Szilágyi Emőke Rita recenziója

július 31st, 2014 § 0 comments

recenzió

Kuruc(kodó) irodalom: Tanulmányok a kuruc kor irodalmáról és az irodalmi kurucokról, szerk. Mercs István, Nyíregyháza, Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 2013 (Modus Hodiernus, 6).

A Rákóczi-szabadságharc idején egy cseh kereskedő jött Magyarországra. Útközben egy kuruc csapattal találkozott. Megkérdik tőle a katonák:
– Mi vagy? Kuruc-e vagy labanc?

A jámbor cseh nem tudta kikkel áll szemben; és azt mondta nekik:
– Labanc!
Erre a kurucok jól elverték.
Továbbment a cseh kereskedő, és most egy csapat labanccal találkozott.
A labancok is azt kérdezték:
– Mi vagy? Kuruc-e vagy labanc?
Most sem tudta, kikkel áll szemben. Eszébe jutott az előbbi csapat, tehát válaszolt:
– Kuruc!
Erre a labancok is jól elverték, aztán útjára engedték.
Ahogy továbbment, megint találkozott egy csapat kuruccal. Ezek is megkérdezték:
– Mi vagy? Kuruc-e vagy labanc!
Nekik már azt felelte:
– Ne is kérdezzétek, csak üssetek! 1

Az idézett adoma jól szemlélteti azt a bizonytalanságot és feloldhatatlannak tűnő ellentétet, mely mai napig övezi a kuruc–labanc romantikus dichotómiát. Nem eshet úgy szó a kurucokról, hogy a labancok ne jussanak eszünkbe. Olyan aszimmetrikus ellenfogalmakról van tehát szó, mint az ókori hellén–barbár vagy a késő középkortól különböző alakváltozatokban megjelenő keresztény–pogány ellentétpárok. Csakhogy a kuruc és a labanc is alapvetően egyazon nemzet tagja (alapvetően magyar) és ugyanazon felekezetekhez tartozott (katolikus vagy protestáns, de kétségtelenül keresztény), éppen ezért e kettős beszédmód nehezen vizsgálható úgy, hogy ne kelljen szembesülnünk mai napig tartó hatásaival: az ellenségképünk sajátosan úgy alakult az elmúlt háromszáz évben, hogy nincs feltétlenül szükség külső ellenségre. Minden bizonnyal érezte ezt Mercs István is, aki a kötetnek címadó konferenciát szervezte 2011-ben, majd a konferencián elhangzott előadások írásos változatait ebbe az impozáns kötetbe szerkesztette: a kurucos irodalomról szólván, annak ugyanis nem csupán a kuruc kori szigorúan kuruc, hanem labanc képviselőiről is megemlékeztek, s emellett a kötetet olvasván nem csupán szinkrón, hanem diakrón metszetben is nyomon követhető az irodalmi kurucság alakulása a kezdetektől a 20. század végéig.

A konferencia apropóját a majtényi zászlóletétel és a szatmári béke megkötésének háromszázadik évfordulója adta. Bár a kötet címe azt jósolja, hogy elsősorban irodalomról (szépirodalomról) lesz benne szó, már a tartalomjegyzék alapján árnyalódik ez a feltevés: sokkal inkább a litterae fogalmával írható körül a vizsgált korpusz. Történeti, irodalomtörténeti és zenetörténeti tanulmányok váltogatják egymást: kurucok, kurucoskodók, labancok, kuruc korban élők, kurucokról írók és kuruc témát megéneklők mind tárgyát képezik e tanulmányoknak.

Az Előszót R. Várkonyi Ágnes jegyzi: miután saját elvárásait a kötettel szemben ütközteti a kötetben foglaltakkal, felteszi a kérdést, mely a tanulmányokat olvasva újra és újra elő fog kerülni, ti.: „mi a viszonya egymáshoz a tudományos és a művészi, irodalmi történelemábrázolásnak.” (7.) A kérdés természetesen költői, de a kötet sokban hozzájárul ahhoz, hogy legalább a kérdést komplex módon körüljárjuk.

Minthogy a kiadvány összesen tizenöt tanulmányt foglal magába, e recenzióban igyekszem mindről rövid összefoglalást adni. Az írások többnyire kronológiai sorrendben követik egymást, ez alól kivételt képez tüstént a kötet első írása: Bitskey István amolyan második előszóként kutatástörténeti szemlét hajt végre, és enumerálja a korábbi kutatások főbb kérdéseit, gócpontjait elsősorban a szövegkiadások mentén.

A kötet első, a kuruc (kori) irodalomról szóló tanulmányokat tartalmazó felében számos szerző igyekszik az „előzetes tudás, azaz előítélet”-en (erről bővebben l. Hajdu Péter tanulmányát, 255.) alapuló kuruc–labanc dichotómiát árnyalni, olykor felforgatni, vagy akár lebontani.

Bartók István jelen írásában egy különösen ellentmondásosnak tűnő témát boncolgat. Csete István munkásságát annak eszmetörténeti hátterét ismertetve mutatja be, mely révén érthetőbbé válnak a protestáns és katolikus nemzetfogalmak 16–17. századi főbb motívumai és módosulásai. A tanulmánynak köszönhetően az is bebizonyosodik, hogy nemzeti identitás és felekezeti hovatartozás nem feltétlenül függ össze már a kuruc korban sem.

