Megkésett recenzió – Petneházi Gábor írása

február 5th, 2019 § 0 comments

recenzió

Johannes Bocatius. Hungaroteutomachia vel colloquium de bello nunc inter Caesareos et Hungaros excitato – Magyarnémetharc avagy beszélgetés a császáriak és magyarok között most fellángolt háborúról. Szerk. Kees Teszelszky és Tóth Gergely. Budapest: ELTE–BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszéke, Transylvania Emlékeiért Tudományos Egyesület, 2014.

A magyarországi kora újkori tanulmányok doyenne-ének, a 2014 végén elhunyt R. Várkonyi Ágnesnek talán az utolsó nagy vállalkozása az a 2010 és 2014 között vezetése alatt működő OTKA-projekt volt, amely Magyarország európai jelenlétét és beágyazottságát vizsgálta a XVI–XVII. században (Magyarország a kora újkori Európában, NK 81948), azzal a távlati céllal, hogy a hazai és európai kulturális, politikai, diplomáciai, stb. kapcsolatokra koncentráló kutatások révén a Magyarország helyén a tudományos világ térképein hozzávetőlegesen Mohács után megnyíló űrt ha nem is betölteni, de legalább csökkenteni lehessen. E cél jegyében a projektben számos publikáció született, közülük is első helyen kell megemlíteni a Cambridge Scholarsnál 2014-ben megjelent háromkötetes angol nyelvű tanulmánygyűjteményt,[1] amely a megelőző évtized korszakra vonatkozó legfontosabb hazai kutatási eredményeit foglalta össze és tette közzé a kurrens nemzetközi tudományos trendeket és szempontokat tükröző felosztásban. Az összegzésen túl a résztvevő kutatók természetesen komoly forrásfeltáró munkát is folytattak, amelynek eredményeit részben további tanulmánykötetekben, részben pedig kisebb monografikus művekben publikálták. Ez utóbbiak közül hármat érdemes kiemelni: az Almási Gábor által szerkesztett, fordított és bevezető tanulmánnyal ellátott, titokzatos Bethlen-ellenes röpiratot, a Secretissima instructiót, amelyet más helyen éppen e sorok írója ismertetett korábban;[2] Szenci Molnár Albert több szempontból is páratlan, 2012-ben előkerült egylapos nyomtatványát, az Igaz vallás portréját, amelyhez Kees Teszelszky írt a mű létrejöttéről és a XVII. század elejének holland–magyar kapcsolatairól revelatív információkat közlő tanulmányokat;[3] illetve harmadikként azt a kiadványt, amely jelenlegi írás témája, s a projekt címében jelzett problematikának túlzás nélkül az egyik kulcsszövegét, Bocatius Hungaroteutomachiáját rejti magában.

A  kötetet jegyző szerzőpáros, Kees Teszelszky és Tóth Gergely egy olyan mű kiadására és kommentálására vállalkoztak, aminek kihagyása az egyébként mintaszerű Bocatius-életműkiadásból[4] az azt gondozó Csonka Ferenc nehezen érthető tévedéseként értékelhető: a Hungaroteutomachia bécsi példányának létezése (a Magyar Országgyűlési Emlékek XI. kötetének hála)[5] a millennium kora óta ismert tény, kiadásának, sőt említésének mellőzését pedig sem a sorozatot szerkesztő Károlyi Árpád elmarasztaló és téves ítélete, sem Bocatius saját, a művel kapcsolatos ellentmondásos nyilatkozatai nem magyarázzák meg kielégítően. A mű szempontjából ugyanakkor talán még jobb is, hogy így történt, hiszen az életműkiadás óta az eddig csak a már említett bécsi példányból ismert dialógus további két kézirata is előkerült München, illetve a piemonti Biella kézirattáraiból Zászkaliczky Mártonnak és Kruppa Tamásnak hála, ráadásul a diszkurzív tér is sokkal inkább elő lett készítve a Hungaroteutomachia színre lépéséhez, mint ahogyan az 1990-es években volt, köszönhetően a Bocskai-korszakkal kapcsolatos tudományos kutatások ezredfordulót követő felélénkülésének.

