Jeney Éva recenziója

december 12th, 2018 § 0 comments

recenzió

Alexandre Gefen. Réparer le monde: La littérature française face au XXIe siècle. Paris: Editions Corti, 2017.

A könyv gyógyít – kortárs elképzelés? Kortárs mantra? Valószínűleg egyik sem, hiszen szerzőnk is tisztában van azzal, hogy a gondolat, mely szerint a szavak gyógyítanak nemcsak Pascaltól vagy Montaigne-től, de az ókori görögöktől sem idegen. Kétségtelen viszont, hogy az olvasás kortárs hanyatlásának korában a biblio- és az irodalomterápia egyre nagyobb területet hódít meg magának, és egyre több helyen van jelen. Ma már nemcsak beszélnek narratív medicináról, hanem gyakorolják is azt. Vannak orvosok, akik a storytellinget és az elbeszélést kifejezetten gyógyító céllal alkalmazzák. A művészet- és az írásterápia a palliatív hospice és nem-hospice ellátásban is ismeretes. Amikor tehát nincs más mód a gyógyító tevékenységre, marad az irodalom, „az emberi szabadság végső fegyvere”. (A szabadság és a fegyver fogalmainak egymást kizáró jelentéseitől ezúttal tekintsünk el.) Nem kisebb esemény bizonyítja ezt, mint a 2018. április 25-én megnyílt 32. genfi könyvvásár, a Salon du Livre, melynek egyik díszvendége Alexandre Gefen, a CNRS tudományos tanácsadója (directeur de recherche), a Sorbonne oktatója, a fabula.org egyik alapítója volt. Gefennek nemrégiben Réparer le monde. La littérature française face au XXIe siècle [Hozzuk helyre a világot. A francia irodalom arccal a XXI. századnak] címmel jelent meg könyve a José Corti Kiadónál.

Alexandre Gefen a könyv címével Maylis de Kerangal 2014-es sikerkönyvének címére utal vissza (Réparer les vivants [Gyógyítsuk meg az élőket]. Paris: Gallimard, 2014), amely egyetlen nap és egy szívátültetés történetét meséli el az érintett családtagok, orvosok és ápolók életeseményeire összpontosítva, irodalmi rangot adva a témának. (A regényből készült francia filmet nálunk is bemutatták Szívvel-lélekkel címmel a mozikban.) Kerangal regénycíme pedig Csehov cím nélkül fennmaradt, a magyar színpadokon általában Platonov címmel játszott darabjának egyik kulcsmondatát idézi: „Temessük el a holtakat, gyógyítsuk meg az élőket.” Az intertextus tehát a kortárs és népszerű francia irodalomtól (Kerangal regényéből csak Franciaországban négyszázezer példány fogyott) a világirodalom színházi új hullámot nyitó darabjáig terjed – és tovább. Egyértelműen utal arra a jelenségre, amely a kortárs francia irodalom átfogó jellemzője, az irodalom terápiás erényeinek elismerése és a világ meggyógyításának vagy helyrehozatalának igénye, amely olyan, egymástól igencsak eltérő szerzőket helyez egy kalap alá, mint Régine Detambel vagy Emmanuel Carrère, David Foenkinos vagy Annie Ernaux, Antoine Volodine vagy Chloé Delaume. Megmenteni és gondoskodni, kezelni a traumákat és erősíteni az empátia képességét – ezeknek a jellemzőknek köszönhetően valamiféle átfogó kortárs érzékenységről beszélhetünk, amelynek segítségével az irodalom visszanyerte valamikori fontosságát és hasznát, éppen a humaniórák háttérbe szorulásának órájában. Éppen ezért Gefen szívesen idéz rokon gondolkodókat, mint például John Dewey és Richard Shusterman, mivel ő is az irodalomtudomány pragmatikusnak mondható vonalában helyezkedik el, amely, ahelyett, hogy az irodalom elveszített autonóm értéke vagy valamely elsüllyedt irodalmi abszolútum fölött siránkozna, inkább hajlamos és hajlandó újragondolni az irodalom használatának területeit és gyakorlati hatékonyságát. Gefen emlékeztet arra, hogy ez a kortárs francia irodalmat keresztül-kasul átszövő helyrehozó szándék nem más, mint a héber misztika tikkun olam fogalma, amelyet magyarra általában a világ helyreállításának fordítanak, de amely ennél bonyolultabb és jelentésgazdagabb tartalom. (A teljesség legcsekélyebb igénye nélkül: jelenti a várakozást az Örökkévaló birodalmának eljövetelére; a midrási felszólítást a fizikai világ, a rabbinikus vágyat a társadalmi rend megőrzésére; s végül azt a meggyőződést, mely szerint az ember maga képes helyreállítani az isteni tökéletességet.) A kortárs francia irodalom, azaz mintegy háromszáz szerző egy kalap alá helyezésben az irodalom Gefen-féle demokratizálásának gesztusát is üdvözölhetjük. Mert már könyvének első lapjaitól kezdve kiderül, hogy nemcsak a nyomtatott könyvet, nemcsak a „magas” irodalmat veszi figyelembe, hanem az interneten megjelenő blogokat vagy a Wattpaden közölt írásokat is. Szerinte a Wikipédia vagy a közösségi oldalak ékesen szóló bizonyítékai annak, hogy az amatőrök képesek rivalizálni a profikkal és a szakavatott írástudókkal. Ennek a jelenségnek is köszönhető, hogy az irodalom újra élővé lesz, és azt is beláthatjuk, hogy nem könnyű megérteni: az irodalom megosztható azokon a területeken kívül is, amelyekben a társadalmi identifikációt szolgálja.

