Tóth Kálmán recenziója Wéber Antal Magyarország 1514-ben és 1848-ban című könyvéről

május 27th, 2015 § 0 comments

recenzió

Wéber Antal, Magyarország 1514-ben és 1848-ban: Történelmi regény vagy regényes történelem, Budapest, Argumentum Kiadó, 2011 (Irodalomtörténeti Füzetek, 169)

Wéber Antal utolsó – még életében megjelent – munkájának címe két évszámot emel ki Magyarország históriájából: 1514-et és 1848-at, melyekhez a csatlakozó alcím a jelölt történelmi eseményeken túlmutató konnotációkat kapcsol, felidézve az olvasóban két 19. századi magyar író, Eötvös József és Jókai Mór alakját. Pontosabban e két alkotó egy-egy, a kiemelt történelmi dátumokhoz kapcsolódó művét: a Magyarország 1514-bent és A kőszívű ember fiait. A szerző az Elöljáró megjegyzésekben beavatja az olvasót a miértekbe, amelyek művének megírására sarkallták. A egyik ilyen az új történelemszemléletet alakító elvek térhódítása nyomán bekövetkezett paradigmaváltás, a másik pedig az a természetes igény, amely a már kanonizált értékek állandó felülvizsgálatából és „újragondolásá”-ból fakad (10−11).

Miért született hát ez a kötet? A válasz Wébernek az újraolvasási törekvésekkel kapcsolatos aggodalmában keresendő, miszerint a vizsgálódása tárgyát képező műveknek nincs igazi „élő hatásuk” (11). Amint írja: „[sz]orosabb tárgyunknál, a 19. századi magyar regényirodalom két szerzőjénél maradva feltűnő, [hogy] az utóbbi időben először Eötvös életműve került a figyelem középpontjába…” (9). Eötvös regényeinek ugyanis nem volt sem a maga korában, sem azóta „elemi erejű” (10) befolyásuk a publikumra, „bármennyire is szívesen fogadták az annak idején sokat bírált A karthauzit, s jegyzeteltek ki belőle szívhez szóló aforizmákat (még Petőfi is forgatta a Felhők korszakában), mégsem hatott igazán a közvélekedésre, s későbbi, műveltség-gyarapító befogadása általában némi iskolás kötelességtudattal párosult.” (10). Wéber utal az 1975-ben megjelent Eötvös mai arca című cikkére, melyben már akkor rögzítette, hogy Eötvös regényeit nem csak az egyetemista ifjúság, de a középiskolai tanárság sem fogadja lelkesedéssel. Megállapítja viszont, hogy a szakmai recepció annál termékenyebb, hiszen folyamatosan jelennek meg részletes vizsgálatokról számot adó Eötvös-tanulmányok. Úgy látom, hogy ez a tendencia e könyv megjelenése után is folytatódik, legutóbb például Eötvös hite címmel jelent meg kiváló szerzők írásait tartalmazó tanulmánykötet (Eötvös hite. Egy hiteles ember közéleti hatékonysága, szerk. Benkő Ágota, Vértesaljai László SJ, Budapest, Jezsuita Könyvek, 2014).

Azonban az újabb Jókai-értelmezések, állapítja meg Wéber, egyrészt az írói imázs leépítését célozzák, másrészt a korábban kisebb jelentőségűnek tartott művek fontosságának növelését. (Ehhez kapcsolódóan szükséges megjegyezni, hogy 2005 óta több konferenciát is szerveztek a Jókai-kutatás aktuális eredményeinek megvitatására, többek között Eisemann György, Fried István, Hites Sándor, Margócsy István, Szajbély Mihály, Szilasi László, Szilágyi Márton és más kiváló Jókai-kutatók részvételével.) Wéber szerint azonban az újabb olvasatok nem érintik, nem írják át azt az üzenetet, amelyet Jókai „nagy elbeszélésbe” sorolt művei (177, 13. jegyzet) sugároznak. Az irodalomtudós fontosnak tartja ennek az üzenetnek a továbbhagyományozását.

