Wirágh András írása Szénási Zoltán könyvéről

február 27th, 2019 § 0 comments

recenzió

Szénási Zoltán. Néma várostrom: Népnemzeti tradicionalizmus és konzervatív kritika a magyar irodalmi modernség kontextusában 1920 előtt. Irodalomtudomány és kritika. Budapest: Universitas Kiadó, 2018.

Ritkán találkozni olyan valóban értékes szakmunkával, amely a Nyugat – akár látensnek vélt – jelentőségét ne a folyóiratra irányított fókuszból próbálná megerősíteni, releváns rákérdezéssel próbára tenni, vagy akár megkérdőjelezni. A modern magyar irodalom intézményesülés-történetének elmesélése elképzelhetetlen a Nyugat említése nélkül, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség a korszak (tágabb értelemben a századforduló, szűkebb értelemben az 1908 és 1920 közötti időszak) komplett diskurzusrendszerének feltérképezésére, akár olyan áron, hogy a folyóirat az adott megfigyelői pozíciónak csak a perifériáján foglaljon helyet. Túlzás lenne azt állítani, hogy Szénási Zoltán Néma várostrom című tanulmánygyűjteményében a Nyugat periférikus pozíciót töltene be, de az jól látható, hogy a szerző által választott narratívában a folyóirat elsősorban beágyazottságában válik diskurzusteremtő instanciává.

Az irodalomtörténet vonatkozó „nagyelbeszéléseiben” gyakorta az 1890-ben elinduló A Hét, az 1908 előtt alapított rövid életű, a Nyugat előfutárainak is tekinthető lapok (a Magyar Géniusztól a Jövendőn át a Szerdáig), illetve az ezekben jelentkező újabb írógeneráció szövegei jelképezik a modernség sarokköveit, miközben az 1908 utáni időszak tárgyalásában általában az a modern–konzervatív oppozíció szolgál sorvezetőként a korabeli irodalmi erőtér leírásához, amelyre a következő évtizedek hasonló fogalompárjai is kényelmesen ráépíthetők. A Néma várostrom szövegei ezzel szemben az első látásra modernséggel nem gyanúsítható kontextus „modernségére”, a már a Nyugat előtt megszülető „Nyugat-ellenes” argumentációs- és fogalomkészletre, az események és személyek kettős természetére, a klerikális oldal olykor radikálisan eltérő árnyalataira, egyszóval az irodalmi mező „eredendő” megosztottságára, illetve az 1908 utáni súlypont-áthelyeződések izgalmas részleteire hívják fel a figyelmet. Noha Szénási nem szentel külön figyelmet a tradicionalisták és a konzervatívok időszaki kiadványainak, legalábbis a Magyar Figyelőről szóló hiánypótló írást leszámítva, az Alkotmány című napilap, illetve az Élet és Magyar Szemle című folyóiratok, továbbá az ezekben megjelenő, jó szemmel kiválasztott írások megemlítése-elemzése jóvoltából tulajdonképpen a Néma várostrom is besorolható a századfordulós időszaki sajtó jelentőségére reflektáló, az ezekkel való foglalatoskodás felé implicit felhívást intéző ezredfordulós szakmunkák sorába.

A könyv tizennégy „fejezetből” áll. A bevezető fejezet Mannheim Károly nyomán különbözteti meg a – maradibbnak tűnő, de pl. az asszimiláció tekintetében megengedőbb jellegű – tradicionalizmust (Gyulai, Beöthy, Rákosi Jenő) a konzervativizmustól (Horváth János, Szekfű). Szénási elgondolásában a modern konzervativizmus a korábbiaknál differenciáltabb formában, a „modernséghez képest utólagos”, „válaszjellegű” diskurzusként tarthat számot fokozottabb érdeklődésre (14). Ezt követően a tradicionalista irodalomkritika 1906 (Ady Új versek című kötetének megjelenése) előtti „szemléletmódjához” többek között Rákosi 1889-es Modern esztétika című írása segítségével kerülhetünk közelebb. Míg A magyar irodalom kis-tükréről (Beöthy) szóló rész felfogható a kötet narratívája folytatásaként is, addig A vén cigány 19. századi recepcióját és Nyugat általi újrakanonizációját elemző írás látszólag megakasztja a történetet, de tételmondata („A Nyugat modernsége […] nem a tradíció radikális tagadására, hanem inkább annak átrendezhetőségére, újraírhatóságára épült”, 56.) a későbbi argumentációban nyer komoly jelentőséget. Az irodalmi modernség vallásfelekezeti recepciója Magyarországon 1920 előtt címet viselő, szélesebb kontextust érintő, egy jól körülírható esemény helyett inkább egy jelenség-komplexum megértésére törekedő második „felvezető” tanulmány pedig a protestáns és katolikus egyház modernségre adott reakcióit veszi sorra. Szénási külön-külön elemzést szentel Ady 1908 előtti recepciójának, a Nyugat, illetve a két Holnap-antológia fogadtatásának, önálló fejezet szól Horváth Jánosról, majd a korábban „modernizációs kísérletnek” (17) nevezett Magyar Figyelő című folyóirat világháború előtti első négy évfolyamáról, illetve az Ady és Rákosi Jenő közötti csörtéről. A kötet két utolsó szövege, a Babits konzervativizmusával, illetve Szekfű Három nemzedékével foglalkozó tanulmányok szintén a korábbiakban már fel-felvillantott, de itt részletesebben tárgyalt témákkal (avantgárd, antiszemitizmus, asszimiláció) gazdagítják a narratívát. Szénási elbeszélésében így jutunk el a paradigmatikus, az irodalmi intézményrendszert „újrahuzalozó” 1920-as eseményekig.

