Egy esztéta barangolásai a 19. század második felében – Benda Mihály írása François Brunet könyvéről

december 20th, 2015 § 0 comments

recenzió

François Brunet, Théophile Gautier, écrivain et voyageur, Paris, Honoré Champion, 2014.

François Brunet Théophile Gautier, écrivain et voyageur [Théophile Gautier, író és utazó] című könyve hiánypótló. Mostanáig ugyanis egyetlen monográfia sem igyekezett a költő összes útleírása ismeretében a közös jellemzőket megtalálni. Sok szerző választotta ugyan témaként Gautier keleti útleírásait vagy az Utazás Spanyolországban című művét, de egyetlen irodalomtörténész sem kísérelte meg az összes útirajz rendszerezését és jellemzését. Igaz, két doktori munka is tárgyalja az útleírásokat. Mariette Givoiset: L’exotisme dans les récits de voyage de Théophile Gautier (University of Iowa, 1973) című értekezése az egzotizmus felől közelít a korpusz felé, D. H. Talks: The travel books of Théophile Gautier. A Study of Vision and Method (Worcester Collage Oxford, 1963) című dolgozata átfogóbb munka. Azonban egyik sem jelent meg nyomtatásban, és így nem válhattak széleskörűen ismertté. François Brunet, mielőtt még Théophile Gautier útleírásaival foglalkozott volna, a parnasszista költő táncművészettel (Théophile Gautier et la danse, Paris, Champion, 2010) és zenével (Théophile Gautier et la musique, Paris, Champion, 2006) való kapcsolatát vizsgálta.

Kétségtelen, hogy az útleírások hatalmas hányadát teszik ki a költő életművének. Mintegy harminc szöveg maradt ránk, amelyek között vannak mindössze öt oldalas szösszenetek, de 350 oldal hosszú beszámolók is. Szerzőjük nem becsülte sokra ezeket az írásait, a romantika útleírás-irodalmában azonban igen jelentős szerepet töltenek be dokumentumgazdagságuk és modern írásmódjuk miatt. Brunet könyve három nagy fejezetből áll: az első időrendben bemutatja az útirajzokat, a második az útleírások szerkezetét, a harmadik pedig azok poétikáját tárgyalja.

Az első fejezet életrajzi-időrendi megközelítésben szemügyre veszi az összes útleírást az elsőtől (utazás a szülővárosból, Tarbes-ból Párizsba) egészen a Kommün alatt elpusztult Párizsban való sétákig. Már a korai, 1830-as évek rövid utazásai kapcsán felvetődnek Gautier legfontosabb utazási motivációi. Brunet elsőként az ún. „maladie du bleu”-ről (a kék betegségéről) beszél, amely az író nosztalgiájára, vágyakozására utal, olyan országok felé, ahol mindig azúr színű az ég, és meleg van. Ez „kék betegség” okozza a folyamatos elvágyódást a szürke Párizsból a napos dél felé, és ösztönzi írónkat, hogy újabb és újabb utazásokra vállalkozzon. Gautier egyébként gyakran nevezte önmagát a Dél gyermekének, mert a spanyol határ melletti Tarbes-ban látta meg a napvilágot. Másik fontos észrevétele Brunet-nek, hogy Gautier előnyben részesíti a hosszú, több napos, távoli országokba tett utazásokat a rövid kiruccanásokkal szemben. A költőnek tehát igazi felszabadulást jelentett az utazás, amelyet a kalickájából kiszabadult fecske képével azonosított (lásd A rab Madár című versét: Versek, 1830). Ugyanakkor, mint Brunet rávilágít, a Les jeunes France [Fiatal Franciaország] (1833) előszavában mégis éppen az ellenkezőjéről beszél, a mozdulatlanság vágyáról, melyet Gautier varangyosbéka-létként emleget: „Irtózom a helyváltoztatástól, gyakran irigykedem a varangyos békára, amely évekig elvan egy-egy kő alatt.”

