Esterházy Pál, 1 – Radványi Orsolya recenziója

december 30th, 2016 § 0 comments

recenzió

Esterházy Pál, a műkedvelő mecénás: Egy 17. századi arisztokrata életpálya a politika és a művészet határvidékén, szerk. Ács Pál, Budapest, reciti, 2015.

Az Esterházy Pál nádor tiszteletére rendezett konferencia (Kőszeg, 2013. május 22–25.) írásos anyagából készült kötet legfontosabb hozadéka, hogy az életmű interdiszciplináris bemutatásával, az életpálya különféle területeinek együttes vizsgálatával a korábbinál sokkal átfogóbb és mélyrehatóbb kutatási eredmények születtek.

A műgyűjtemény és a kincstár kialakulásának folyamata és összetétele a nádor személyiségéről, érdeklődéséről, műveltségéről és ízléséről ad sokoldalú képet, ezért vizsgálatuk kiemelt szerepet kapott a konferencián. A művészettörténeti kutatásnak elsődleges forrásai az inventáriumok, leltárak, végrendeletek, építészeti tervek és számlák, ezért az ezekből kiinduló és a különféle gyűjteményi egységeket (festmények, ősgaléria, kincstár) elemző tanulmányok – Buzási Enikő, Margit Kopp, Kiss Erika, Mitropulos Anna Diána, Szilágyi András, Mikó Árpád, valamint Nagy Levente cikkei – képezik tárgyát jelen recenziómnak. Ezek mellett érdemes párhuzamosan olvasni a herceg-nádor műveltségét (Monok István és Zvara Edina), valamint az emlékiratából és végakarataiból kiolvasható önreprezentációs szándékot elemző cikkeket is (S. Sárdi Margit, Utasi Csilla), hiszen ezek világítanak rá Esterházy Pál megrendeléseinek tartalmi hátterére, és egyúttal segítenek azt a szellemi-kulturális ideát megérteni, amelyek a nádor személyes választásai mellett a magyarországi műveltség emelését célzó intézmény-alapításait, kultúrpolitikai törekvéseit ösztönözték.

Buzási Enikő előadásának írott változatában a szisztematikus, átgondolt gyűjtői szerep formálódását vizsgálta, azt, mikor, hogyan, kinek, minek a hatására kezdte Esterházy mecenatúráját és vásárlásait egy tudatosan elgondolt Kunstkammer, vagyis képgaléria felépítése irányába terelni. A szerző a képtár kismartoni elhelyezkedésére, összetételére és jellegére vonatkozó, 1687–1721 között készített inventáriumok alapján kísérelte meg a korábban Stefan Körner és Margit Kopp által publikáltak (Stefan Körner, Margit Kopp, Die Bilderwelten des Fürtsen Paul I. Esterházy = Ez világ, mint egy kert…”: Tanulmányok Galavics Géza tiszteletére, szerk. Bubryák Orsolya, Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet–Gondolat Kiadó, 2010, 215–248.) pontosítását. Véleménye szerint a bécsi Stallburg mintájára elrendezett képgaléria a benne található mesterek és – a jellemzően olasz, flamand és német, kisebb részben holland – festői iskolák tekintetében is a Habsburg gyűjteményeket, elsősorban Lipót Vilmosét követte. A képtár azonban az eredeti művek (originaliák) mellett feltűnően sok másolatot (copia) is tartalmazott: Buzási alapvetően ezek gyűjteményalakító szerepét vizsgálta. A híres mesterek elismert alkotásairól készíttetett másolatok egy fontos csoportját alkották azok a művek, amelyeken az eredeti alakokban a család egyes tagjainak rejtett képmásai jelentek meg. A másik csoportot az uralkodói képtár darabjairól készített replikák, az ún. presztízstárgyak alkották, amelyek a korszak gyűjtői divatjának megfelelően a főúri gyűjtemények rangját voltak hivatva emelni, az uralkodóéhoz hasonlóvá tenni. Buzási végkövetkeztetése szerint Esterházy Pál gyűjteményében az udvar felé tájékozódó főúr „vegytiszta reprezentációját” kell látnunk, egy olyan kollekciót, amelyben a mennyiségi szempontok domináltak a minőségiek felett. A képtárnak, mint gyűjteményi formának a reprezentációba emelése azonban a hazai környezet számára mindenképpen követendő példát jelentett, és legnagyobb értékének ezt tarthatjuk.

Margit Kopp előadása a 2010-ben Stefan Körnerrel közösen írt cikkének (Körner, Kopp 2010) néhány eredményét árnyalta. A képtárban megtalálható gyakori ábrázolási típus, a levágott fej témájának elemzésén keresztül próbálta megragadni Esterházy Pál fraknói képzőművészeti programjának lényegét. Megfigyelése szerint a Judit-téma és a levágott fej igencsak összetett jelentéssel bírt: a főúr mecénási tevékenységének egyik meghatározó motívuma volt, amely gyermekkorától fogva, a jezsuita iskoladráma révén összekapcsolódott Mária-tiszteletével, ugyanakkor a török fenyegetettséget és a vezekényi csatában elesett családtagok emlékét ápoló ős-kultuszt is megtestesítő szimbólummá vált.