Noha ezt a narratívát egy tanulmánykötet írásai során ismerhetjük meg, a Néma várostromot szerzője egy gazdagabb és következetesebb keresztutalás-rendszer beépítésével könnyedén monográfiává alakíthatta volna. A kötet erős koherenciáját ennek segítségével fordíthatta volna át egy súlyosabb argumentációval bíró, egységesebb koncepciót tükröző munkává anélkül, hogy írásainak tagadhatatlan összértéke akár kissé is csorbult volna.

Szénási elemzései kritikatörténeti alapokra helyeződnek, már csak azért is, mert igencsak nehezen tűnnek összeegyeztethetőnek Beöthyék alapvetően politikai-ideológiai előfeltevéseken nyugvó kanonizációs stratégiái az „új irodalom” képviselői által alkalmazott poétikai alapú sémákkal. A szoros szövegolvasás módszerét háttérbe szorító, de teljességgel nem mellőző tanulmányok részletesen feltárják Gyulai vagy Beöthy szigorúan alkalmazott prekoncepcióinak eredetét, a közösség- és nemzetszempontú irodalomfelfogás 19. századi kialakulásának fontosabb fordulópontjait, miközben az értelmezések során azok a formai jegyek vagy közhelyek kerülnek a középpontba, amelyeket ellenkező előjellel mindkét, vagy – a tradicionalizmust élesen elkülönítve – mindhárom radikálisan eltérő értelmezői közösség zászlójára tűzött.  Említhető itt például a falu–város ellentét, amely egy 1897-es Lamperth Géza-verseskötet egyidejű recepciójának tanulságai alapján nem csupán a Beöthy és Ignotus közötti (további magyarázatot nem igénylő) ellentétre, hanem a népnemzeti iskolán belüli törésre is érdekes bizonyítékokat szolgáltat (24–25).

A névmutatóban hibásan Ignotus Pálként jelzett Ignotus mellett a kötet leggyakrabban hivatkozott szerzője Ady Endre. Miközben Szénási konzekvensen a „népnemzetiek” szemszögéből próbálja rekonstruálni a – szerintük – transzgresszív Ady-jelenséget, kitér az Új versekkel az évekkel későbbi csatározásokat megalapozó szerző tudatos brandépítési sajátosságaira, valamint azokra a reflexiókra is, amelyek a „saját szekértáborból” eredeztethetők, de az „ellentábor” szólamaiban is felbukkantak. Minderre tökéletesen rímel az Ady-epigonként kezelt Gyóni Gézával kapcsolatos, Rákosi Jenő irányította provokatív „marketing” természetrajza, ráadásul, mint megtudjuk, maga Gyóni is az Ady-jelenséghez szorosan kapcsolódó, alapvetően negatív reflexiókhoz nyúlt, amikor mesterét dicsőítő frázisokat keresett (158). És egy további példa: Babitsnak A Tett ellenében íródott szövegében Szénási szerint a népnemzeti tradicionalizmus paneljei köszönnek vissza (172).

Mindenfajta mérlegelés helyett (hiszen – bár nagy téttel bíró aktusról van szó – ellentétes ideológiai alapokra helyezkedő, kiengesztelhetetlenül ambivalens szólamok morajlanak a Néma várostrom vizsgálati tárgyában, szövegkorpuszában) Szénási figyelme az átlépésekre, illetve a finom áthajlásokra irányul: „Éppen az 1908–1909-es évek vitái mutatják: az itt említett értelmiségi szerepfelfogásoktól sem független közösségi pozíciók közel sem véglegesen rögzítettek, a két csoport közötti határok ekkor, s még később is átjárhatóak voltak” (113). Ennek kapcsán éppen úgy felemlegethető a Holnap-antológiát a Nyugatból kritizáló Kemény Simon, mint az antológiákból a „rájátszás” során kikerülő Oláh Gábor, illetve (újból) Ady Endre személye, akit a konzervatívoktól a Milotay-féle szélsőjobboldaliakon át több véleményformáló csoport is ki akart sajátítani magának, leválasztva őt az „egyértelműen elítélhető” holnapos-nyugatos közegtől. A kötet egyik komoly érdeme, hogy megpróbálja felmérni, és amennyire tőle telik, kordába szorítva reprezentálni a divergens szólamokat, minduntalan (néha talán túlzottan sokszor) ismételve a közegek közötti átjárások korabeli lehetőségét.