A kerettörténet eddig is ismert volt: Bocatius 1605 végén Bocskai megbízásából indult a Német Birodalomba, abból a célból, hogy a pfalzi, a szász, valamint a brandenburgi választóval találkozzon, azokkal a német világi és egyben protestáns fejedelmekkel tehát, akik megnyerésétől a felkelés avagy rendi mozgalom nemzetközi elismerését, illetve előnyösebb alkupozíciók kialakítását remélhette a bécsi udvarral folytatott tárgyalásokon. A sziléziai (félig német, félig szorb) származású, ám 1598-ban magyar nemességet szerzett kassai bíró tökéletes jelölt volt a feladatra: urához lojális, művelt, több nyelven gond nélkül kommunikáló, ráadásul a felkelés propaganda-iratainak is az egyik fontos és állandó szerzője, aki küldetése során tehát a magyar rendi mozgalom álláspontját mindig az adott fogadó-környezethez igazítva, ám annak lényegéből semmit nem elhagyva s egyszersmind kellő meggyőző erővel adhatta volna elő. Erre azonban mindössze Heidelbergben adódott lehetősége, 1606 februárjában ugyanis a wolfenbütteli hercegséghez tartozó Northeim városában lefogták, majd némi huzavonát követően kiadták a Habsburg-udvar képviselőinek, akik prágai fogságába szállították, ahonnan csak öt év után – az utókor által meglehetősen romantikusra színezett körülmények között – sikerült megszöknie. Elfogatásakor poggyászát elkobozták, a prágai börtönben pedig kínvallatásnak is alávetették. Mindkét eseményről jegyzőkönyv készült, s ebből is tudjuk, hogy több más irattal együtt a Hungaroteutomachia című kézirat is a birtokában volt, aminek szerzőségét azonban vallomásában csak részlegesen ismerte be, illetve a szabadulása után írt, szintén kéziratban maradt visszaemlékezésében már következetesen tagadta, hogy a műhöz bármi köze lett volna.

A címével és fő üzenetével is a homéroszi Békaegérharcra utaló mű lényegében három dialógus, három egymást követő napon folytatott, időnként igen durva hangvételű beszélgetés a Magyar és Német elnevezésű szereplők között, akik mellett afféle szekundánsként időnként az egyik oldalon az Erdélyi és a Török, a másik oldalon pedig az Olasz és a Lengyel is szóhoz jut. A kétszer hármas felosztás látszólagos kiegyensúlyozottságát lényegében az Olasz szereplő borítja fel: a Német helyett többször ő veszi át a Magyarral szemben a polémiát, sőt emennél sokkal radikálisabb véleménye szerint a magyarok a törvényes uralkodó elleni lázadásukkal, továbbá eretnekségükkel rászolgáltak arra, hogy kiirtsák őket, az országukat pedig a dinasztiához hű telepesekkel népesítsék be. A nyilvánvalóan túlzó álláspontnak van korabeli párhuzama,[6] okkal feltételezhető tehát, hogy a magyar közvéleményben valóban élt egy ilyen félelem, másrészről pedig rávilágít a dialógus fő mondanivalójára: a magyar–német harcból profitáló nevető harmadik nagyobb eséllyel nem a török birodalom, hanem az erőszakos ellenreformáció érdekében szövetségre lépett pápaság és császárság. A felkelésünk nem csupán jogszerű tehát – szólt a Bocatius által vitt üzenet a német protestáns rendekhez – de egyben a ti érdeketeket is szolgálja, mert ahogyan a török ellenében pajzsotok voltunk mind ez idáig, úgy leszünk szövetségesetek az ellenreformációval szemben is.