François Brunet a továbbiakban megmutatja, hogy ez a korai ellentétes magatartás, az otthonülés és a nyugtalanság, amely a varangyos béka és a fecske képével azonosítódik, az évek során megváltozik, és Gautier később leginkább az utazásban leli örömét. Első nagyobb utazása, a spanyolországi, az egyik legfontosabb az író életében, amely írásművészetében is mély nyomot hagyott. Az Ibériai-félsziget minden szempontból tökéletes úti cél volt: kielégítette a költő egzotizmusra szomjazó lelkét, és meggyógyította „kék betegségéből”. Ezután gyakrabban utazott megrendelésre, és úti beszámolóit előbb lapok hasábjain publikálta, majd könyvként is. Ennek az lett a következménye, hogy az utazás alatt sem szabadult meg – ahogy ő nevezte – „az újságírás rabigájától”. Az idők során azonban az utazások során fásultság uralkodik el rajta, és a mesés Keletre tett utazás sem hozza meg a várva várt gyönyört, pedig arról sokat fantáziált más írásaiban (Szalonjaiban, fantasztikus novelláiban).

A törökországi és a görög utazás Brunet szerint tökéletes csalódás. Szerinte törökországi útja nagyban megváltoztatja a költő egzotizmushoz való viszonyát is: annak ellenére, hogy ki kellett volna elégítenie a költő orientalista vonzódását, egy kiábrándulásnak a kezdetévé lett. A rosszul sikerült törökországi út hatással van a távoli megismerésének a tapasztalatára, azaz az utazás ezentúl olyan eseménnyé válik, amelynek legfontosabb hajtóereje annak anyagi oldala lesz. Korábban úgy tűnt, az utazás megszüntette a költészet és a valóság elkülönülését, de a törökországi tapasztalatok felerősítik az ellentétet közöttük.

Egyiptom sem bűvölte el a Múmia regénye című könyv íróját, mivel eltörte a karját a hajó fedélzetén. Brunet szerint azonban az a legmeglepőbb, hogy egyáltalán nem sajnálta, hogy nem jutott el az első vízeséshez sem. Úgy tűnik, ebben az időszakban az egzotizmus keresése és iránta való rajongása teljesen megszűnt.

Ha az utazás már nem tudta enyhíteni a kiábrándultságát, el tudjuk képzelni, hogy a Kommün és a poroszokkal való harcok nyomán szétdúlt Párizs (1870–1871) milyen hatással volt a költőre. A Kommün felháborította Gautier-t, aki kemény szavakkal támadta a felkelőket, mert lerombolták Párizs szép épületeit. A költő szerint ez a felkelés szembemegy a természettel. Párizsi útirajzában elkeseredetten tekint végig a romos fővároson.

A második fejezet előszavában François Brunet megkíséreli megtalálni Gautier útleírásainak közös sajátosságait, majd egyenként is megvizsgálja azokat. Ez lehetőséget teremt neki arra, hogy összevesse azokat a korszak más útleírásaival, és feltérképezze azt is, hogyan illeszkedik szerzőnk egy irodalmi tradícióba. Brunet szerint Gautier aprólékos leírásai Bernardin de Saint-Pierre és Chateaubriand írásmódjához állnak közel, és az ő esetében is, akárcsak az említett két szerzőnél, az úti beszámoló a földrajzi leírásokat a történelmi, művészettörténeti ismeretekkel ötvözi, s természetesen sor kerül a kalandok bemutatására is. Brunet különbséget tesz a költő rövid és hosszú utazásai között. Míg előzőek esetében gyorsan készül a beszámoló, az utóbbiaknál újraírja az élményeit.

Miután ismerteti Gautier útleírásainak közös jegyeit, a szerző egyenként mutatja be az útleírásokat, országok szerint csoportosítva. Elsőként a belgiumi és hollandiai útleírásokat tárgyalja. A legelsőt, a Tour en Belgique (1836) [Körutazás Belgiumba] címűt leginkább „anti-útleírásként” lehetne jellemezni, amely kifigurázza az útleírás műfaját. Később a Ce qu’on peut voir en six jour (1857) [Amit hat nap alatt láthatunk] útikönyv két fejezete, az ötödik fejezetének második fele és a könyv két utolsó fejezete elkalauzolja az olvasót Hollandiába, illetve Belgiumba. Ezek a leírások hol szélsőségesen groteszkek, hol „líraian realisták”.