Horváth János 1913-ban adta volna közre kötetben az elmúlt öt évben született írásait, amely terv végül azért hiúsult meg, mert Horváth a szerkesztők akarata ellenére nem volt hajlandó katolikus szerzőkről szóló írásaival kiegészíteni (kiegyensúlyozni) a többnyire az új nemzedékkel foglalkozó tanulmányokat tartalmazó kötetet. Amellett, hogy mindez szintúgy bizonyítékot szolgáltat az irodalomtörténész – ortodox maradiságot meghaladó – modern konzervativizmusára, fontos emlékeztetni a kötet tervezett előszavában szereplő, Szénási kötetében a cím rangjára emelkedett jelzős szerkezetre, amely Horváth szerint arra utal, hogy „konzervatívek és modernek” között a „harci készülődéseket” követően már évek óta állóháború zajlik, ebben pedig a konzervatívok felelőssége is felvethető. A Néma várostrom az állóháború anatómiáját tárja fel, igaz, a tradicionalista fél erőteljes bevonásával Horváth helyzetértékelésének újragondolására is késztet.

Bár a kötet címében foglalt jelzős szerkezet hallatán tehát nem feltétlenül a dinamizmusra asszociálnánk, Szénási mértéktartó és ökonomikus helyzetrajzait olvasva könnyen túlléphetünk a századforduló irodalmi viszonyait népmesei köntösbe burkoló, stabilan egyoldalú narratívákon, miszerint a Nyugattal kapcsolatos disputák pusztán a „maradi öregek” és a „hagyományt felforgató fiatalok” nyílt küzdelmével, jók és rosszak összecsapásával lennének leírhatóak. A Néma várostrom írásai minduntalan sikeresen vonják kérdőre a modern–konzervatív ellentét relevanciáját, már csak azért is, mert vizsgálati terepük túlmutat a szoros értelemben vett irodalmi diskurzusokon: a Magyar Figyelőben gyakorta felszólaló ex-, illetve leendő (1903–1905, 1913–1917) miniszterelnök, Tisza István a politikai autoritás véleményformáló erejéről, a Szekfű-féle hanyatlástörténet példája irodalom és történelem vélt vagy valós szoros viszonyáról ad tanúbizonyságot.

Ismeretes, hogy az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetében új irodalomtörténeti szintézis készül. Szénási már tanulmánynak beillő előszava első bekezdésében párbeszédbe hozza a Hites Sándortól származó 19. századi kötetkoncepciót, valamint a 20. századi kötetkoncepciót meghatározó „többarcú modernség” Matei Calinescutól származó képletét, miközben a legtöbb írásában hivatkozik munkatársai (pl. Rákai Orsolya, Angyalosi Gergely, Kappanyos András, Tverdota György) vonatkozó tanulmányaira és monográfiáira, legyen szó avantgárdról vagy éppen hagyományőrzés és modernség viszonyáról. Ebből következően a Néma várostrom tulajdonképpen az akadémiai irodalomtörténet egyes részmunkálatai kidolgozott foglalatának, mikronarratívájának is tekinthető. Néhány helyen maga a szerző utal az ismertetett jelenségek „második felvonására”, nevezetesen a konzervatív irodalomszemlélet két világháború közötti térhódítására, amely talán a kötetben foglaltnál is kényesebbnek tekinthető. Jelen kötet ismeretében az 1920 utáni történet egyes epizódjainak feldolgozására bizonyosan egy jól használható eszköztár birtokában lehet majd rákanyarodni.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet
posztdoktori ösztöndíjas tudományos munkatársa

Summary

Zoltán Szénási’s volume Silent siege. National traditionalism and conservative criticism in the context of Hungarian Modernism before 1920 contains papers about the system of Hungarian literary institution of the fin de siècle. Szénási argues that well-known conservative theories and interpretative schemes partly came from the heritage of traditionalism, while conservativism can be understood as a definitely modern counterreaction against the modernism of the journal Nyugat (’West’) and the Holnap (‘Tomorrow’)-anthologies. The author focuses on the different levels of contemporary discourses and themes such as catholicism, assimilation or avantgarde, deconstructing the rigid opposition of modernism and conservativism. The main characters of the volume are Endre Ady, the ideologic leader of the group of Nyugat-poets as well as conservative thinkers and characters supported by the conservative and/or traditionalist sides (for example poets Mihály Szabolcska or Géza Gyóni). Silent siege is a collection of papers elaborated while working on the new academic literary history written by the Institute for Literary Studies, Research Centre for the Humanities part of the Hungarian Academy of Sciences.

Tagged , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?