A kötet erénye az akkurátus és igényes szöveg, a BSMRAe szövegkiadási elveinek megfelelő kritikai apparátus és tárgyi jegyzetek, ami mind Tóth Gergely munkáját dicséri. Ugyanő készítette el a három dialógus, valamint az ezeket bevezető, illetve lezáró, a magyar koronáról, a magyar nemzetről, Bocskairól és a vallásról szóló, továbbá a jezsuiták ellenében íródott epigrammák pontos és szöveghű fordítását is. A verseket magyarul is metrumban közli, a dialógusban pedig igyekezett visszaadni az eredeti polemikus hangvételt, az erasmusi adagiumokkal sűrűn fűszerezett, csípősen szatirikus stílust, ami többnyire sikerült is neki, csupán néhány helyen lett kissé talán nehézkesebb a szöveg a kelleténél, de ez egy nem is készre kidolgozott, kéziratban maradt mű esetében szinte már nem is felróható. A magyar szöveg tehát a latinhoz hasonlóan igényes és pontos, a modern kor követelményeinek megfelelően jegyzetelt, amit az olvasó nem csupán haszonnal, de élvezettel is forgathat.

A latin–magyar szövegközlés a 121–221 oldalak között helyezkedik el, ami előtt bevezetés gyanánt a két szerkesztő egy-egy tanulmányát olvashatjuk magyarul és angolul. E kétnyelvűség nagyon komoly pozitívuma a kötetnek, mindenképpen fontos lépés afelé, hogy a mű, illetve általában a Bocskai-felkelés nemzetközi propaganda-tevékenysége a nemzetközi tudományos diskurzusba is bekerüljön.

Az első, rövidebb tanulmányt Tóth Gergely jegyzi Szerzőség, szöveghagyomány, a kiadás elvei és felépítése címmel (magyarul: 7–23; angolul: 23–39). Ebben lényegében tisztázza, hogy miért egyértelmű Bocatius szerzősége (a hat érvből talán a legfontosabb az egységes stílus, a Bocatius által más írásaiban is alkalmazott fordulatok, kedvenc kifejezések, erasmusi adagiumok rendkívül nagy száma), röviden kitér az egyébként csak a müncheni kéziratból ismert kísérő versek jelentőségére, illetve ismerteti a szöveghagyományt, a három kézirat lehetséges egymáshoz való viszonyát, keletkezési idejét (a szöveg alapján a terminus ante quem Bocatius elfogása, 1606. február 26, a terminus post quem pedig V. Pál pápa beiktatása, 1605. május 19), valamint a kiadás elveiről és felépítéséről szólva megemlíti azokat a legfontosabb iratokat – a szerencsi kiáltványt, A Hungariae gentis excusatio című írást, és ezek egy olasz változatát –, amelyekkel a Hungaroteutomachia a legszorosabb rokonságot mutatja (az azonos helyeket a szöveghez fűzött jegyzetekben közli), s amelyekről kijelenti, hogy „nagy valószínűséggel ezeknek is Bocatius a szerzője, de legalábbis az Excusationak.” (20)

A Kees Teszelszky által írt második bevezető tanulmány (A Hungaroteutomachia és a magyar Szent Korona. Magyarul: 39–79; angolul: 79–121), bár az előző terjedelmének több mint kétszerese, mégis számos ponton elnagyolt, bizonytalan, illetve koncepciójában és felépítésében sem tűnik kellőképpen átgondoltnak, ezért kell bővebben kitérnünk rá.