Gautier nem tartja nagyra a francia régiókat, tájakat. Ezek a helyek a külföldi országok ellentéteként jelennek meg. Így, mielőtt a spanyol határt elérné, a francia táj unalmasságára és egyhangúságára panaszkodik. Legérdekesebb a Franciaországról készült beszámolója a Cherbourg (1858) című, ahol a költő hosszasan elmélkedik egy gyárkéményről. Ez a leírás változást hoz korábbi esztétikai nézeteihez képest. Maupin kisasszony című regényének előszavában hangosan hirdette, hogy minden ami hasznos, csúf. Ebben az írásában pedig ennek pont az ellenkezőjét állítja, és csatlakozik az ipari korszak szépségideáljához, amely nagyban eltér a görög szobrászat harmónia eszményétől. Gautier itt a modern építészet híveként jelenik meg, melynek az ipari épületek az előzményei. Jól érzékelhető, hogy a valósággal való szembesülésének az a következménye, hogy újragondolja esztétikai nézeteit, és módosítja azokat. Cherbourgi utazása azt tanúsítja, hogy eltávolodott a neoklasszicista szépségideáltól, és közelített az impresszionistákéhoz, akik pályaudvarokat, fémhidakat, vasutat, és néha gyárakat is lefestettek, így fejezve ki csodálatukat a modern világ remekei iránt.

Az Un voyage en Espagne [Utazás Spanyolországban] a költő első hosszú útikönyve, ráadásul ez az utazás nagy hatással volt képzelőerejére, és későbbi írásainak is állandó hivatkozási pontja lesz. Brunet többször is a mandala fogalmának segítségével határozza meg azt a hatást, amelyet bizonyos spanyolországi helyek keltettek a költőben, s amelyeknek működését leginkább úgy tudnánk jellemezni, mint a rejtett én archetípusainak felerősítőit. Így a Maupin kisasszony (1836) regényének főszereplője, d’Albert számára az Alhambra a boldogságot testesíti meg, amely után sóvárog. Később visszatér még Brunet könyvében a mandala fogalma, amely a Gautier írásaiban fontos szerepet betöltő labirintus-tematikához, illetve Ikarosz mítoszához kapcsolódik.

Mint említettem, Spanyolország a költő több, eltérő értékű művét is inspirálta. Amíg Siraudinnel közösen írt Un voyage en Espagne [Utazás Spanyolországban] vaudeville-t kevéssé tartja számon az irodalomtörténet, az Espaňa (1840–1845) olyan témákkal foglalkozik, mint a halál, vagy a költői alkotás létrehozása, amely teljességgel hiányzik az Utazás Spanyolországban című könyvéből. Másik, az 1846-ban született spanyolországi útleírását Dumas De Paris à Cadix [Párizstól Cadix-ig] című művével veti össze Brunet. Az El Ferrocaril, inauguration du chemin de fer du Nord de l’Espagne [El Ferrocaril, a vasút felavatása Észak-Spanyolországban] kevésbé ismert írása a költőnek, amely a francia irodalomtörténész szerint leglebilincselőbb tudósítása a szerzőnek, részben azért, mert nosztalgiával gondol 1840-es utazásának Madridjára. Brunet szerint ez az írás a modern elbeszélőtechnika megelőlegezője annyiban, hogy benne a végérvényesen elveszett múlt a jelennel keveredik. Brunet úgy véli, Gautier szövege messze felülmúlja Dumas útelírását, amelyben a narrátor megjegyzéseivel szinte felébe kerekedik a szövegnek, mindegyre újabb és újabb anekdotákkal törve meg a szöveg linearitását.

Gautier nem örökítette meg Angliát, „a modernizmus diadalának a példáját” egyetlen hosszabb írásában sem, holott tudjuk, hogy ötször is járt az országban. Brunet joggal hívja fel a figyelmet erre a hiányra. A költő averzióját Angliával szemben mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még Konstantinápolyban is dühvel beszél az angol divat térhódításáról. Ellenben Olaszország elbűvöli a költőt. Útleírását Italia címmel 1850-ben kezdi el írni, de soha nem fejezi be. Brunet szokatlan módon magyarázza ezt a töredékességet. Szerinte III. Napóleon államcsínye miatt maradt befejezetlen az írás, amelyet még a Második Császárság alatt kezdett el írni a költő az eléggé liberális La Presse-nél. Vajon befejezhette volna a művet hasonló tónusban az államcsíny után? Vajon nem öncenzúráról van szó? Brunet szerint az olaszországi útleírás tele van burkolt politikával egy olyan író tollából, aki Nápolyban találkozott a liberális körökkel, és lehetséges, hogy beszélt a monarchia politikai rendszerének sötét ügyeiről is. Brunet okfejtése azért is rendhagyó, mert megkérdőjelezi a korábbi Gautier- olvasatokat azzal, hogy nem a politikai és a társadalmi kérdésektől elforduló, csupán az esztétikum iránt érdeklődő költőt látja benne, hanem egy olyan művészt, akit nem hagy hidegen a társadalmi igazságtalanság.