Ez a szemlélet francia egyetemi körökben kicsit ki is verte a biztosítékot. Azzal vádolták Gefent, hogy tulajdonképpen eltemette az irodalmat. Noha ő csupán annak a 19. században kibontakozott elképzelésnek fordított hátat, amelynek megfelelően az irodalom kizárólag „irodalmi irodalom”, kevesek, az irodalmi arisztokrácia kiváltsága. Irodalomfogalma két irodalmi világ találkozása, a nagy íróké és a populáris irodalomé. A szerző szerint két kérdést kellene megválaszolni, amelyek hosszú ideje foglalkoztatják a szakembereket. Az első, hogy vajon tényleg kommunikáció-e az irodalom, hogy szolgál-e arra, hogy valakihez forduljunk, megoldjunk valamely problémát és közvetlenül a világról szóljunk vagy ellenkezőleg, csupán játék egy eszközzel, amelyet nyelvnek nevezünk. Úgy tűnik, hogy az irodalom egyidejűleg performatív és önmagára irányuló, kontemplatív világ.

Gefen irodalmár a javából. Könyve Wirginia Woolf és Susan Sontag elemző írásainak abban a vonalában is elhelyezhető, amely a betegséget poétikai tapasztalatnak tekinti, az irodalomnak pedig gyógyító erőt és az ellenálló képességek kifejlesztésének hatalmát tulajdonítja. Ugyanakkor a care theory angolszász elméletének vagy Yves Citton a figyelem ökológiájáról szóló munkáinak rokona, amelyek a másikról való gondoskodást és a személyes felelősséget helyezik kutatásaik középpontjába (Yves Citton, Pour une écologie de l’attention [Paris: Seuil, 2014]). Alexandre Gefen azt mutatja be, hogy a kortárs elbeszélések sokasága „a társadalmi világ klinikájának” képe, miközben az egyéni és a közösségi traumák és létbizonytalanságok okozta űröket próbálja betölteni.