Tanulmánya elején Teszelszky lényegében a Tóth Gergely által elejtett fonalat próbálja felvenni és a szöveg és kéziratok keletkezéstörténetéhez, a korábbi szakirodalomban a Hungaroteutomachiával kapcsolatos elképzelésekhez, Bocatius küldetéséhez, a műfajiság kérdéséhez próbál meg adalékokat közölni. Némi zavart kelt az olvasóban a kijelentése, mely szerint a mű mindhárom kézirata ugyanattól a kéztől, név szerint Bocatius személyi titkárától, Johannes Teuffeltől származna (43), különösen annak fényében, hogy Tóth Gergely (aki a kritikai szöveg megalkotása során bizonyosan behatóbban foglalkozott mindhárom kézirattal) néhány oldallal korábban még három különböző kézről ír (15–17). A tévedés talán apróságnak tűnik, de ha a kéziratok útjának rekonstruálására törekszünk, ahogyan arra ezt követően Kees Teszelszky is kísérletet tesz, akkor mégis fontosnak kell tartanunk. Ettől függetlenül, valószínűnek tűnik a feltételezése, mely szerint a müncheni (a versekkel kiegészített, legteljesebb) példány a pfalzi választónak átadott kézirat lehetett, a bécsi pedig a letartóztatásakor konfiskált példány. A biellai kézirat eredete bizonytalan, lehetséges, hogy mivel (amint azt Tóth Gergely valószínűsíti) az akkori prágai nuncius tulajdonában volt, a bécsi példányról másolták. Teszelszky szerint ezzel szemben „rejtély marad, mikor és hogyan került hozzá (ti. a nunciushoz) a példány.” (44)

A továbbiakban Teszelszky arra próbál választ adni, mi lehetett a Hungaroteumachia írásával Bocatius célja, egyáltalán, vajon kiadásra szánta-e művét, vagy csak kéziratban történő terjesztésre? A kéziratos terjesztés melletti érvként említi, hogy a Bocskai-propaganda legtöbb jelentős dokumentuma kizárólag kéziratos példányokról ismert, bár ez nem zárja ki az esetleges publikálási szándékot (44–45). Ugyanerre utalhatnak (ezt már én jegyzem meg) a dialógus-forma választása, valamint az előhangként illetve epilógusként a szöveghez illesztett epigrammák is. A dialógus műfajáról ír talán a legelnagyoltabban a tanulmány szerzője, egyszerűen átveszi az ezzel kapcsolatban egyedüliként idézett Bodin-mű (Heptaplomeres) modern kiadását bevezető tanulmány műfaji jellegzetességeket összegző megállapítását.[7] Ennél nagyobb hiányosság, hogy Rotterdami Erasmusról mint a dialógus legnagyobb hatású művelőjéről megemlékezik ugyan, de egyrészt kizárólag a Colloquiát említi, a politikai dialógusok ősmintáját jelentő pápaellenes szatírát, a Julius Exclusust kihagyja, másrészt egyáltalán nem tér ki általában az erasmusi stílus szövegre gyakorolt hatására (bár ez pusztán az adagiumok rendkívül nagy számából is könnyen megállapítható), valamint ennek lehetséges következményeire sem. Egyetlen szövegpárhuzamot említ: Szenci Molnár Albert már említett egylapos nyomtatványát, az Igaz vallás portréját, ám ez sem igazán műfaji (miután Szenci Molnár műve rövid, néhány soros allegorikus „kérdezz-felelek”), hanem sokkal inkább konkrét kapcsolatot takar Pieter Brederode holland ágens személyében, akivel Molnár kiváló viszonyban volt, és akivel letartóztatása előtt Bocatius is találkozott Heidelbergben, sőt nagy mennyiségű könyvet, röplapot és egyéb dokumentumot kapott tőle.[8]

Ettől függetlenül mindaz, amit a mű általános jellemzéséről leír, lényegében helytállónak tartható. A könnyen áttekinthető, a szemben álló felek érvrendszerét dialógus-formába rendező szöveggel feltehetően az lehetett Bocatius célja, hogy „egy humoros, intelligens, szellemes és jól felépített ismertetést” adjon a célközönség – a művelt nyugati olvasó – kezébe a magyar helyzetről (50). E megállapításának aztán pár oldallal később, a szöveg tartalmi ismertetése során lényegében ellentmond, amikor azt írja, hogy a mű kifejezetten a diplomáciai küldetés számára készült, és „célközönsége a német fejedelmekből és köreikből került ki” (67). Ezt a következtetést abból a tényből szűri le, hogy a Magyar a vitában Sleidanus (1506–1556) német protestáns történetíróra hivatkozik. Sleidanus ismerete ugyan általánosnak nevezhető a korban (és nem csupán német földön), de Teszelszky itt lényegében arra az álláspontra helyezkedik, hogy Bocatius eleve három példánnyal készült (a három választófejedelemnek tehát), a Münchenben megtalált, eredetileg heidelbergi példány a versekkel pedig, különösen a koronáról szólóval kifejezetten a pfalzi választónak íródott, abból a célból, hogy „IV. Frigyest elgondolkodtassák a magyar trón jövőbeni átvételének lehetőségéről” (73).