A Le Voyage pittoresque en Algérie (1846) [Festői utazás Algériában] című művét szintén nem fejezte be a költő, akinek a Kelettel való kapcsolatát is átitatják politikai elképzelései. Gyakran hangsúlyozták és hangsúlyozzák az irodalomtörténészek Gautier apolitizmusát, ami szerintük konzervativizmusából fakad. Ugyanakkor a költő némely elképzelése ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Például ellenezte az Európa-centrikus szemléletet, a Párizs-központú gondolkodást, az eltérő kultúráknak fejlődéssel indokolt uniformizálást.

Gautier Constantinople (1852) [Konstantinápoly] című művében megkísérli a Kelet szellemét visszaadni, olyan egyedülálló szöveget hozva létre, amely gyökeresen eltér a kor hasonló témájú leírásaitól. Más, mint Chateaubriand tudós részletességű L’Itinéraire de Paris à Jérusalem [Utazás Párizsból Jeruzsálembe] írása. De nagyon különbözik Lamartine Voyage en Orient [Utazás Keletre] naplószerű formájától, de Nerval kiváló, szintén Voyage en Orient [Utazás Keletre] című művétől is. Brunet szerint nem az értelmünkre kíván hatni tudományos, történeti fejtegetésekkel, hanem leginkább a képzelőerőnket szólítja meg érzékeny leírásaival. Ezért az 1850-es években zajló vitákban kortársai közül sokan „materialistának” bélyegezték.

Amíg Konstantinápoly a nagy csalódás a fanatikusan orientalista költőnek, akinek Kelet-imádatát jól mutatják Ingres és Delacroix képeinek a leírásai az éves Szalonokban, Athén és az Akropolisz valóságos villámcsapásként hat az utazóra. A görög művészettel való találkozása új utakat nyit esztétikájában. Úgy gondolta, hogy rálelt egy eltűnt, de ideális civilizációra, és ezért sokkal elevenebbnek érezte az antik épületek romjait, mint a görög város modern forgatagát.

Németországi útleírásai közül Brunet-t elsősorban a Stuttgart (1857) című érdekli, amely nem csupán úti beszámoló, hanem egy l’art pour l’art kiáltvány is. A Wilhelma Gautier számára az Északra száműzött kristályokkal teleszőtt keleti költészet. A Wilhelma Brunet szerint ugyanolyan mandala, mint az Alhambra. Németországi utazásokat találunk a már említett Ce que l’on peut voir en six jours (1858) [Mi az amit láthatunk hat nap alatt] című könyvében is. Ezek az írások eltérnek a korábbi művektől. Bennük nem csupán a műemlékek, a tájak, a városok leírását találjuk meg, hanem „vizuális impressziókat”, környezetünk vizualitásának különleges és múlékony látomásait.

Oroszországból Gautier mintegy száz oldalnyi szöveget hozott haza, amelyet teljes egészében soha nem publikált (Les Trésors d’art de la Russie ancienne et moderne [A régi és az új Oroszország műkincsei]. Brunet szerint ezek a leírások nagyon pontosak, soha ilyen alapossággal nem válogatta meg Gautier a szavakat, hogy fel tudja idézni a tájat és az épületeket. Ugyanakkor a francia irodalomtörténész azt is hozzáfűzi, hogy ezek a leírások szemben a korábbi útleírásokkal szinte érzelemmentesek. Voyage en Russie [Utazás Oroszországba] című írása szintén eltávolodás a korábbi szövegektől, de nem olyan mértékben, és teljesen más irányban, mint A régi és az új Oroszország műkincsei. Virtuóz leírásainak és „lírai realizmusának” köszönhetően az oroszországi úti beszámoló Brunet szerint a korszak egyik legszebb szövege az országról. Ezt a bravúrt ismétli meg a költő szavojai és svájci leírásaiban is, ami a francia irodalomtörténész szerint „diadala Gautier realizmusának és lírájának”.

Mint a recenzió elején említettem, a költő megörökítette a Kommün által elpusztított várost is a Tableaux de siège [Az ostrom képei] című művében. Az írás címe azt sugallja, hogy Gautier a festészetből merített ihletett, de az útleírás nem festmények soráról ad számot, hanem az útleírások linearitását, mozgó nézőpontját statikus, festői tablókkal vegyíti. Így a szövegben többféle hang is keveredik: a saját hazájában turistaként mozgó utazó nézőpontja az esztétikai, filozófiai merengésekkel, gondolatokkal.

