A csepp és a tenger – Teslár Ákos recenziója Veres András filológiai regényéről

december 16th, 2013 § 0 comments

recenzió

Veres András, Kosztolányi Ady-komplexuma: Filológiai regény, Budapest, Balassi Kiadó, 2012.

Veres András „filológiai regénye” nagy felkészültséggel, példás alapossággal megírt, tiszteletet ébresztő teljesítmény, a huszadik századi magyar irodalommal foglalkozók vagy a korszak iránt érdeklődők számára egyszerre hasznos és élvezetes olvasmány. Részletes bemutatást kap benne a Nyugat első nemzedékének két nagy alakja, „a két költőóriás (és hozzátenném: a két kitűnő újságíró, showman és reklámszakember)” (13): Ady és Kosztolányi, akik markánsan különböző, szemben álló irodalmi és közéleti attitűdöket jelenítenek meg, változó kanonikus pozíciójuk, irodalompolitikai megítélésük pedig jellemző a magyar értelmiség változó irodalmi és közéleti attitűdjére. Utóbbiról a mondott időszak másik ismert kutatója, Kenyeres Zoltán néhány évvel ezelőtt pár sommás oldalban foglalta össze reflexióit (Ady Endre, és akiknek nem kell címmel) – Veres könyve tekinthető akár ehhez a témához való hozzászólásnak is.

A könyv szerkezete összetett és érdekes, olykor valóban a regény műfajához illően kalandos, szépirodalmi élményt kínál: lapjain különböző kutatási témák fonódnak egymásba. A kályha, amelytől elindulunk, Kosztolányi zseniálisan szellemes és mélyen problematikus, sokáig megbélyegzett, Ady elleni pamfletje, a Tollban megjelent Az írástudatlanok árulása. Részletes (és Kosztolányival érdemei elismerése mellett is kritikus) szövegelemzése a könyv közepén található, de a benne felvetődő problémák máshol is sokszor előkerülnek. Kosztolányi írásának egyik célpontja az abszurd méreteket öltő Ady-kultusz, így annak története is a regény része lesz (ilyenkor a címszereplő, Kosztolányi néha hosszú időre eltűnik), ahogy – mivel a pamfletben sokan személyeskedő indulatot is felfedezni véltek – a két szerző közötti személyes viszony, majd a „különvélemény” által kiváltott terebélyes vita is. Mindezt le is fedi, meg nem is a választott Kosztolányi Ady-komplexuma cím.

Úgy tűnik, Veres legfőbb tudományos módszere: mindent ismerni, olvasni (elsősorban a primer szövegeket) – ilyen értelemben a könyv egy végigolvasott élet impozáns dokumentuma, amely mögött egy teljes pálya magabiztossága érződik. Veres tudja és láttatja: egy-egy részletkérdés csak a nagyobb egész felől érthető meg, így például az, hogy mit „jelent” (miért született, mit akart elérni stb.) a Kosztolányi-pamflet, nem válaszolható meg könnyen és egyszerűen, csak minden lehetséges körülmény számbavételével. Egyik téma vonzza a másikat, és olykor nehéz is meghatározni, mi tartozik hozzá a könyv alapkérdéséhez. József Attila hozzászólása a vitához például külön betétfejezetet kap (211–221), noha visszhangtalan maradt, a vitát nem befolyásolta érdemben, és Kosztolányi (sőt, a vele egyetértő Veres) szerint is „nagyon éretlen” írás (221) – jelentősége védhető a József Attila-kutatás szempontjából, de Kosztolányi és Ady felől kevésbé releváns. „Utórezgésként” a könyv ismerteti többek közt a Toll újabb Ady-ankétját is (278–284), amely Kosztolányi halála után két évvel zajlott – ebben például Németh Andor érdekes álláspontja és annak értő magyarázata inkább a könyv „értelmiségtörténeti” vonalához kapcsolódik, a címben jelölt témához szükségképpen csak érintőlegesen. Hasonlóan epizód jellegű a Karinthy és Ignotus Pál közti pengeváltás leírása is (236–241), amely önreflexíven éppen annak a demonstrálására szolgál a könyvben, hogy sokszor nehéz eldönteni, mi tartozik a témához, és mi nem.