A magyar trón pfalzi választónak történő felajánlása mellett Teszelszky másik fontos tézise (amit a tartalmi ismertetés [60–69] előtt illetve azt követően fejt ki), hogy „Magyarország Szent Koronája ősi tradíciójának feltalálása” Bocatiushoz köthető. Itt is némi bizonytalanságban hagyja az olvasót, hogy valóban Bocatius lenne az inventor, vagy csupán szócső, aki a tényleges ideológus Illésházy István nézeteit közvetítette. A koronáról szóló vers kapcsán revideálja a 2009-es monográfiájában[9] kifejtett nézetét, vagyis hogy a Szent Korona-hagyomány megújítása 1608-hoz köthető, ti. azáltal, hogy a versben Bocatius megszemélyesítve szólítja meg a koronát, lényegében ugyanazt teszi, mint Elias Berger vagy Révay Péter néhány évvel később. A koronahagyomány megteremtése tehát – áll tanulmányának végén, „nem II. Mátyás körének köszönhető, hanem Bocskai udvari emberének, Bocatiusnak” (78).

Nyilvánvaló, hogy a korona valóban a korszakban válik politikai szimbólummá, és ennek valóban fontos dokumentuma Bocatius verse, de az is egyértelmű, hogy pontos évszám szerint meghatározni az elmélet megszületését eleve lehetetlen. De talán nem is ez a fontosabb kérdés, inkább az, amit a tanulmány szerzője mindössze megemlít, vagyis hogy milyen motivációk és előképek vezették Bocatius kezét, amikor a dialógust és a kísérő verseket papírra vetette.

„A Hungaroteutomachia születését – írja Teszelszky – számos más, Bocskait és a lázadó magyar rendeket védelmező szöveggel párhuzamosan kell vizsgálnunk” (76). Ennek a korpusznak a vizsgálatáról azonban, akárcsak az ezeket kiváltó, Bocskai ellenében íródott számos röpirat és nyomtatvány elemzéséről teljesen lemond. Ez azért különös, mert maga is társszerzője annak a 2012-ben megjelent monstre-tanulmánynak (amit érdekes módon itt mindössze két alkalommal idéz), ahol e szövegcsoport, a Bocskai-ellenes röplapok tehát és az erre válaszul Bocskai környezetében született írások részletes ismertetése és elemzése olvasható, s amelynek végéről – mintegy zárókőként – már csak a Hungaroteutomachia elemzése hiányzik. A Zászkaliczky Mártonnal együtt jegyzett cikk[10] utolsó jegyzetéből e hiány okát is megtudjuk, ti. a Hungaroteutomachiát magában foglaló müncheni kézirategyüttes éppen a tanulmány írásának idején (2012-ben) került elő. Ugyanitt további fontos források létezéséről is értesülhetünk, így pl. egy drezdai levélgyűjteményről, közte a már említett Excusatio német fordításával.[11] Mindez azért fontos, mert Bocatius poggyászában ezek szerint nemcsak a Hungaroteutomachia rejtőzött, hanem számos egyéb dokumentum is, pl. a választófejedelmekhez írott levelek és egyéb fogalmazványok, amelyek mindenképpen az elsődleges kontextusát jelentik a műnek. E kéziratoknak tehát már a rövid leírása is messzemenő következtetésekre adhatott volna alapot, hiszen lényegében Bocatius diplomáciai küldetésének teljes „portfólióját” jelentik, ráadásul egy olyan forrásegyüttest képeznek, amely egyedülálló a magyar diplomáciatörténetben.