Brunet könyvének második részében végül megmutatja, milyen ellentétpárokban jelennek meg az egyes országok és tájak Gautier képzeletében: Dél és Észak, Kelet és Nyugat.

A harmadik nagy fejezetben Brunet megpróbálja összegezni Gautier útleírásainak poétikáját. A Maupin kisasszony írója soha nem akart riválisa lenni olyan illusztris elődöknek, mint Chateaubriand, Mme de Staël, Lamartine vagy Byron. Eltávolodott a német utazóktól, Goethétől és Heinétől, de az angol Sterne-től is. S habár hasonlóságok az itt felsorolt alkotókkal tetten érhetők, Gautier útleírásai nagyon egyediek, ún. „lírai realisták”. Ugyanakkor utalásai a korszak nagy utazóira azt bizonyítják, hogy ismerte őket és munkáikat, de kritikával illette azokat. Nem lehet azon csodálkozni, hogy Nerval Lorely és Voyage en Orient [Utazás Keletre] című útleírását szerette legjobban, és nemcsak azért, mert barátok voltak.

Brunet fejlődési ívet lát Gautier útleírásainak poétikájában. A stílus szerinte sokat változott: a legelső játékos vagy extravagáns szövegeket fokozatosan váltják fel a „lírai realista” írások (ez a jellegzetesség már az Utazás Spanyolország írástechnikájában is tetten érhető.) Gautier poétikája a regényes és meseszerű útleírástól is eltávolodik. Szövegeit nem tűzdeli tele egyéb történetekkel, mint Victor Hugo vagy akár Nerval. Az ő fiktív, egzotikus vidékeken játszódó művei regényként, elbeszélésként születtek, függetlenül az útleírástól. Ugyanilyen tudatosan elkülöníti a prózát a lírától. Jóllehet az Utazás Spanyolországban című írása, amikor folyóiratban, fejezetenként jelent meg, még tartalmazott verseket, könyv alakban publikálva már nem: a versek Espaňa címmel önálló műként láttak napvilágot.

Brunet kiemeli a francia író pontos és alapos leírótechnikáját, amelyet már a kortárs kritika is nagyra becsült. Gautier csak „irodalmi dagerrotípia”-ként emlegeti magát, aki mindent megörökít, ami az útjába kerül. Gautier nemcsak utazó, hanem utazó esztéta, azaz szövegeiben találkozunk festészeti, művészeti megfigyelésekkel, kifejti esztétikai nézeteit, esetleg beavat ars poeticájába a látott műalkotással apropóján. Így az úti beszámolói során képet kapunk esztétikai nézeteinek változásáról is, amely a romantikától az antik szobrászaton keresztül a barokk felé távolodik. 1871-ben, élete vége felé a költő megismeri XIV. Lajos korának művészetét, amely úgy érzi, művészi ízlésének leginkább megfelel. Úti beszámolói tehát számot adnak a költő esztétikai nézeteinek alakulásáról is, az utazások során alakul ki a költő „személyes művészeti múzeuma”, amelyben a legelőkelőbb helyen az ókori görög Pheidiász, a spanyol Velazquez és az olasz Tiziano helyezkedik el. A Máshol: egzotikus táj, a Művészetek Földje, amely erősen különbözik a nyugati fogyasztói társadalmaktól.

Végezetül elmondhatjuk, hogy François Brunet hatalmas jegyzetanyagot felvonultató könyve fontos hiányt szüntetett meg a francia irodalomtörténetben, mivel elsőként igyekezett Théophile Gautier útleírásainak a helyét kijelölni, mind a szerző életművében, mind a korszak útleírásai között.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos segédmunkatársa (Bibliográfiai Osztály)

Summary

This book focuses on the travel story of Théophile Gautier. In the first part, it discusses Gautier’s travel stories in general: their special status as a literary genre, chronological development, forms, intertextuality and autobiographical nature. The second part of the book focuses on his travels and its journeys (organisation and development of the journey, itineraries, transports, accidents) and analyses travel stories (their typologies and structures). Finally, in the third part, the book studies the specificity of Gautier’s travel story on the narrative level, on the intertextuality, according to different types of Gautier’s travels: realistic travel (Voyage en Espagne, Voyage en Russie) and eccentric travel (Tour en Belgique).

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?