Fekete Norbert írása

december 11th, 2019 § 0 comments

recenzió

Hermann Zoltán. A boldogtalanság iskolája: esszék, tanulmányok az érzékenység és a romantika korának magyar irodalmáról. Budapest: Ráció Kiadó, 2015.

Hermann Zoltán kötetében a 2002–2015 között megjelent, döntően a 18–19. századi magyar irodalom alkotásait elemző, „javított, átdolgozott” tanulmányait publikálta (8–10). A változatos módszertanú tanulmányok közreadása mindenképpen indokolt volt. A szerző ezzel lehetővé tette, hogy a szétszórtan megjelent, de összefüggő szövegeket a szakma és az olvasóközönség egyaránt kézbe vehesse. A kötet biztosítja, hogy az eltérő témákat érintő cikkek párbeszédbe lépjenek, és minél szélesebb körben rajzolják fel a vizsgált problémákat, legyen szó akár a Kisfaludy-testvérek, Kazinczy, Csokonai, Ungvárnémeti Tóth vagy Jókai műveiről. Mivel a kötettel megjelenése óta többen is foglalkoztak (Boldog-Bernád István, „Herman Zoltán: A boldogtalanság iskolája”, Irodalomismeret 27, 1. sz. [2016]: 87–92; Balogh Gergő, „Ígéret és megvonás között [Hermann Zoltán: A boldogtalanság iskolája. Esszék, tanulmányok az érzékenység és a romantika korának magyar irodalmáról]”, Alföld 68, 1. sz. [2017]: 100–105), ezért én főként a szerkezetére, valamint a szerzői névhasználat és a kétnyelvűség témáira fogok koncentrálni.

Szerkezet: A szerző római számokkal jelzett csoportokba rendezte tanulmányait. Talán szerencsésebb lett volna, ha a fejezeteket inkább az olvasót segítő címekkel látta volna el. Üdvözlendő azonban, hogy a cikkek közötti utalások rendszere nagyban segíti a tájékozódást. A kapcsolatokkal nem csak az öt fejezet által felkínált rendben olvashatók a tanulmányok, hanem egymás között ugrálva is. A cikkek elsősorban műelemzésekkel foglalkoznak, és közülük csupán kettő (Ipiapacs, Kétnyelvű irodalom?) tesz kísérletet általánosabb jelenségek vizsgálatára. A szerzői névhasználat és a kétnyelvűség problémájának szentelt írások azonban nem az őket megillető első, hanem a második tematikai egységbe kerültek, annak ellenére, hogy a kétnyelvűség jelentőségét már az Előszó is hangsúlyozza (8). A cikkek felvetései mögött egy, az egész kötetre érvényesíthető értelmezési keret sejlik fel. Hermann azonban nem élt ezzel a lehetőséggel, és az első blokk a felvilágosodás korának műveit elemző írásokat tartalmazza. A második blokk így csupán felvezeti a harmadik egységben szereplő, döntően a Kisfaludy-testvérek és Csokonai műveiről szóló írásokat.

Szerzői névhasználat: Hermann Zoltán az Ipiapacs című fejezetben abból indul ki, hogy a pszeudonímia és az anonímia a szentimentalizmus diskurzusának „központi alakzatai” (67). Lényeges az a főként kanonizált, népszerű német és magyar nyelvű szépirodalmi művek alapján tett megállapítása, hogy a névtelenség vagy az álnévhasználat elsődlegesen az első kiadásokat jellemzi, és az újabbakon már feltűnhet a szerző neve (67). Megállapítása helytállónak bizonyul, de kilépve a litterae értelmében vett irodalom területére, már más törvényszerűségeket figyelhetünk meg. Például a kritikai szövegek újraközlését a kibontakozó irodalmi piac kevésbé tartotta fontosnak, így ezek kisebb eséllyel jelentek meg újra. A szerző nevének elrejtése „rejtvény- vagy titokfejtésre szólítja föl a befogadót” (72). A titok azonban szertefoszlik, amikor a műveket újra kiadják. Hermann zárásként a következő inspiráló kérdést teszi fel: „mi történik akkor, ha a szerző (lírai) hősének álnevét használja?” (73). Kisfaludy Kesergő szerelmének első kiadása névhasználati szempontból a vizsgált korpusz speciális esete, ugyanis itt az író lírai hősének nevét, a Himfyt használja szerzői névként (73). Erre a szűkebb csoportra is jellemző, hogy az író elismeri művének. Hermann ezt a problémát fejti ki „A’ kietlen magánosság Elyziom lelkemnek…”: Kisfaludy Sándor és Himfy’ szerelmei című fejezetben, ahol a szóban forgó kötet második kiadása már az író nemesi névével jelent meg az olvasói igények változásai és a kalózkiadások hatására (132–133).

