv egyik legnagyobb érdeme az, hogy a következő alfejezetben kísérletet tesz a 18. századi neolatin lírai költészet periodizációjára. A szerző 1711. és az 1820-as évek között négy korszakot különböztet meg. Az első szakasz III. Károly uralkodásának idejére esik, és Halápy Konstantin működését öleli fel (1711–1740). A második szakasz Mária Terézia uralkodását és leginkább Patachich Ádám költészetét jelenti (1740–1780). A harmadik szakasz Kazinczy Ferenc nyelvújítási mozgalmához kapcsolódik, amikor is a latin vers kiszorulása figyelhető meg a hazai költészetből (1780–1815). A negyedik szakasz végül a nyelvújítási harc lezárulását és főleg Jallosics János András költészetét jelenti (1815/1820–1844). Könyvében Tóth Sándor Attila elsősorban a harmadik szakaszt, valamint a kevéssé és ritkán kutatott jezsuita költőit kívánja részletesebben feldolgozni.

A jezsuita szerzők és költészetük megismeréséhez, megértéséhez elengedhetetlennek látszik a tanulmányaik során őket ért hatások és a jezsuita oktatás jellegének ismertetése. A szerző a második fejezet első részében (30–37) a jezsuita iskolarendszert és a poétikaoktatás 18. századi magyarországi helyzetét ismerteti röviden. Érinti a jezsuita rend megalapításának körülményeit, a rend hierarchiáját és szervezeti felépítését. Munkájában kitér a rend 18. századi bukásának valószínűsíthető okaira is. Szerinte a bukást a monarchikus államok 18. századi megerősödése okozta, ugyanis azok természetes módon helyezkedtek szembe a pápaság törekvéseivel és hatalmával, kül- és belpolitikájukban egyaránt. Ezek szerint a rendet kísérő ellenszenv erősen politikai színezetű volt.

A rend 18. századi történetét a könyv szerint a rend feloszlatásának éve (1773) két részre osztja. Az 1773 előtti aktív szakaszt további két periódusra tagolja a szerző: a jezsuita iskolakultúra virágzására (1711–1740), majd a jezsuiták fokozatos visszaszorulásának időszakára (1740–1773), amit – Kosáry nyomán – a világi és egyházi nagybirtok-struktúra változásával magyaráz. Az 1773 utáni passzív szakaszban a jezsuiták bár főbb hatalmi pozícióikat elvesztették, eszmei befolyásuk azonban továbbra is megmaradt. Az intézményes nevelői-oktatói tevékenységben szintúgy megfigyelhető visszaszorulásuk. Az 1777-ben, Pestre áthelyezett nagyszombati egyetem oktatói között már nem találunk egyetlen jezsuita tanárt sem. Kiváló képzettségüknek köszönhetően ezután egyesek lelkipásztori tevékenységet folytattak, míg mások számára, elsősorban magántanítóként, a főpapi udvarokon keresztül nyílt lehetőség a tudományos életben való érvényesülésre. Így ebben a passzív szakaszban, bár nyilvánvalóvá vált a politikai és oktatásbeli mellőzöttségük, mégis a felszín alatt továbbra is igen fontos szerepet tölthettek be a késő barokk kultúrájának alakításában.

A továbbiakban a szerző a jezsuita iskolai oktatást mutatja be a kezdetektől. A rend törekvése volt, hogy egységes nemzetközi iskolaszervezetet építsen ki. Ötosztályos középiskolákat (gimnáziumot) alapítottak, amelyekben a háromévi latin grammatikai tanulmányt a negyedikben az ókori szerzők tanulmányozása (poétika) követte, majd a retorikai osztály zárta a sort. Az utolsó két évfolyamon görög nyelvet is oktattak. Mindezekben a szerző a Mészáros István által is hangsúlyosan kezelt (l. XVI. századi városi iskoláink és a „studia humanitas”, Budapest, Akadémiai, 1981, 133–144), a humanizmus örökségeként megjelenő studia humanitatis eszméjét fedezi fel. Az oktatás során a cél az volt, hogy a tanulók a teljes eloquentia birtokába jussanak, amit végső soron természetesen a retorika biztosíthatott. A jezsuiták számára a humanitas keretein belül értelmezett lírai költészet tanításának jelentősége felértékelődött a 18. század folyamán. Ezt fontos hangsúlyozni, ugyanis számos korábbi tudományos munka – például Szörényi László 1993-as alapvető monográfiája, a Hunok és jezsuiták: Fejezetek a magyarországi latin hősepika történetéből – a lírát kissé mellőzve, elsősorban a jezsuita epika- és drámairodalom alkotásaival foglalkozik. Ezzel szemben Tóth Sándor Attila a 18. századi jezsuita szerzők lírai alkotásait, valamint azok művelődéstörténeti közegét is igyekszik ismertetni.