Paradox módon szintén a könyv (szinte posztmodern) szépirodalmi hatásmechanizmusát erősíti szöveg és lábjegyzetek összetett viszonya, a lábjegyzetek ilyen mértékű és felfogású használata is: gyakran akár az oldal felét-kétharmadát is ezek teszik ki, és nem elsősorban tudományos hivatkozásként funkcionálnak, hanem egyszersmind tovább építik, kiegészítik, előkészítik a főszöveg megállapításait, olykor messzire kalandozva. (Az egyik például – a 238–239. oldalon – amolyan egyperces esszéként eligazít Karinthy nyelvszemléletének lehetséges európai párhuzamairól is.) Hatalmas munka lehetett annak beosztása, hogy mi kerüljön a főszövegbe és mi az alatta burjánzó televénybe (erre utalhat az apró hiba, hogy a 188. oldal 98. lábjegyzete ugyanazt a gondolatot tartalmazza, mint a főszöveg), ám ez az erőbefektetés végül megtérült: lényegre törő, feszes főszöveg született, a lábjegyzetek pedig gyakran újabb csemegékkel szolgálnak a kitartó olvasónak. (Az eddig mondottakon kívül a posztmodern regényszerűséget erősíti az a tény is, hogy Kosztolányi a tervezett, majd meg nem jelentetett válaszcikkének jegyzeteit gyorsírással írta, amelyeknek a megfejtése kérdéses, így néha az elemzett forrásszöveg maga is hipotetikus, 248).

Az ötlet, hogy egy teljes könyv foglalkozzon a hírhedt pamflet megértéséhez és értékeléséhez szükséges különböző irodalomtörténeti problémákkal, annak a lehetőségét is magában rejtette, hogy – mintegy a „cseppben a tenger” megközelítését követve – sűrítetten szóba kerülhessen számos fontos kérdés: Ady és Kosztolányi már-már archetipikus alkati különbözőségei, az irodalom befogadásának meghatározó magyar mintái, az irodalmi közélet és a vitakultúra fogyatékosságai (vö. Szántó Rudolf: „Az Ady-vita bebizonyította, hogy nemcsak válaszolni nem tudunk, de még kérdezni sem”; 233) stb. Veres András azonban egyszerre problémaközpontú és kronologikus felfogású szöveget ír, ha tetszik: a csepp köré megírja a tengert is, így a fent említett lehetőség nem válhat valóra teljesen. Az időrendben haladó, részletező kifejtés persze eléri azt a vélhető célját, hogy jól követhetővé válnak a folyamatok, például Kosztolányi Adyval kapcsolatos álláspontjának változásai, ám így sok szövegrészlet, több elemzői vélemény többször is előkerül. Egyszer ott, ahová tartalmát tekintve, másszor pedig, ahová az időrendben illeszkedik. Az ilyen ismétléseket az esetek nagy részében nem váltja ki a duplázást elkerülő belső hivatkozás. (Ettől az egyes fejezetek magukban könnyebben olvashatók – de vajon ez-e a legfontosabb szempont?)

Veres az időrendben haladva általában nagyon alapos forráshasználattal összefoglalja a különböző szereplők véleményét, eközben számos nem triviális, apró összefüggést világítva meg. Ez nagyon jól működik – amíg a történetnek nincs túl sok szereplője. Ilyen szempontból a könyv második fele kevésbé lendületes, mint a remek első (amelynek egyértelműbben a címben szereplő két szerző a főhőse). A szigorú kronológia követése helyett talán gyümölcsözőbb lett volna a vitában született kismillió hozzászólást a jellemző tartalmi vagy retorikai megoldások alapján típusokba sorolni, így fókuszáltabbá téve a „történetvezetést”. Veres is többször kifejezi az elégedetlenségét a vita színvonalával kapcsolatban. A cikkek nagy része szerinte „lehangolóan színvonaltalan” (183), később pedig megjegyzi: „A Toll Ady-vitájának második szakasza még gyengébb színvonalúnak bizonyult, mint az első (holott az sem kényeztette el az olvasókat)” (211), talán ez a minőség valamennyire rányomja a bélyegét a „filológiai regényre” is. A Kosztolányi-pamfletről írt, találó veresi megfigyelést variálva („Kosztolányi valójában nem elemez, hanem demonstrál”; 151) úgy lehetne fogalmazni: Veres nemcsak elemzi, hanem sokszor, sok hosszú idézettel demonstrálja is ezt a lehangoló színvonaltalanságot.