A Csokonai Lilla-dalairól írt tanulmányban („…az élet nem Román és a’ Román nem élet…”, avagy Vitéz Mihály gyötrelmei) kiemelte, hogy a szerző Himfyhez hasonló névhasználati gyakorlatot alkalmazott. Ezek alapján „az olvasó már a szerzői név alapján azonosíthatja a versekben megszólaló hangot, »Vitéz«-t” (108). Ez az összemosás annak köszönhető, hogy a befogadók rendszerint figyelmen kívül hagyják a szerző olvasási ajánlatát, és a referencialitást kereső befogadásmód alapján a verseket valós szerelmi regényként és nem „érzékeny pillanatképekként” olvassák (108). Hermann Zoltán a Lilla-szerelem egyes motívumait felfedezi Kazinczy Ferenc Bácsmegyeijében, amiből arra következtet, hogy a Csokonai-kultusz pretextusként használta annak egyes elemeit. (113-124)

Hermann az „Abstract vulgarizmus?”: Kisfaludy Károly népdalairól című tanulmányában nem érvényesíti a szerzői névhasználat elemzésében rejlő lehetőségeket, pedig a bevezető utal arra, hogy az 1829-re szóló Aurorában Kisfaludy Károly Szalai Benjámin néven adta ki népdalait. A névhasználat okainak vizsgálatával egy új érvvel bizonyíthatta volna Kisfaludy fokozatos enyhülését a népdalok irányába. Hermann ennek ívét ugyanis alaposan megrajzolta onnantól fogva, hogy Kisfaludy 1823-ban még elutasította a népdalok közlését, egészen odáig, hogy az 1828-ra és az 1829-re kiadott Aurorákban már közölt népdalokat is. Kisfaludy névhasználatához, szerkesztői gyakorlatához és a népdalhoz való viszonyáról elmondható, hogy míg népdalcsokrát óvatosságból álnévvel jelentette meg, addig Vitkovics Mihály és Virág Benedek hasonló szövegeit szerzőjük feltüntetésével látta el. A népies regiszterhez tartozó szövegek álneves közlése lehetővé tette számára, hogy ezen a stílusszinten költői imázsa veszélyeztetése nélkül alkothasson. A tanulmány izgalmas megállapításokra jut a népiesség eredete kapcsán is. Hermann, elfogadva Toldy Ferenc álláspontját, amelyet Kisfaludy Károly verseinek 1858-as kiadásában fogalmazott meg, a népdalokat Virágék szövegeivel együtt a népiesség korszakhatáraként jelölte meg. Mindez ellentmond a népiesség Erdélyi és Horváth János által kidolgozott koncepcióinak, amelyek a kezdetet Petőfihez kötötték. Ezzel érezhetően felértékelődik az 1820-as évek jelentősége, ugyanis ekkor indítja el az „elit” a „szépirodalmi népdal imitációs bázisát érintő” szelekcióját (185). Hermann hangsúlyozza, hogy a népies műköltészet történetére nem úgy kell tekintetni, mint az „autentikus paraszti hagyományokra való rátalálás” folyamatára, hanem sokkal inkább úgy, mintha az az „imitációs bázis leszűkítésének” eseménysora lenne. Ebben Kisfaludy népdalai egy hagyomány utolsó stációjaként érthetők, amelyet majd felvált a Petőfi-féle népdalértelmezés (185–188).