A recenzens egyik szeme tehát sír, a másik meg nevet. Egyrészről van egy mintaszerűen emendált és fordított szövegünk, amely a magyarországi politikai irodalom egyik gyöngyszemét foglalja magában. A hozzáfűzött, részletes tárgyi jegyzeteknek köszönhetően felsejlik az a Bocskai-propaganda által kitermelt szövegkorpusz, amelybe a dialógus közvetlenül illeszkedik, s aminek kimerítő ismertetésére, mint láttuk, egy megelőző tanulmány már sort kerített. Másrészt – megítélésem szerint – a szerkesztők egy komoly lehetőséget szalasztottak el, amikor lemondtak a közvetlen kontextus mélyebb ismertetéséről, ami nélkül ráadásul sokszor csak igen óvatos, bizonytalan, és időnként ellentmondó állításokat tudtak megfogalmazni a mű hátterét, célját és közönségét illetőleg. Minden adott lett volna ugyanis, hogy a Bocskai-propaganda általános jellegzetességeinek bemutatása után a Hungaroteutomachiához kapcsolódóan részletesen feltárják Bocatius németországi küldetését, amely a művet valódi kontextusában láttatta volna. Az így létrejött szövegegyüttes egy valóban modern, a Bocskai-felkelést sok tekintetben új szemszögből bemutató, további kutatásokra ösztönző tudományos teljesítményként kerülhetett volna be a magyar és nemzetközi diskurzusba. A Szent Korona mellett, illetve azt megelőzően tehát, talán többet kellett volna foglalkozni azzal a létező, kutatható és közvetlenül a tárgyhoz kapcsolódó szövegcsoporttal, amelynek a Hungaroteutomachia a tényleges megkoronázását jelenti és amely munkának ráadásul az első fele – az említett 2012-es tanulmány óta – lényegében kompakt egészként már rendelkezésre állt. E komparatív vizsgálatot követően a kora-XVII. századi magyar rendiség politikai gondolkodásának főbb jellegzetességei is (akár a Szent Korona ténylegesen betöltött szerepéről) a jelenleginél jóval élesebb kontúrokkal rajzolódhattak volna ki. Egyúttal arra vonatkozóan is jóval pontosabb és komplexebb ismeretekre tehettünk volna szert, hogy ténylegesen hol volt a helye Magyarországnak a kora újkori Európa politikai térképén.

Kérdés persze, hogy elvárható-e egy ilyen mélységű és komplexitású elemzés egy kritikai szövegkiadástól. Ebben az esetben (véleményem szerint), tekintettel a háttér bonyolultságára és különösen Bocatius missziójának újonnan előkerült németországi forrásaira, ha az egész kontextusra kiterjedő, részletes analízist a rendelkezésre álló időkeretben lehetetlen is lett volna megvalósítani, legalább jelezni kellett volna azokat a konkrét nyitott kérdéseket és azokat a feltárandó forrásokat, amelyek feldolgozása az eljövendő kutatásra vár ugyan, de a Hungaroteutomachia interpretációjának a jelenleginél mindenképpen biztosabb alapját képezhetik.

[1] A Divided Hungary in Europe: Exchanges, Networks, and Representations, 15411699. Vol. I. Ed. Gábor Almási, Study Tours and Intellectual-Religious Relationships. Vol. II. Eds. Szymon Brzeziński and Áron Zarnóczki, Diplomacy, Information Flow and Cultural Exchange. Vol. III. Ed. Kees Teszelszky, The Making and Uses of the Image of Hungary and Transylvania. Newcastle: Cambridge Scholars, 2014.

[2] Almási Gábor, A Secretissima instructio (1620). A kora újkori politikai paradigmaváltás egy Bethlen-kori röpirat tükrében, Budapest: ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszéke, Transylvania Emlékeiért Tudományos Egyesület, 2014; Ismertetése: Irodalomtörténeti Közlemények 118 (2014): 420–423.

