Bódi Katalin recenziója az új Diderot-fordításkötetről

október 13th, 2015 § 0 comments

recenzió

Denis Diderot, Esztétika – filozófia – politika, szerk. Kovács Eszter, Penke Olga, Szász Géza, ford. Balázs Péter, Bartha-Kovács Katalin, Kovács Eszter, Penke Olga, Szász Géza, Székesi Dóra, Szűr Zsófia, Budapest, L’Harmattan Kiadó – Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszék, 2013.

Diderot sajátos közhelye a magyar irodalomtörténeti tudásnak: úgy beszélünk róla, hogy jellemzően nem ismerjük az életmű szerteágazó gazdagságát, s jobbára csak olyan hívószavakhoz kapcsoljuk a francia felvilágosodás témaköréből, mint az Enciklopédia, az egyházkritika vagy a szabadgondolkodás. Az is nehezíti a Diderot-életműről való hazai párbeszédet, hogy a magyarul olvasható munkáinak száma igen szűkös: regényeit, színházelméleti írásait, illetve filozófiai munkáinak válogatott gyűjteményét tarthatjuk csak a kezünkben. Bár a 20. században megnőtt az érdeklődés az életműve iránt Magyarországon, a válogatás módszerei és a kiadások szétszóródása nem kedvezett az egységes és következetes kép kialakításának. Ennek okai között lehet Diderot értekező stílusának sajátossága, amely a tudományos és a szépirodalmi munkáiban is játékba hozza a társalgás kommunikációs alaphelyzetét, a látszólagos komolytalanságnak a tudományosságot ellenpontozó gesztusát. Ilyen típusú stilisztikai megoldásokra nem találunk korabeli magyar példát. Az életmű gazdagsága, a kéziratok és a másolatok sokasága, a kiadási hagyomány bonyolultsága a francia kutatások számára is rendkívüli kihívásokat jelent – jellegében, hatását és eredményeit tekintve a Kazinczy kritikai kiadás munkálataihoz lehet hasonlítani.

A Szegedi Tudományegyetem kutatócsoportjának válogatásában és fordításában megjelent kötet felelősséggel vet számot a feladattal, amelynek célja éppen ennek a töredékes Diderot-képnek a finomítása. A fordításokat tartalmazó munka a címben megjelölt hármasságot felmutatva azokból az esztétikai, politikai és filozófiai írásokból ad válogatást, amelyek szaktudományos felhasználhatóságuk révén valós eredményeket ígérnek. A kötet előszava arra a poétikai-nyelvi alaphelyzetre mutat rá, miszerint a philosophie terminusába a mai napig beleértjük az esztétikai és a politikai tárgyú reflexiókat, ráadásul a 18. században ez a típusú diskurzus egyértelműen a prózairodalom része volt. Diderot életműve ezt a jellegzetesen felvilágosodás kori nyelvet beszéli, regényként olvasott munkáiban pontosan körvonalazható gondolkodói problémákat fejti ki, s értekezéseiben a korabeli széppróza nyelvi megoldásait alkalmazza. A hármas felosztás által nyílik lehetőség Diderot sokoldalú gondolkodói természetének megmutatására. A szövegegységeket rövid előszók vezetik be, amelyekből az olvasó a keletkezési körülményekről, a kiválasztott szöveg státuszáról értesülhet. A prológusok felvillantják a kéziratokból, a másolatokból, a sok esetben posztumusz kiadásokból álló szöveguniverzumot, fényt vetnek Diderot szellemi-intézményi kapcsolataira. A kísérő lábjegyzetek nem csak a fordításelméleti problémákkal való tudatos számvetést szolgálják: a sok esetben feltüntetett francia terminusok a szaknyelv finomságaira is rámutatnak.