Kétnyelvűség: Hermann Kétnyelvű irodalom? című cikkében rámutatott, hogy a nemzeti irodalmak narratíváiban nem jelenik meg kellő súllyal az a tény, hogy a 18–19. század fordulójának honi irodalmi és kulturális közege többnyelvű volt. Különösen jelentős ebben az időszakban a hazai németség szerepe, amely nemcsak tekintélyes olvasóközönséget és piacot jelentett, de ők tartották kezükben a könyvipart is. A magyar írók ebben a közegben igyekeztek változást elérni: érdekeltté tenni a németeket, hogy az ő írásaikat olvassák. A németek a magyar literatúra iránt csak „lokális, nemzeti tematikája miatt” érdeklődtek, és az 1840-es évekig a magyar irodalmat csak presztízsből fogyasztották. Hermann kiemelte, hogy a németeknek jelentős szerepük volt, mivel jelenlétük és igényeik magukkal hozták az irodalmi és esztétikai tájékozódás irányát meghatározó németországi tudást is (82–83). A tanulmánykötetben több olyan cikket is találunk, amelyek pontosan ezeket a téziseket támasztják alá.

Ezt példázza a Violák című fejezet is, amelynek középpontjába Hermann Zoltán J. G. Jacobi 1783-ban megjelent Nach einem alten Lied című versét állította. A dal népies hangvétele, énekelhetősége miatt népszerűvé vált Európában, sőt két korabeli magyar fordítása (Ráday: Mezei dal. Ösz-tájban, 1792; Szentjóbi Szabó László: A’ Poëta, 1787) is megjelent. Hermann szerint a fordítások rámutatnak arra, hogy a korabeli magyar írók közvetlen és alapos ismeretekkel bírtak a német líráról és líraesztétikáról, hiszen ezeket a legújabb olvasásesztétikai megfontolásoknak megfelelően dolgozták ki (32–33). Egy másik, a kétnyelvűségből fakadó esztétikai meghatározottságokat igazoló tanulmány Ányos Pál szentimentalizmusának árnyalására vállalkozik (Ányosról és a Gráciákról). Hermann meggyőzően igazolja, hogy Ányos líráját nemcsak az érzékenység, hanem a wielandi esztétikán alapuló szépség és grácia fogalmai is meghatározták (34–51).

Összegezve, a tanulmánykötet inspiráló, többek között a szerzői névhasználatra, a kétnyelvűségre és a kulturális transzfer jelentőségére figyelő, olvasásesztétikai, közköltészeti nézőpontokat, illetve módszertani megfontolásokat érvényesítő tanulmányokat közöl. Véleményem szerint a kötet itt elemzett szövegeiben benne rejlik egy jól funkcionáló kismonográfia lehetősége is. Ennek elmaradása azonban semmit sem von le a kötet értékéből, amely a felvetett problémák továbbgondolására készteti az olvasót.

Summary

The volume presents a selection of Zoltán Hermann’s papers and essays, published between 2002 and 2015. Focusing on the patterns of Hungarian sentimentalism and romanticism in the 18th and 19th centuries, Hermann employs different methods and aspects. Some of Hermann’s papers examine the adaptation of pseudonymisation. According to Hermann, a special case of pseudonymisation is when the author uses the name of a lyrical hero as the author’s name (for example, Sándor Kisfaludy’s Himfy). Other papers examine the bilingual reading public of Hungary at the turn of the 18th and 19th centuries. Hermann primarily focuses on the German reading public, who dominated the literary market and book publishing in the kingdom at the time. The translations of J. G. Jacobi’s song Nach einem alten Lied by baron Gedeon Ráday and László Szentjóbi Szabó are examples that demonstrate up-to-date knowledge of German lyrics, as well as that of criticism and the aesthetics of reading.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?