Ennek a recenziónak a terjedelme nem teszi lehetővé, hogy a sok említett apró érdekességre felhívjam a figyelmet, de megkísérlem összefoglalni a kötetnek az egész szövegre kiható, legfontosabb téziseit. A pamflet (privát motívumokon túlmutató) céljának meghatározásakor Veres az irodalmi modernség magyar fejlődéstörténetét tartja magyarázó értékűnek, vagyis azt, hogy Kosztolányi az 1920-as évek végére meg akarta haladni a modernség korábbi – az ő közreműködésével, de olykor éppen személyes ízlése és ambíciói ellenére létrejött, Ady nevével és poétikájával fémjelzett – vívmányait. „A századfordulón még a modern magyar irodalom megteremtése volt a cél, melynek sikeres teljesítését utóbb Kosztolányi Adyval és másokkal közös teljesítményének tekintette. De mert a húszas éveket új korszakváltásként élte meg, úgy fogta fel (hasonló logika alapján) a századelőt képviselő Ady tartós, sőt növekvő presztízsét, mint az új korszak kibontakozását nehezítő akadályt.” (18); Kosztolányi „azt sérelmezte, hogy az Ady halálát követő újabb irodalomtörténeti korszak rangsorának élére is Adyt emelik, indokolatlanul és érdemtelenül, hiszen időközben nagyot változott a világ” (66); a megújulást védte „túlhaladottnak tudott múltja – pontosabban Adyéval közös szecessziós-szimbolista múltja – ellen is” (161; kiemelések mindenhol az eredetiben) – fejti ki több helyütt értelmezését Veres. Ennek a főtézisnek a különlegessége, hogy – ahhoz képest, hogy általában a szerző értelmezései mennyire alátámaszthatóak a konkrét források szó szerinti jelentésével – viszonylag kevéssé olvasható ki magából a pamflet szövegéből (a beszédhelyzet „nincs nyíltan kimondva magában a szövegben. Vagyis éppen a legfontosabb indíték nem jelenik meg benne”; 161), de a keletkezés kontextusának sok közvetett bizonyítéka kézenfekvő értelmezéssé teszi (elsősorban a személyes indítékok túlhangsúlyozásával szemben). Hogy éppen a könyv fő tézise viszonylag spekulatív jellegű, az véleményem szerint védhető a pamflet műfajával járó ironikus, nem szárazan érvelő nyelvhasználat miatt is, amely teljesen hihetővé teszi, hogy a legfontosabb indíték ne legyen kifejtve benne. A poétikatörténeti beszédhelyzet kifejtetlenségének egyik magyarázata a szerző szerint az is, hogy „akkor még nem létezett poétikai diskurzus a mai értelemben” (300).

Ezt az értelmezést Veres az utolsó oldalakon kiegészíti egy új szemponttal, mondván: „nem Ady és Kosztolányi eltérő poétikája volt a vitairat igazi oka. Kosztolányi nem egyszerűen valamilyen másság ellen emelte fel a szavát, hanem a közösségét féltette Ady messianista szemléletétől, amit kártékonynak tartott – ő úgy képzelte, hogy csak – a magyar költészet jövője szempontjából.” Az idézett közbevetés („ő úgy képzelte, hogy csak”) arra utal, hogy Veres még általánosabb érvényűként olvassa a pamfletet, mint ahogy Kosztolányi szerinte (előbb ismertetett értelmezése szerint) szándékolta, közéleti relevanciát, sőt aktualitást tulajdonítva neki: „Amikor Ady műveletlenségét tette szóvá, szükségképpen szólt a magyar kultúra egyoldalúságairól is. Amikor Ady messiás-pózát támadta, óhatatlanul állást foglalt a nemzeti önsajnálattal szemben is” (301).

A pamflet értelmezésének egyik fő dilemmája, hogy elsősorban a túlzó Ady-kultusz vagy Ady Endre költészete elleni kirohanásként olvassuk. A könyv erre nagyon meggyőző feloldást kínál, amikor bemutatja, hogy Kosztolányira 1927-ben milyen nagy hatást tett Ady leveleinek Hatvany Lajos általi közzététele, e levelek ugyanis részletesen dokumentálták, hogyan használta Ady fáradhatatlanul irodalmi networkjét saját hírnevének, kultuszának kiépítésére és fenntartására, így a kultusza miatt „a levelek alapján Kosztolányi már elsősorban magát Adyt tartotta felelősnek” (126), és „ekkor – nem korábban – alakulhatott ki Kosztolányiban az a radikális vélemény, amely a vitairatnak is sajátja” (128). Tudatában tehát nem vált el olyan élesen a költő és a kultusza, ahogy az irodalmi közvéleményben általában szokás volt ezeket szembeállítani (Veres ezeket ugyan éppen nem idézi, de adalék lehet, hogy az 1920-as években a Nyugatban például Babits és Schöpflin is több cikket írt Ady és kultusza éles megkülönböztetéséről).