Munkájának így nagy érdeme az a felismerés, hogy egy történeti rekonstrukció – esetünkben történelmi regény – megalkotásának célját egy sajátos üzenet (hagyományosan: mondandó) megfogalmazása igazolja, amely az elmondott történetben ölt testet. Az üzenet különösen akkor tanulságos, ha egy adott közösség életében sorsdöntő jelentőségű a téma, s azt az egyes feldolgozók/alkotók a régmúlt és a félmúlt időkeretében is megfogalmazták (27). Ezért választja a cím által már sugallt két regényt a magyar irodalom regénytörténeti és regényelméleti kérdéseinek tág kontextusba helyezett tárgyalásához. (E témakört érintő, korábbi önálló kötetei: A magyar regény kezdetei, Budapest, Akadémiai, 1959; Irodalmi irányok távlatból, Budapest, Szépirodalmi, 1974; Jókai Mór, Budapest, Elektra Kiadóház, 2001.)

Wéber 1848-at állította vizsgálódásai középpontjába. Innen kiindulva megállapította, hogy Eötvös regénye a régmúltra figyelve arra a helyzetre utal, amely megelőzte a negyvennyolcas szabadságharcban jelentkező konfliktust, tudniillik a feudális viszonyok eltörlésére irányuló törekvéseket, míg Jókai félmúltbeli eseményként a megtörténtre tekint vissza (28): „Ha úgy vesszük, akkor a Magyarország 1514-ben az elkövetkező idő veszélyeit megfogalmazó történelmi parabola, Jókai regénye, a Kőszívű ember fiai pedig a megtörtént fordulatot a jelenbe ágyazó, jövőbe tekintő apoteózis.” (30)

Az e fordulóponthoz szorosan köthető két regény és alkotóik részletes tanulmányozása révén feltárja, hogy mi tette Jókait a korabeli írók közül a legalkalmasabbá 1848 kultikus emlékezetének megírására (45−71, 176−177). A kanonizálás útjai és dilemmái, illetve az ahhoz kapcsolódó Hagyományképződésről című fejezetekben e történelmi eseménysor irodalmi utótörténetét vizsgálva – az egykorú feldolgozásokat (Gyulai, Madách stb.) figyelembe véve – Wéber más szempontból is igazolja a Jókaira vonatkozó fenti állítását. Felhívja a figyelmet arra, hogy egy-egy regény vizsgálatánál mennyire fontos a regénypoétikai tradíció alakulástörténetének ismerete is. Esetünkben például műfaji paradigmaváltás zajlik le, két periódus váltja egymást: a Walter Scott-it követi a Victor Hugo nevével fémjelzett korszak, s ez hatást gyakorol az írókra, így Eötvösre és Jókaira is. Példaként Wéber megállapítja, hogy Eötvös Dózsa-regénye a módszerét tekintve még a Scott-hagyományhoz kapcsolható, mégpedig a történelmi forrásokra hivatkozó, kutató-oknyomozó előadásmódja miatt. Nála a kaland a kor megjelenítésének eszköze (72−82). Jókai művénél viszont a Victor Hugo, Sue és Dumas képviselte irány hatását érzékelteti, ami tetten érhető Jókai történelmet „privatizáló” gesztusában, melyet a történelmi tudat regényen kívüli társadalmi beágyazottságára támaszkodva hozhatott létre, a kor elvárásaira tekintettel (72–86). A tradíció folytonosságának értelmezésénél Wéber kifejti, hogy bár nem volt összhang az adott történelmi időszak megítélésében (lásd Gyulai, Madách, Kemény Zsigmond, Jókai, Vörösmarty, Arany megnyilvánulásait), az idő múlásával a hagyomány egyre inkább kollektív személyiségként vagy annak alkotó variánsaiként kezeli az irodalmi múlt kiemelkedő íróit. Ennek értelmében Kemény Zsigmond írásait is bekapcsolja fejtegetéseinek demonstrációs anyagába (102−103).

Wéber az irodalmi alkotások narratív tulajdonságaira koncentráló, a hagyományos értelmezéseket felülíró irodalomelmélet paradigmaváltásának kapcsán foglalkozik a regények szövegvilágával is, kutatja a történelem elbeszélhetőségének lehetőségeit, illetve keresi a választ a kérdésre, hogy miként érvényesítik a vizsgált regények az írói szándékot (114−165)? Külön foglalkozik az irodalmi mű múltidézésének az emlékezetre gyakorolt hatásával (178−201). A történetek befejezésének általános elemzésébe illeszti be a szerző Eötvös, Kemény és Jókai példaként használt műveinek zárlatait (202−231). Csattanóként Jókai regényének üzenetével zárja művét. Az üzenetre, mely különbözik a korabeli történelmi regények zárlatától, és amely korának jelenéhez is szólt, alig fordítottak figyelmet az új kutatások. Wéber azonban fontosnak tartotta az értelmezését, ez az üzenet ugyanis a remény eszméje (231−232).