Bár a Ratio studiorumban külön poétikai oktatásra nem találunk utalást, ez nem jelenti azt, hogy az háttérbe lett volna szorítva. Számos tankönyv és kézikönyv állt ugyanis rendelkezésre a verstani és poétikai ismeretek elsajátítására. A tankönyvek és az oktatási segédletek elsősorban nemzetköziek voltak (pl. Masenius Palaestrái, Josephus Juvencius Institutiója), azonban akadtak magyarországi szerzők tollából született munkák is (mint pl. Szerdahely György általános poétikai elméletet tárgyaló kézikönyve, az Ars poetica generalis).

A továbbiakban a szerző igen röviden ismerteti a 18. század második felének jeles jezsuita íróit és költőit (37–53). Kiemeli, hogy a jezsuiták jóval kevesebb jelentős költővel rendelkeztek, mint a piaristák. A szerzők irodalmi tevékenységének részletes bemutatására nem vállalkozik Tóth Sándor Attila, ugyanis azok vagy már eléggé méltatottak, vagy még további kutatásra várnak, de a következő szerzők életrajzára kitér röviden: Kunits (Kunics) Ferenc (1697–1763), Kereskényi Ádám (1713–1777), Faludi Ferenc (1704–1779), Pray György (1723–1801), Illei János (1725–1794), Molnár János (1728–1804), Nagy János (1732–1803), Sajnovics János (1733–1785), Baróti Szabó Dávid (1739–1819), Rájnis József (1741–1812), Szerdahely György Alajos (1740–1808) és Katona István (1732–1811). Két életművet azonban részletesen bemutat: Makó Pálét (54–85) és Horváth Mihályét (86–133).

Az Európa szerte híres filozófus és matematikus, tankönyvszerző Makó Pál (1724–1793) életének rövid ismertetése után rátér a jezsuita polihisztor latin nyelvű költészetének ismertetésére, azaz Carmenjei három könyvének (Carminum libri tres) a tárgyalására. A gyűjtemény összesen tizenhét költeményt ölel fel: az első és a második könyv nyolc-nyolc verset tartalmaz, a harmadik pedig egy hosszabb költeményt (poemation), valamint ennek az 1764-es kiadásában található a Nicomedes című drámája is. Tóth Sándor Attila disztichonos versmértékük alapján megalapozottan elégiának nevezi ezeket a műveket. Némileg zavart keltő azonban, hogy a carmen Horatius költészete óta elsősorban lírai mértékben írt ’óda’ jelentést hordoz magában, így a horatiusi hatást sugalló cím, valamint a hasonló kötetkompozíció alapján lírai metrumokban írott ódákat várnánk.

Makó Pál elégiáit a szomorúság életélménye uralja. A költő számos témát érint kicsinyke kötetében: például elbeszéli Elegia istennővel való találkozását (I.1), fohászban szólítja meg a Szűzanyát (I.3; II.6), leírja betegségét (I.4), majd egy baráthoz szól (I.8), foglalkozik a nyelvi kifejezéssel (II.1), elbeszéli Perszeusz és Androméda történetét (II.2), valamint a róka és a holló meséjét (II.5), matematikaoktatás céljából tett bécsi útját (II.7), s végül a szomorúság elűzését verseli meg (III.1). A baráthoz írott elégiája (Ad amicum) nagy jelentőséggel bír, mivel ez egyfajta költői levélként, tehátars poeticaként is értelmezhető. A költemény központi szerepével Hajdú Vera részletesen foglalkozott a Makó Pál költői mintái és versalkotási módszere az Ad Amicum című elégiája alapján című, 2009-ben első helyezést elért OTDK dolgozatában.

Tóth Sándor Attila alfejezetekben mutatja be az egyes költemények tartalmát. Azonban ez csak néhány esetben lép túl – a szerző célkitűzésének megfelelően – a tartalmi bemutatás keretein, mélyebb stilisztikai és retorikai elemzésbe nem bocsátkozik. A tartalmi ismertetés már csak azért is fontos lehet, mert ezek a költemények alig ismertek az irodalomtörténészek számára. A verses gyűjteményhez illesztett Nicomedes című dráma cselekményét szintén részletesen ismerteti a szerző.