Mercs István választott célkitűzésének megfelelően igyekszik cáfolni azt az általános közvélekedést, miszerint labanc költészet a magyar irodalomban nem létezik: van, csak kurucnak hívják. A labanc Koháry István kuruc rabságban szerzett versei alkalmasak arra, hogy alátámasszák Bán Imre tézisét, miszerint „a kuruc–labanc szembeállítás sematikus felfogása elégtelen”, van ugyanis közös ellenség: a török.

Kőszeghy Péter társadalom- és erkölcstörténeti tanulmánya egy kivételes forrásértékkel bíró, 18. századi peranyagot ismertet: ennek egyik főszereplője az a Krucsai János, aki a perben elítéltetett és kivégeztetett feleségének emlékére állíttatta a híres Krucsai-oltárt, melyet ma is élénk érdeklődés övez. 2 Kőszeghy tisztáz pár korábbi tévedést és rámutat olyan kérdéses helyekre a per lefolyását illetően, melyek megválaszolása még ma is zavarbaejtő felismerésekkel jár.

Jankovics József igen terjedelmes tanulmányát egy még annál is bőségesebb melléklettel látta el, eljárása azonban teljesen indokolt és helyénvaló: a részben vagy egészen erdélyi származású Bethlenek, Vayak és Dujardinek tragikus családi történeteit kizárólag a források alapos tanulmányozása után lehetséges megismerni. A három család több szálon is összekapcsolódott egymással; Jankovics fókuszként Vay Erzsébet személyét jelölte ki, s ez a választás igen termékenynek bizonyult.

A magyar káromkodások történetének legszínesebb fejezete minden bizonnyal a kuruc korról szóló rész. Szentmártoni Szabó Géza akkurátusan és cifrábbnál cifrább példák bemutatása révén mutatja be a káromkodások történetét a 15. századtól a kuruc kor végéig, kiemelve, hogy bár az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy a kuruc időkben felerősödött a káromkodási kedv, mégis ebben a korban büntették leginkább a blaszfémiát.

Vámos Hanna és Vadai István ezúttal eddig fel nem fejtett, tehát ugyan nem ismeretlen, csak épp olvasatlan kuruc kori kódiratokat tör fel és ismertet közös írásában a nyájas olvasóval. A tanulmány révén nemcsak a kódfejtés műhelytitkaiba nyerhetünk bepillantást, hanem annak történetére vonatkozóan is értékes adalékokkal gazdagszunk.

Csörsz Rumen István egy, a Rákóczi-nótával rokon, a 18. századi rebellis-gravaminális hagyományba tartozó szövegcsaládot ismertet, a függelékben közölve a forrásszövegeket is. A „Nincs becsületi a katonának” variálódásának főbb irányvonalait és altípusait egy impozáns táblázat is segíti nyomon követni és elkülöníteni.

Végh Balázs Béla cikke folklórtörténeti összefoglalás a szatmári svábok kuruc kori hagyományairól. Az interdiszciplinaritást előtérbe helyező tanulmány a szatmári svábok körében gyűjtött három Rákóczi-monda keletkezéséről és kontaminációs létrejöttéről szól, s arról, hogyan zajlott le a kulturális csere a svábok és magyarok közt az 1712-es sváb betelepítést követően.

Hajdu Péter írásával kezdődik a kötet második fele, melyben immáron az ún. irodalmi kurucoké lesz az elsőbbség. Nemcsak a vizsgált korszakok közt találni egy kisebb hiátust, hanem az eddigi és eztán következő tanulmányok felvezetése és sokszor stílusa közt is: a soron következő írások többségére jellemző a szubjektívabb felvezetés (a korai élmények és előítéletek említése), illetve a filmes adaptációkra való reflektálás.

Hajdu tanulmányában azt mutatja be, hogyan árnyalja Mikszáth a prózájában (elsősorban A fekete városban) a kuruc–labanc dichotómiát: egyrészt mindkét felet inkább negatív szereplőként tünteti fel, minthogy a harcot képviselik a békés építkezéssel szemben, másrészt deheroizáló kritikáját is adja egyszersmind az uralkodó történelmi narratíváknak.

Szilágyi Zsófia izgalmas feladatra vállalkozik tanulmányában: egy meg nem írt Móricz-regény rekonstruálásába kezd Móricz naplója, kuruc tematikájú cikkei, verse és Móricz Virág könyvei alapján. A Kétméteres ember kétmillió holddal azonban sosem készült el: úgy tűnik, Móricz végül nem találta elég termékenynek a fejedelem és a kuruc bujdosók világát ahhoz, hogy a művet meg is írja – mindannyiunk bánatára.

Karádi Zsolt a nyugatos nemzedék két, egymástól igen különböző habitusú szerzőjének két igen eltérő Mikes-recepcióját mutatja be és hasonlítja össze: míg Kosztolányi Dezső kisesszéjében Mikes fájdalmát humorba fojtja, addig Juhász Gyula szonettjében a rodostói bujdosó képében a költő melankolikus, halálváró önportréját festi meg.