[3] Kees Teszelszky, Szenci Molnár Albert elveszettnek hitt Igaz Vallás portréja (1606) avagy holland–flamand–magyar szellemi kapcsolatok a kora újkorban, Budapest: ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszéke, Transylvania Emlékeiért Tudományos Egyesület, 2014.

[4]Ioannes Bocatius, Opera quae exstant omnia. Poetica (1–2), Prosaica (3), edidit Franciscus Csonka, BSMRAe Series Nova XII/1–3, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1990–1992

[5] Magyar Országgyűlési Emlékek XI (1605–1606), szerk. Károlyi Árpád, Budapest: 1899.

[6] Gondolok itt pl. a Somogyi Ambrusnál leírt beszélgetésre Mihály vajda és hű székelye, Hajmágyi István között, valamint Rudolf császár elleni hasonszőrű vádjaira, vö. Bartoniek Emma, Fejezetek a XVI-XVII. századi magyarországi történetírás történetéből, sajtó alá rendezte Ritoók Zsigmondné (Budapest: MTA–ITI, 1975), 312–313.

[7] Jean Bodin, Colloquium of the Seven about Secrets of the Sublime (Colloquium Heptaplomeres de rerum sublimium arcanis abditis), transl. intr. ann. Marion Leathers and Daniels Kuntz (Princeton–London: 1975), xlvii–xlviii.

[8] Ezt az összefüggést ugyanakkor az olvasónak a Hungaroteutomachiában folyamatosan 2013-as évszámmal hivatkozott, de egyébként 2014-es dátummal megjelent Szenci Molnár-tanulmányból kell kihámoznia: Teszelszky, Szenci Molnár Albert elveszettnek…, 62–79.

[9] Kees Teszelszky, Az ismeretlen korona. Jelentések, szimbólumok és nemzeti identitás, Pannonhalma: Bencés Kiadó, 2009.

[10] Kees Teszelszky–Zászkaliczky Márton, „A Bocskai-felkelés és az európai információhálózatok. Hírek, diplomácia és politikai propaganda (1604–1606)”, Aetas 27, 4. sz. (2012): 49–121.

[11] Uo., 118–119, 277. jegyzet.

A szerző az SZTE–BTK Klasszika Filológia és Neolatin Tanszékének tudományos 
munkatársa, az MTA–SZTE Antikvitás és Reneszánsz: források és recepció 
kutatócsoport tagja, valamint az NKFIH K 119234 ill. PD 125180 számú 
támogatott projektek munkatársa ill. vezető kutatója.
A recenzió eredetileg az Obeliscus online folyóirat 
2. számába készült 2016-ban.

Summary

Hungaroteutomachia, a satiric colloquy written in 1605, was the chief opus of a gross package of diplomatic letters and propagandistic manuscripts which was confiscated by Habsburg agents halfway between Heidelberg and Brandenburg. Their author, Johannes Bocatius – having been commissioned to negotiate with the most powerful German protestant leaders to seek their support for the Hungarian estates and their revolt against the Habsburg-government, led by István Bocskai – was arrested. The reviewed book is the first edition of this Latin colloquy, accompanied with proper notes, an elegant Hungarian translation and two studies about the genesis of the text and its different contexts in Hungarian and English. Although text-editor and translator Gergely Tóth’s philological care should be acknowledged, there are insufficiencies in Kees Teszelszky’s study, such as a lack of mentioning or at least listing the other texts, letters and documents included in the above-mentioned manuscript package. The document-package is a unique but still uncovered source for the history of early modern Hungarian political movements and could undoubtedly have been the most evident and immediate context of the Hungaroteutomachia to be analyzed. Instead of this work, Teszelszky tries to give a general overview of the literary and political contexts of the HTM but fails in both cases. Bocatius’ colloquy is definitely an outstanding document of the national stereotypes and political thought of the early modern Hungarian estates, but it still reserves a proper and accurate analysis whereon could be possible to determine the real place of Hungary on the political map of Europe before the Thirty Years’ War.

Tagged , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?