Az első fejezet vegyes képet mutat. Diderot képzőművészeti és irodalmi tárgyú írásai mellett helyet kap egy elbeszélés is: a címben megjelölt Esztétika fogalma azonban felülírja a műfajilag és tematikai szinten érvényesülő széttartást. A négy szöveg fontos darabja az életműnek, Az apáca előszava és A két bourbonne-i jóbarát közreadásával pedig Diderot szépprózai munkái teljes egészében hozzáférhetővé válnak magyarul. A korábban itthon csak részleteiben publikált Richardson dicsérete szintén szorosan kapcsolódik a regény műfajához: az angol író sikere a korabeli Franciaországban is jelentős.

A kötet- és fejezetnyitó Vernet-séta (az 1767-es Szalonból) kijelöli azoknak az alapfogalmaknak a körét, amelyek Diderot irodalomra és képzőművészetekre egyaránt vonatkozó téziseit rögzítik: a megismerés és az aktív befogadás szükségességét, illetve a természetutánzás valószerűségét. A francia tájképfestő (1714–1789) bemutatását egy tengerparti vidéken tett séta aktív folyamata helyettesíti, s ez a játék a befogadott látvány kommunikálásával jön létre. A séta fikciójában zajló diskurzus a vezetővel folytatott párbeszédben teljesedik ki, amelyből kibomlik a természet hétköznapi valóságát esztétizálni képes aktív tekintet. A szemlélődés folyamatában elbizonytalanodik a szemlélődő tudatállapota, elmosódik az ébrenlét és az álom határa, ahogyan a természeté és a művészeté is, a megfigyelés aktív cselekvésébe bevonódik a megtévesztettség lehetősége. Nem az igaz vagy a hamis értékrendje válik tehát tétté, hanem azé a látásmódé, amelyre a művészet képes:

„De ha csak egy kicsit többször járt volna a művésznél, ő talán megtanította volna Önnek, hogy azt is meglássa a természetben, amit nem vesz észre.” (18.)

Diderot a Richardson dicsérete című regénykritikai esszében is az illúzió értékkategóriáját írja felül, hiszen a művész látni, fókuszálni tanítja meg az olvasót. E felfogás szerint az író és a képzőművész között nincs valódi különbség:

„A nagy költő és a nagy festő művészete éppen abban áll, hogy ezt a múlékony állapotot megmutassa, amelyet ti képtelenek vagytok megragadni.” (42.)

Az arisztotelészi mimézisfogalmat Diderot a látással mint (metaforikus) recepciós gyakorlattal egészíti ki, ami általános esztétikai metódussá válik. Ez a regény vonatkozásában különösen lényeges, mivel az arisztotelészi kánonból kimaradt prózaműfaj így a befogadás perspektívájából lép be az irodalmi műfajok közé. A kötetben talán itt érvényesül a leginkább Diderot finom humora, a szinte karikírozott érzelmességgel, a megszámlálhatatlan felkiáltással, illetve a hegyi beszéd parafrázisával („Boldogok, akik sírni tudnak.” 43.). Ebben kétségkívül számít a befogadói reakciókra és közreműködésre is.

Az Apáca-előszó kiadásával hozzáférhetővé válnak annak az egyébként közismert játéknak a dokumentumai, amely a regény megszületéséhez vezetett (Diderot egy barátja megtréfálása miatt írta meg Suzanne Simonin „segélykérő” emlékiratait), egyúttal a regény magyarországi újraolvasására is lehetőség nyílik. Ezzel az apparátussal ugyanis kiléptethető a regény abból a jellemzően korlátozó értelmezésből, amely a felvilágosodás vallás- és társadalomkritikájára koncentrálja az olvasást, és nem vet számot a szöveg poétikai-retorikai építkezésével. A két boubonne-i jóbarát szintén a megtévesztés (mystification) alapötletére épül, és a kitalált történetek valóságábrázolásának módszereire mutat rá, amelyben az antikvitás és az újkori irodalom természetfogalmára és természetábrázolási módszereire irányítja a figyelmet: „így lesz egyszerre történetíró és költő, igazmondó és hazug…” (86).