Kiss Erika az Esterházy Pál által megalkotott fraknói tárház történetét, összetételét, a tárgyak jelentését a nádor inventáriumai és végrendeletei tükrében vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy azt 1696-ra Pál maga hozta létre, így egyszemélyes emlékművének tekinthető. Pál tárházának gyűjteménye egyfelől a csekélyebb számú atyai örökségből, nagyobb részt az 1660-as évektől kezdődően, tudatos megrendelésekkel kezdett formálódni. Vásárlásai és megrendelései során azonban nem újító, hanem sokkal inkább a korábbi generációk gyűjtői szokását követő, a luxus-fogyasztásban elsődlegesen reprezentációs szerepet látó attitűd jellemezte.

1660–1696 között a politikai karrier és a gyűjtemény-gyarapítás párhuzamosan haladt, a kettő állomásai szoros összefüggésben álltak egymással. Végrendeletei alapján egy tudatos gyűjteményezési koncepció bontakozik ki, és a szövegek vizsgálatával nyomon követhető, hogyan változik át a tulajdonosi szemlélet fokozatosan gyűjtőivé. Ahogyan arra Buzási Enikő is felhívta a figyelmet előadásában, Kiss Erika is hangsúlyosan foglalkozott az 1664-es végrendeletben először megjelenő Kunstkammer fogalmával, a használati és a gyűjteményt alkotó, művészi kivitelű tárgyak fokozatos megkülönböztetésével. Esterházy Pál élen járt egy új, akkor még nem létező jogintézmény, a hitbizomány (fidei commissium) megalkotásában és birtokaira vonatkozó bevezetésében, hiszen ebben látta a család jövőbeli anyagi biztonságának zálogát. A birtok és az ingóságok értékesebb részének az öröklés alóli kivétele, valamint a család rangjához, társadalmi szerepéhez méltó luxustárgyak, a család emlékezetét fenntartó memorabiliák, és a kizárólag művészi kvalitás alapján szerveződő kincstár gyűjteményének elkülönítése egymással összefüggő cselekedetek voltak részéről.

A nádor élete végén emeltetni kezdett új tárháza a hagyományoknak megfelelően a memoriafamagloria jegyében készült, azonban nem a család dicsőségét, hanem kizárólag Pál teljesítményét hirdette. Így jött létre a tulajdonosból gyűjtővé váló Esterházy Pál Schatzkammere, amelynek kiindulása és fókusza egyaránt az építtető-gyűjtő herceg volt, elrendezésében pedig mintája a bécsi császári Schatzkammer. Disszonáns elemek is felfedezhetőek Pál kincstár-építésében, hiszen annak létrehozása az életmű végén, nem organikusan, hanem retrospektív módon történt, egyfajta önigazolásként, és – Utasi Csilla észrevétele szerint – tudatos historizálás eredményeképpen alakult ki. Másfelől olyan „trezor” volt, amelyben magas minőségű tárgyak kaptak ugyan helyet, de elrendezésében megtartotta korábbi archaikus szerkezetét. Szintén Utasi mutatott rá arra, hogy a galéria topográfiai jellegű lajtromozása egyfajta konzervációt, múltkép-teremtést is jelent, és egyúttal Esterházy önképét is adja. A herceg-nádor nem lépte át a korban modernnek számító, a tárgyakat tisztán esztétikai és minőségi alapon kiválasztó, a gyűjtemény gondolati egységét hangsúlyozó határt.

Mitropulos Anna Diána írása érdekes kiegészítést ígér Kiss Erika tanulmányához, amelyben a fraknói vár adminisztrációjának, tisztségviselőinek mindennapos működéséről, és a vár átépítését személyesen irányító Esterházy Pál tevékenységéről ad képet, mégpedig egy, többnyire a történészek által vizsgált forráscsoport, a gazdasági iratok és számlák alapján. Fraknó a török háborúk lezárultával elveszítette elsődlegesen védelmi szerepét, ezért az 1680-as évektől megkezdődött a várnak a családi reprezentáció céljaira jobban megfelelővé, kényelmesebbé való átalakítása, s az új kincstár építése is.

Szilágyi András évtizedek óta foglalkozik a fraknói kincstár vizsgálatával, a konferenciát megelőzően 2006-ban jelent meg az Iparművészeti Múzeumba jutott darabokról írott katalógusa. A kutatás folyamán azonban az utóbbi években is kerültek elő új források, igazolódtak be korábbi hipotézisek, és vetődtek fel újabb megválaszolandó kérdések. E munka 2014-ben ismét egy katalógusban öltött testet, a konferencián a kutatás legújabb eredményeiről adott tehát számot, megelőlegezve a nyomtatásban megjelenés előtt álló gondolatait.