A kötet egyúttal az első 21. századi francia irodalomtörténeti kézikönyvnek is tekinthető. Abból indul ki, hogy mintegy harminc éve a biografikus jellegű művek sokasága uralja a francia könyvkiadást, nagyjából olyan mértékben, mint amilyenben az 1970-es években az önkitalálás, az autofikció műfaja terjedt. Ennek a folyamatnak kezdetét a szerző Pierre Michon Kisbetűs életek (fordította Szőcs Imre, Budapest: Gondolat, 2014. Eredeti: Vies minuscules. Paris: Gallimard, 1984) című regényének megjelenésére datálja, amely nyolc valós személy kitalált hagiográfiája, megjelenése óta megkerülhetetlen vonatkozási pontja a francia irodalomnak. A biografikus elbeszélés fogalmát a verstől a nagyregényen keresztül a kortárs utazásirodalom és a dokumentarista fikció műfajáig tágítja a szerző, de idesorolja David Foenkinos 2014-es Charlotte című regényét is, amely az elmúlt évek francia irodalmának igazi sikertörténete: néhány hónap leforgása alatt négyszázezer példány kelt el belőle, elnyerte a Renaudot-díjat, valamint a gimnazisták Goncourt-díját. Dokumentumregény, amely Charlotte Salomonnak, az Auschwitzban 26 évesen meggyilkolt német festőnőnek állít emléket. Az individuális élet Gefen szerint mintegy megszállta a kortárs irodalmat, nem divatja van, hanem inkább bűvöletben tartja azt. A jelenség az önazonosság válságának vagy inkább valamely önazonossági aggodalomnak-szorongásnak felel meg világunkban, amelyben elmosódtak a normatív keretek, és miután nemigen tudjuk, mi határozza meg az egyéni életet, talán bele lehet kapaszkodni az individuális tapasztalatok egyszeriségébe. Ezeknek az élettörténeteknek a funkciója kicsit a sírfeliratokéhoz hasonlatos, visszatérés egy mély antropológiai gyakorlathoz, amely visszaszolgáltatja az irodalomnak az egyén emlékezetét, az egyénét, akit az irodalom rövidebb-hosszabb időre elveszített. Gefen emlékeztet arra, hogy az ókori Rómában a legrettenetesebb szakrális büntetés a damnatio memoriae volt, az emlékezet elátkozása, avagy kitörlése, amely megtiltotta az elátkozott személyre való emlékezést. E büntetés haláluk után érte azokat, akiket a közösség haragja életükben nem sújthatott. A damnatio memoriae, a tárgyi emlékek (szobrok, feliratok) kitörlése, szobrok beolvasztása vagy átalakítása volt és a név eltörlése (konkrét kivakarása a feliratokról). Gefen ezzel az eljárással kapcsolja össze Patrick Modiano Dora Bruder (fordította Röhrig Eszter, Budapest: Vince, 2006. Eredeti: Paris: Gallimard, 1997) című alkotását, melynek lényegeként a név megőrzésének fontosságát említi.

A kortárs szerzők a kissé feledésbe merült, kissé nyomorúságos, egyszóval másodlagos sorsok felé fordulnak, s ha nem, akkor a híres emberek életének rejtett és apró sajátosságai iránt mutatnak érdeklődést. Gefennel szólva nagybetűs életeket írnak kisbetűs sorsokról, avagy kisbetűs sorsokat nagybetűs életekről. A világ változatosságára, a lét törékenységére, a lehetséges marginalitásra humanista figyelem irányul. A jelenkor az irodalomban az új individualizmus és az új humanizmus korának is mondható, amely sok biofikció szerzőjénél nem nélkülözi a vallásos dimenziót sem. Gefen szereti idézni és sokszor idézi Patrick Deville szavait arról, hogy amennyiben mindannyian elmesélnénk három vagy négy személy életét, végül megkapnánk a világ minden emberének élettörténetét. Minden életet érdemes megélni, és egyetlen élet sincs olyannyira sivár, hogy ne volna elbeszélésre méltó.

Alexandre Gefen könyvének nagy erénye, hogy nem értékítéletekben gondolkodik. Sok oldalról bemutat kortárs jelenségeket. Írása kritikus hangvétele ugyanakkor háttérben ugyan, de végigkíséri minden gondolatmenetét. Hangsúlyozza, hogy a kortárs érzékenység palettáján a helyrehozatal, a gyógyítás vagy a jótevés címkék, amelyek növelhetik a könyvek eladási rátáját, de lehetnek megannyi „ellenőrizhetetlen mantra” is. A könyv termékeny bizonytalanságban hagyja az olvasót, aki ugyan maga előtt látja az irodalomterápia származástanát és lehetőségeit, de egyúttal az irodalom klinikai paradigmaváltását is kritikus aggodalommal szemlélheti.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet
tudományos főmunkatársa

Résumé

Le livre d’Alexandre Gefen propose non seulement une ré-description de la littérature française contemporaine en partant du tournant biographique, mais en accentuant l’idée que les écrivains contemporains sont confrontés à leur temps « malade », il considère toute la littérature comme remède qui peut réparer les traumatismes individuelles et collectives accumulées. Dans cette perspective la littérature française d’aujourd’hui devient un grand outil thérapeutique capable de prendre soin du moi, des individus, des communautés et de nos sociétés européennes ravagées. L’auteur analyse de manière critique cependant cette littérature devenue une sorte d’imaginaire collectif thérapeutique, qui en place de la religion et des projets politiques d’autrefois par « le développement personnel » vient à l’aide de la condition humaine d’aujourd’hui.

Tagged , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?