Gerliczki András tanulmányában azt a kérdést járja körül, hogy Laczkó Géza Rákóczi című regénye mennyire minősül történelmi rekonstrukciónak. A kérdések, melyek itt felmerülnek, termékeny diskurzust alkotnak a következő tanulmányban felvetett kérdésekkel, mely Bán Frigyes Rákóczi hadnagy című filmjéről mint hiteles adaptációról szól. Hamar Péter is arra mutat rá a történelmi film alapvető követelményei kapcsán, ami a történelmi regénynek is kritériuma: a kordokumentumok és a források széles körben való feltárása és bevonása korrelálnak a mű hitelességének mértékével.

Takács Miklós Ady kurucos verseit veti össze azok Kovács András Ferenc-féle átirataival: a választott versek nemcsak egymással folytatnak párbeszédet, hanem egyszersmind a hagyományt is újraértelmezik és aktualizálják a benne foglalt kérdéseket.

Végül, de nem utolsó sorban külön kiemelendő és hevesen üdvözlendő, hogy a kötetet a szerkesztő ellátta egy impozáns képtárral, névmutatóval és a szerzők rövid bemutatásával. A képi anyag a szemléltetés egyik legkiválóbb módszere, így alkalmazása mindenféleképpen hasznosnak mutatkozik; a névmutató pedig minden igényes tudományos kötet kötelező eleme – amennyiben szakkönyvként forgatjuk e könyvet, különösen hálásnak érezzük magunkat e figyelmességért.

Az itt ismertetett kötet több mint kiváló tanulmányokból álló konferenciakötet: ismeretterjesztő és szakkönyv egyszerre. Nem állítanám, hogy aki elolvassa, mindent tudni fog a kuruc(kodó) irodalomról, sőt: feltehetően több kérdést hagy az olvasóban, mint amennyit megválaszol. Úgy gondolom azonban, hogy a kötet szerzői fontos lépéseket tettek afelé, hogy leszámolva a romantikus sémákkal és a hagyományosnak tűnő, ám sokszor csak évtizedekkel, évszázaddal később konstruált képzetekkel, valósabb és hitelesebb képeket nyújtsanak a kuruc irodalom iránt érdeklődő olvasók számára. Ajánlom ezért nem csupán a kuruc kor kutatóinak, hanem minden kortárs kurucnak és labancnak.

Zusammenfassung

Kuruzenliteratur: Studien über die Literatur der Kuruzenzeit und über die literarischen Kuruzen, hrsg. v. István Mercs, Nyíregyháza, Zsigmond Móricz Kulturzentrum, 2013 (Modus Hodiernus, 6).

Anlässlich des dreihundertjährigen Jahrestages der Kapitulation auf der Ebene von Majtény und ebenfalls des Frieden von Szatmár wurde 2011 eine bemerkenswerte Konferenz in Nyíregyháza veranstaltet und der Kuruzenliteratur gewidmet. In diesen Band wurden die schriftlichen Versionen der Vorträge durch den Konferenzveranstalter István Mercs zusammengesammelt und vorwiegend kronologisch eingeordnet. Der Einleitung von Ágnes R. Várkonyi folgen fünfzehn ausgezeichnete Studien einerseits über Kuruzen Jesuiter, Labanzen Dichter in Gefangenschaft der Kuruzen, Schimpfen der Kuruzen, Geheimschrift der Kuruzen, usw., das heisst über die Kuruzenliteratur. Andererseits sind hier auch Beiträge über die sogennanten literarischen Kuruzen mitgeteilt: das bedeutet die Literatur der 19–20. Jahrhunderte, die die Kuruzen und die Labanzen behandeln, zum Beispiel die Werke von Zsigmond Móricz oder Kálmán Mikszáth. Im Band wurden grundlegende Fragen aufgestellt beziehungsweise es wurde versucht literarische Vorurteile abzubauen, weshalb ich dieses Buch nicht nur den Wissenschaftlern, sondern auch jedem empfehle.

Notes:

  1. Teremi népmonda nyomán (Magyar regék és mondák, Lengyel Dénes mondagyűjteménye); első kiadása latinul: Szirmay Antal, Hungaria in parabolis… (1804), 74. §. Az idézett adoma közismert, ha nem is Lengyel Dénes gyűjtéséből, akkor Jókai Mór vagy Esterházy Péter feldolgozásából, l. Jókai Mór, Az önkényuralom adomái, 1850–1858, s. a. r. Sándor István, Bp., Akadémiai–Argumentum, 1992, I, 248–249. Vö. Esterházy Péter, Harmonia caelestis, Első könyv, Számozott mondatok az Esterházy család életéből, 22., Bp., Magvető Kiadó, 2000, 22. Esterházy ezt a részletet többször is feldolgozta, legutóbb az Én vagyok a te című írásában.
  2. L. például a minap tartott előadást: Maczák Ibolya, A nyírbátori Krucsay-oltárról – másként, Budapest, Sophianum, 2014. január 30.
No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?