A jóval kevésbé ismert Horváth Mihály (1728–1810) költészetét foglalja össze a szerző a második fejezet és az egész kötet végén, mintegy ötvennyolc oldalon. Horányi Elek Memoriája mindössze két művét említi, Szinnyei azonban már huszonkét műnek adja a címét. Horváth Mihály életművéből Tóth Sándor Attila csak az 1797-ben nyomtatásban megjelent verseskötettel, az Otia poeticával, valamint a kötethez appendixként csatolt, először 1785-ben megjelent Poecile című gyűjteménnyel foglalkozik. Horváth verseskötetének első két füzete később, 1805-ben kiegészült egy harmadikkal is. Az 1797-es kiadás hátsó borítóján Cicero Pro Archia című beszédéből található egy idézet, amely a költészet nagyságát magasztalja. A kötet dedicatiója Batthyány József (1727–1799) kalocsai, majd esztergomi érseknek szól.

Makó Pál költészetének ismertetéséhez hasonlóan a továbbiakban külön alfejezetekben mutatja be a szerző az egyes füzetek költeményeit és azok tartalmát. Közli a főszövegben az egyes költemények (epigrammák és elégiák) latin szövegét, s ha szükségesnek érzi, ezekhez lábjegyzetben csatolja saját fordítását. A fejezet végén egy rövid összefoglalás (Befejezés: az exjezsuita Horváth Mihály latin költészetéről) áll a további értelmezés megkönnyítése érdekében. Horváth Mihály költeményei a felvilágosodás kori latin versköltészet érdekes darabjai, azonban a „költői önreflexió hiánya nem emelheti alkotásait a magas költészet szférájába” – véli Tóth Sándor Attila.

A harmadik, záró fejezetben (134–135) a szerző röviden, részösszegzésként összefoglalja a neolatin vers kultuszát a jezsuiták költői gyakorlatában. A latin humanitas jezsuita iskolája teremti meg véleménye szerint a grammatikai, retorikai és a poétikai oktatás keretei közt a poézis művelésének alapjait. A jezsuiták, bár az epikus költészetben (elsősorban a barokkos színezetű latin nyelvű eposzokban) messze kimagasló eredményeket tudtak felmutatni, a lírai műfajokban alulmaradtak a piarista költőkhöz képest. A lírai költészetben is akadt azonban néhány kimagasló alkotó a jezsuiták soraiban. Ezt a tényt támasztják alá a könyvben ismertetett Makó Pál elégikus költeményei, valamint a tudós tanár, Horváth Mihály otiumot, azaz a (lelki) nyugalmat hangoztató alkotásai. A szerző bár nem mondja ki nyíltan, mégis mintha sugallná, hogy Makó Pál önreflexív költeményeit többre tartja, mint Horváth Mihálynak a mikrovilág eseményeire reagáló alkotásait.

Tóth Sándor Attila új könyve rövid összefoglalása a 18. századi, latin humanitas-hoz kötődő katolikus szerzetesrendi költészetnek. Gazdagítja a korszak neolatin költészetének kutatását, mert kiemelten két olyan költő munkáiról szól, akik jelenleg méltatlanul kevésbé ismertek és kutatottak a hazai tudományos életben. A kötet címválasztása viszont talán nem a legszerencsésebb. Bár a cím alapján a szerző a 18. század jezsuita költészetének tárgyalását tűzte ki céljául, mégis a számos szóba jöhető – és megemlített – író közül csupán kettőt tárgyal kiemelten munkájában.

Köszönetnyilvánítás

A recenzió az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával, a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.

Summary

The reviewed volume sums up questions of the poetry connecting the Latin humanitas with the Catholic (monastic order) education. Sándor Attila Tóth primarily examines the group of the professorial and erudite activities of poetry, and within that a group of Jesuit poets in the eighteenth century. The first part of the volume gives a small survey about the civilization idea of humanitas, the so-called „conception of Rome”, the role of the Latin poem in the history of modern poetry, as well as the periodicity of the Neo-Latin poetry in the eighteenth century. The second part of the volume deals with the questions of the Jesuit educational affairs and the education of poetry, later it touches briefly the Jesuit writers in the eighteenth century in Hungary. The author dwells at length on the poetry of two Jesuit writers in the second chapter. He describes and analyzes in detail the elegiac Carminum libri tres of Pál Makó (1724–1793) and the Otia poetica of Mihály Horváth (1728–1810). Sándor Attila Tóth’s book enriches greatly our knowledge about Neo-Latin poetry of this period, because it deals with the works of such writers and poets who are not so well-known and less investigated in the Hungarian scholarship.