A könyv fő erényét abban látom, hogy nemcsak a korban lezajló irodalomtörténeti változásokról ejt szót, hanem végigkíséri tárgyának recepcióját a közelmúltban született megközelítésekig.

Végül néhány továbbgondolási lehetőségre utalnék a könyvben felvetett problémákkal kapcsolatban. Wéber utal arra, hogy egy művészi alkotás befogadása érzelmi azonosulás is egyben, írójának mintegy rá kell hangolnia erre olvasóközönségét. Az irodalomtudós üzenete: Eötvös Dózsa-regényének költői nyelve ma ezt a szerepet nem tölti be. Jókai elbeszélő tónusának hatása, ünnepélyes megfogalmazású üzenetének befogadási köre is csökkenőben van. Ebből fakad a Wéber Antal által megfogalmazott üzenet: „Kérdés, hogy jó-e, ha elfelejtjük ezt a nyelvet, s tehetünk-e, kell-e tenni valamit ellene.” (164.)

A szerző a Dózsa-regény kapcsán egy olyan érdekes gondolatmenetre hívja fel a figyelmet, amely a magyar történeti tudatnak Szent István hagyatékához kapcsolódó, máig ható dilemmája: a soknyelvű 16. századi Budát Eötvös a Szent István-i „különböző nemzetek által lakott ország”-elképzelés „átokkénti” beteljesedésének láttatja (41). Elgondolkodtató, hogy ezzel szemben Jókai apológiájában a magyar nemzet egységként jelentkezik, ezt jelzi a „nemzeti hadsereg” leírása, de a regényzárlat után következő végszó is, mely az „egész magyar nemzetnek” szól. Nagyobb távlatban, kontextusként idetartozónak érzem József Attila A Dunánál című költeményét, különösen az utolsó két versszakot, mintegy a Jókai képviselte identitáshoz kapcsolódóan: a „békévé oldó emlékezés” jegyében munkálkodást „közös dolgaink rendezése” ügyében.

Külön megemlítendő a kötet stílusa. Wéber Antal a tudományos értekező prózába mintegy frissítésül el-elhelyez egy-egy gyakorlatias megjegyzést – mintha Don Quijote mellett néha szót kapna a derék Sancho Panza, aki a „realitás szamarán” üget (ha nem is teljesen a művében olvasható értelemben; 55). A költői igazságtétel tanát kommentáló gondolataihoz csatolt zárójelben például ez olvasható: „Goethe szerint: »az irodalom nevel, de nem nevelőnő«.” (208)

A könyv legfőbb újdonsága a kortárs irodalomelméleti irányzatok eredményeit is figyelembe vevő, de hagyományosan monografikus igényű s egyben újszerű történelmiregény-vizsgálat. Véleményem szerint az irodalomtörténészi hivatás esszenciája körvonalazódik benne, amelynek lényege a felülemelkedett látásmód, a felelős részvétel a szakmai irányvonalak alakításában, de emellett az öröklött kultuszok megőrzése is. Ez utóbbiak újrahasznosítható közös tapasztalatokra emlékeztethetnek: ezért is része az irodalomtörténész feladatának a közösség kulturális emlékezetének reflektált fenntartása.

Summary

Hungarian literary historian and university professor Antal Wéber’s last work that appeared during his lifetime focuses its attention on two novels of two 19th century Hungarian authors. Each novel narrativises a specific event of Hungarian history. Magyarország 1514-ben (Hungary in 1514) from József Eötvös describes the Dózsa Rebellion and A kőszívű ember fiai (Sons of the stone-hearted man) from Mór Jókai revolves around the Hungarian Revolution of 1848-49. Focusing on these literary works Wéber discusses the consequences of the paradigm shift that emerged from the rise of new approaches to history and a “natural need to rethink canonised values” for the sake of a reflected preservation of the cultural memory of our community.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?