Nagyon vonzó vonása a szerző megközelítésének, hogy távol áll tőle az általánosító nagyot mondás, az irodalmi köztudatunkban általában (felületesen) egységesnek tudott időszakok, irányok, életművek nála közelről szemlélve apróbb egységekre, krízisekre, egymásnak olykor ellentmondó gesztusokra bomlanak – mint helyesen írja: az ördög a részletekben lakik (13). Ilyen megvilágító erejű részletkérdés például a Hatvany-könyvnek Kosztolányira tett hatása, de madártávlatból nem látszanak például az olyan, olykor fontossá váló apróságok sem, mint hogy Ady 1910 elején éppen megorrol a Nyugatra, mert Babits versét személyes támadásnak érzi (49).

Különösen érdekes vonulata a kötetnek, ahogyan „dekonstruálja” a Nyugatra és nemzedékeire mint egységes irányzat(ok)ra vonatkozó közkeletű, „tankönyvszerű” ismereteket. Ha nem is a korszak kutatói között, de bizonyára akadnak olyanok, akiknek meglepetést okozhat már az is, hogy az „első nemzedék” jeleseként számon tartott Kosztolányi nem volt a Nyugat alapítói közt, sokáig belső körébe se tartozott, kezdetben „gondolatgyűlölő zsidó pártszövetkezet”-nek tartotta, és innen indulva lett a folyóirat mégis szépírói munkásságának egyik fő orgánuma, majd jutott el odáig, hogy többször szóvivőjeként szerepelt, és végül a pamflettel „a Nyugat védelmében üzent hadat a Nyugat mindaddig legfőbb védőszentjének” (137). Veres találóan állapítja meg: „a Nyugat íróit is az ellenük intézett támadások kalapálták össze egységes táborrá. […] Ady és Kosztolányi ugyanabba a táborba tartoztak, amely eléggé széles volt ahhoz, hogy megférjenek benne egymással” (62). A táborhoz tartozók világnézeti és ízlésbeli preferenciái eléggé különböztek, legfeljebb az jelentett laza közösséget, hogy a magyarság kulturális küldetésének megvalósítását a hazafiaskodással szembeállítva képzelték el (75). Ha meghökkennénk azon, hogy Kosztolányi a nyilvánosságban évtizedekig csak dicséri Adyt, és sokszor megvédi azzal szemben, amit (fiatalkori levelezése tanúsága szerint) ő maga is gondolt róla (25–27), Veres számos példát hoz arra, hogy a tágan értett Nyugat szerzői általában kitartottak egymás mellett, noha kis túlzással mindenkinek problematikus személyes viszonya volt mindenkivel. Ennek a történetszálnak a leginkább zavarba ejtő figurája Babits Mihály, aki Kosztolányi reményeit megcáfolva a vitában egyre világosabban Ady pártjára áll: „Kinek van joga azt hinni, hogy másként vélekedem, mint ahogy írok?” (200) – írja öntudatosan, és mikor a sértett Kosztolányi azt fontolgatja, hogy nyilvánossá teszi Babitsnak az Adyt pocskondiázó fiatalkori levelét, akkor Babits állítólag az öngyilkosságot fontolgatja.