A Filozófia című szövegcsoportot az Esztétika-fejezetbe sorolt tételekkel szemben mintha ellenállna a szűkebb fogalmi tematizálásnak, itt egymás mellé kerül egy Enciklopédia-szócikk, egy Szalonokból vett részlet, két utazási irodalom-kommentár, egy Seneca-értelmezés és egy fiziológiai tárgyú írás, amely az ateizmus mellett érvel. Sokféleségüket azonban nemcsak az érvelés retorikai nagyszerűsége kapcsolja össze, hanem a megismerés antropológiai problémája, az ítélőképesség és a tudás felelőssége is. A szövegek olyan ontológiai kérdések köré csoportosulnak, amelyekben a saját létezésének értelmére rákérdező ember gyötrődő érvelése válik láthatóvá.

A kötet legterjedelmesebb fejezete a Politika, amely részben Diderot és II. Katalin orosz cárnő együttgondolkodását dokumentálja. A Feljegyzésekben az író Katalin reformjait kommentálja, amelyek a birodalomnak a felvilágosodás elvei szerint való modernizálását célozzák. A magyarul olvasható részletek többek között a nagyváros, a nevelés, az erkölcs és a becsület kérdésére fókuszálnak, a lokális birodalmi problémák azonban általános antropológiai kérdésfeltevésként is megállják a helyüket a korszak értelmezésében. A Megjegyzések a Nakazról viszont nyíltan kritikus: Diderot itt a cárnő új törvénykönyv-tervezetére reflektál, ami államelméleti és társadalomelméleti eszmefuttatássá növi ki magát.

A Politikai töredékek Diderot moráfilozófiai téziseit összegzik: Raynal abbé A két India története című művéhez írt szövegegysége az egyetemes emberi erkölcs kérdését veszi górcső alá, amely az európai civilizáció idegenség-tapasztalatát is tanulmánya (és kritikája) tárgyává teszi. A rövid eszmefuttatások sora a felvilágosodás egységes embereszményét bontja le a kultúra, az államberendezkedés, a civilizációs fejlettség eltéréseinek tanulmányozásával. Az utolsó szöveg hasonlóképpen A két India történetéhez kapcsolódik, amit 1781-ben lázítónak minősítenek és betiltanak az egyházat, az uralkodó hatalmat és az államrendet taglaló passzusai miatt. Igazi mystification-példa ez is: a kifogásolt részletek szerzője valójában Diderot. A Levél Raynal abbé védelmében tehát végeredményben Diderot érvelése saját eszméi mellett, amely mindamellett, hogy sarkítottabb formában újra rögzíti morálfilozófiai és társadalomelméleti téziseit, sajátos antropológiai kritikává formálódik.

A kötetben a három részre bontott szövegközlést hasznos filológiai függelék egészíti ki, amely tételesen felsorolja Diderot magyarra fordított műveit. Az adattárat jegyző Penke Olga a kötet utószavában mindenekelőtt Diderot magyarországi fordítástörténetét tárgyalja, amely azért is lényeges, mert rámutat arra a sokféle kontextusra, amelyek eddig helyet adtak a változatos műfajiságú szövegeknek, szövegdaraboknak, s amelyek semmiképpen sem könnyítették meg Diderot itthoni recepcióját. Az utószó zárlata megfogalmazza azt a tervet, miszerint szükséges a kutatócsoport által eddig elvégzett nagyszabású vállalkozás folytatása, amelynek a hátterét a francia kritikai kiadás 1975 óta zajló munkálatai jelentik. A Diderot születésének háromszázadik évfordulóján megjelent magyar kötet méltó tisztelgés nemcsak a francia író, hanem a felvilágosodás öröksége előtt is.

Résumé

Le recueil des oeuvres choisis de Diderot (Esztétika – filozófia – politika) traduits en hongrois par le Groupe de Recherche de l’Université de Szeged représente une importance incontestable: il fait connaître à un public lettré hongrois plus large les écrits inconnus de l’auteur en Hongrie. Les traductions se répartissent en trois parties: l’ Esthétique, la Philosophie et la Politique, et donnent une image plus complexe de Diderot en concentrant son rôle dans la littérature et dans la philosophie des Lumières.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?