Ezek közül legfigyelemreméltóbb annak a 140 éve fennálló szakmai közhelynek a tisztázása, amely a vezekényi kétdarabos garnitúra megrendelőjének személyére vonatkozik. Érvelése szerint az augsburgi vezető mesterekkel meglévő személyes kapcsolata, anyagi ereje, a koncepció szellemi tartalmának kidolgozásának foka, hírneve és befolyása alapján a megrendelő személye kizárólag Esterházy Pál sógora, Nádasdy Ferenc lehetett. A készíttetés alkalmát a 19 éves Pál nagyszombati tanulmányainak befejezésének megünneplése, valamint a vezekényi csata második évfordulója szolgáltatta.

Esterházy Pál mély vallásosságához és Mária-kultuszához kapcsolódóan képzőművészeti megrendelések egész sora köthető, Szilágyi néhány fontos emléket részletesen is elemez. Ismertetésük helyett, végkövetkeztetésként Utasi egyező véleményét idézném ide, miszerint a nádor szakrális fogadalmainak, zelli zarándoklataiban megélt Mária-kultuszának nem pusztán személyes reprezentációs, de az ország nádoraként gyakorlati célja is volt: a rábízott ország lelki üdve felett érzett felelősségtudatból fakadóan feladatának érezte a reformáció és a török hódítás miatt meggyengült katolikus vallásosság megerősítését.

Szilágyi újabb kutatási eredményként számol be arról a halálfejes gyűrűről, amelynek felnyitható fedelén egy Krisztus a pokol tornácán és egy Ezékiel látomása a megelevenedő holtakról jelenet láthatók. Ezt a halálszimbólumokkal díszített gyűrűt korábban mint méreggyűrűt írta le, ám a kőszegi konferencián arról számolt be, hogy véleménye szerint helyesebb „memento mori”-ábrázolás helyett a hitvesi hűség egy igen ritka és különleges megjelenítéseként értelmezni. Megállapítása szerint a kincstár a reprezentáció egyik eszköze volt Esterházy Pál számára, amelyet fontos állami események – országgyűlés, király-látogatás, királyné koronázás, valamint saját rangemelkedéseinek – alkalmával, és az ünnepélyességet fokozandó nem mulasztott el nyilvánosan bemutatni.

Ugyancsak a kincstár kapcsán szólt Mikó Árpád a Mátyás-hagyomány jelenlétéről, hiszen a nagy uralkodóval összefüggésbe hozható tárgyak birtoklása a 16. és 17. századi magyar főúri körökben magas presztízzsel bírt. Bár a múltteremtésről különösen híres Esterházy Pál kincstárában több, Mátyás királyhoz köthető tárgyat is feltételezhetünk, a források szerint összesen egy fedeles díszserleggel, és az ún. Mátyás-mentével kapcsolatban élt a reneszánsz uralkodóhoz kapcsolódó hagyomány Esterházy Pál idejében. Abban, ahogy a mente korábbi birtokosainak személye és eredettörténete köré egész családi legenda szövődött, már a gyűjtő képét láthatjuk kialakulni.

Egy másik legendás személyiségről is szó esett, akinek lehettek kapcsolódási pontjai az Esterházy családfához, jelesül Drakuláról, a havasalföldi fejedelemről. Az ő feltételezett rokonsághoz tartozásáról, ábrázolásainak forrásairól az Esterházy ősgalériában függő egész alakos portréja okán számol be Nagy Levente. Előadását azért is érdemes itt említeni, mert ezen a ponton elbeszélése összeér, illetve kiegészíti a Mikó által említett Mátyás-mente legendáját, amely a két család rokoni összeköttetését bizonyítaná. Ugyanis Esterházy Pál az általa írt, kiadatlanul maradt genealógiai műben (Simulacrum Pannonicae nobilitas) a Hunyadi családot két szálon is rokonította a Drakulákkal. Miután pedig az Esterházyak Dersffy Orsolya (Pál apjának első felesége, ekként Oláh Miklós esztergomi érsek lánytestvérének leszármazottja volt) felmenői révén ugyancsak rokonságban álltak a Drakulákkal, így kimutatható volt az Esterházy–Hunyadi rokonság is.

A szerző a Szépművészeti Múzeum főmuzeológusa

Summary

The most important achievement of the recent conference honouring palatine Pál Esterházy was the introduction of new findings; presenting his oeuvre through interdisciplinary studies and leading to more complex and detailed results by comparing various fields of his life’s work.

The development and contents of his private collection and treasury demonstrate his personality, interests, scholarship and taste, therefore the study of these played an important part at the conference.

The revaluation of the remaining sources on his gallery established that he followed tradition and the generation before him when purchasing and commissioning paintings in the spirit and taste of the Viennese court. In addition, Esterházy’s treasury in Fraknó, along with most of his decorative art commissions and his extensive library, can all be considered his self-monuments.

Tagged , , , , , , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?