Zárásként még egy témakörre térek ki a könyv gazdag anyagából: az Ady-kultusz bemutatására. Veres korábbi írásai, az Újraolvasóban megjelent Szempontok Ady „depolitizálásához” vagy az általa Adyról írt internetes tananyag hatástörténeti része már korábban alapvető állításokat fogalmaztak meg a témában. Ezúttal némi kötelező szabadkozás után („A témának könyvtárnyi szakirodalma van, és semmiképp sem szeretnék belebonyolódni az Ady-recepció történetének részletes ismertetésébe”; 91) mégis részletekbe menően ismerteti a kultusz két világháború közti eseményeit, számos fontos szövegre (Szabó Dezső, Makkai Sándor stb. írásaira) hívja fel a figyelmet, az általam ismert legalaposabb, a különböző társadalmi csoportok preferenciáit megkülönböztető, kronologikus szemléletű áttekintést adva a témáról. Véleményem szerint viszont kihagyott lehetőség, hogy ennek a kultusz-vizsgálatnak nincs reflektált elméleti kerete. Noha az irodalmi kultuszkutatás az ezredforduló egyik igazi magyar tudományos sikertörténete volt, „hungarikum” (és ráadásul a kötet egyik lektora Tverdota György, a kultuszkutatás egyik vezéregyénisége), Veres könyvében nem hivatkozik semmilyen konkrét kultuszfelfogásra. Pedig az olyan megállapításainak, mint hogy „Ady kultusza legalább annyira volt politikai természetű, mint esztétikai” (10), vagy „minthogy a kultusz teljesen elszakadt és önállósult tárgyától, az Ady-rajongás válójában – az irodalomtól független – politikai vagy társadalmi eseménnyé vált” (145), megfelelő kontextust kínálhatnának az ilyen határátlépésekkel bőségesen foglalkozó kultuszkutató írások (pl. Rákai Orsolya vagy Lakner Lajos cikkei). Veres jelzi, hogy 1919 „határkő” az Ady-kultusz történetében, előtte a költő csak az „írástudók” figyelmét keltette fel, utána viszont megkezdődött „politika által intézményesített kultusza” (69) – ehhez a megkülönböztetéshez talán alkalmas fogalmi keretet adhatott volna például a terjesztő-egységesítő és az elkülönülő-hierarchikus kultuszok szembeállítása, amelyet Takáts József egyik írása tárgyal.

A kultuszfogalom tisztázatlanságát nem az öncélú elméletieskedés kedvéért említem, hanem mert például annak megállapításával, hogy „az Ady-kultusz itt [a határon túli magyar közösségeknél – T. Á.] még erősebb volt, mint az anyaországban; hosszabb ideje is tartott, az 1920-as évek elejétől, míg Magyarországon csak az évtized derekától” (188), Veres ellentmond korábbi önmagának, amikor hosszan ismertette az Ady-kultusz 1920-as évek közepe előtti anyaországi történetét – mikor valójában arról van szó, hogy a mondott időponttól (amelynek pontos meghatározásáról talán lehetne vitatkozni) egy új, másfajta Ady-kultusz kezdődik Veres áttekintésében. Egy-egy ponton bővebb kifejtés is elkelne – mint amikor azt olvassuk, hogy „Keresztury is elfogadja azt a harmincas évek végére meghatározóvá vált értelmezésirányt, hogy Ady legjelentősebb teljesítménye sajátos nemzetvallása” (290). (Kétségtelen, hogy ez az irány fontos az 1930-as években, de a szűken vett irodalmiságon túlmutató nacionalista értelmezési keret ismereteim szerint már kezdettől hangsúlyosan jelen van, olyan szerzőknél is, mint Móricz vagy Babits, l. a Nyugat első Ady-számát.) Összességében mégis hiánypótló kultusz- és recepciótörténeti áttekintés született. A szerző pedig az Ady körüli kultusz talán legfontosabb tulajdonságára világít rá (magam is többször kíséreltem meg – Veresnél persze szerényebb keretek között – írni erről, először itt), amikor zárásként felveti: „Ady öröksége mind a mai napig zavarba ejtő. Amikor már nem olvassák, akkor is vitatkoznak róla, és nem annyira Adyról vitatkoznak, mint inkább a magyarság sorsáról és önszemléletéről” (301).

Summary

The book by András Veres describes in great detail why Dezső Kosztolányi wrote a (much debated) pamphlet against the literary cult of Endre Ady and also against his poetry, while painting an elaborate picture of the Hungarian literature and authors of the first half of the 20th century. Starting out almost at the same time in the first decade of the century, Kosztolányi and Ady represent different aspects of literary modernism, therefore their varying later reception can be seen as indicative of the different tendencies of the country’s intelligentsia. One of the most interesting themes of this „philological novel” is the portrayal of Nyugat (the defining periodical of the era) as a loose community of authors usually carefully protecting each other despite of their personal differences (Kosztolányi’s pamphlet being the scandalous exception). The book also gives a useful chronological overview of the literary cult of Ady between the two world wars.

No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?